A másik Carrington

Szikra Renáta

Az angoloknak két Carringtonjuk is van, és kezdetben egyikük festészetét sem vették komolyan. A két festőnő közül Dora volt az idősebb, aki a század elején a Bloomsbury-csoport bohém művészvilágában kereste helyét, ám kiváló portréi és szürreális tájképei kevésbé ismertek, mint bonyolult szerelmi élete (az utókor számára leginkább Emma Thompson megformálásában, aki a fiús, emancipált Carringtont bubifrizurában és bricseszben alakította a ’95-ben forgatott életrajzi filmben).

 
Leonora Carrington: Az altalaj csodái, 1947, Robert and Lisa Sainsbury Collection, Sainsbury Centre for Visual Arts University of East Anglia
 
Dorát „kora egyik leginkább elhanyagolt jelentős festőjeként” emlegetik manapság, első retrospektív kiállítására is csak 1995-ben került sor Londonban. Névrokonának, a másik Carringtonnak, idén tavasszal a Tate Liverpool rendez gyűjteményes kiállítást. A 2011-ben elhunyt Leonora Carringtont a kiállítást kísérő kis dokumentumfilmben csak „Anglia elvesztett szürrealistájának” nevezik. (Az írek hamarabb a keblükre ölelték a brit festőnőt, 2013-as dublini retrospektív kiállításának A kelta szürrealista címet adták.)
 
Leonora Carrington: Krokodil, Mexico City (Paseo de la Reforma). A szobrot Leonora Carrington ajándékozta a városnak 2000-ben, jelenlegi helyére 2006-ban került
 
   Az iparmágnás apa jóvoltából kellemes körülmények közt cseperedő Leonora különcsége hamar megmutatkozott, a felső középosztály társasági élete untatta, a jónevű katolikus iskolákból eltanácsolták, mivel nehezen tűrte az autoriter iskolai légkört és általában véve mindenfajta korlátozást. A család rosszallása ellenére Amédée Ozenfant londoni akadémiájára ment művészetet tanulni. Párizsba azonban már Max Ernsttel szökött, akivel gyanútlan barátai Goldfingerék londoni vacsoráján ismertették össze az alig húszéves lányt. A 26 évvel idősebb festő „femme enfant” szeretőjeként a kontinensen a szürrealista társaság közepébe pottyant, Paul és Nusch Eluard-ral, André Bretonnal és Duchamp-mal ült asztalhoz. 1938-ban Ernsttel az elhagyott feleséggel való konfliktust kerülendő Provence-ba költöztek, ahol Leonora a közös műteremben készítette első szürrealista állatszobrait. Carrington misztikus festői világa először talált értő és befogadó közegre. Klasszikus arányú terei, elegáns alakjai Boschéhoz mérhető víziókat jelenítenek meg. Szimbolikájában talán kitapinthatók a katolikus miszticizmus, az alkímia vagy a kelta regék nyomai, de képi világa összességében zárt és felfejthetetlen, ugyanakkor nem tűnik idegennek vagy megközelíthetetlennek. Ő maga kategorikusan elutasította, hogy bármiféle felvilágosítással szolgáljon képei szimbolikáját illetően, kijelentve, hogy a kép tere nem az intellektuális rejtvényfejtés terepe, hanem saját törvényszerűségeit követő, alapvetően vizuális közeg. Művészetét Luis Bunuel, Breton és Salvador Dalí is nagyra értékelte, de kiállítást csak honfitársa, Edward James költő (és a szürrealisták elkötelezett mecénása) rendezett neki a háború után, Pierre Matisse New York-i galériájában, 1947-ben, akkor, amikor Carrington már Mexikóban élt.
 
Chiki (Emerick) Weisz, idősebbik fiuk, Gabriel Weisz Carrington és Leonora Carrington a Krokodil előtt
 
   De egyelőre még a háborús Európában járunk. Franciaország lerohanása után Max Ernstet (mint az „elfajzott művészet” képviselőjét) a Gestapo bebörtönözte, és csak barátai közbenjárására szabadult ki. Carringtont hátrahagyva Peggy Guggenheim segítségével Amerikába emigrált (patrónusát hamarosan feleségül is vette, s bár néhány év múlva elváltak, Leonorával többé nem rendeződött a kapcsolata). A festőnő közben Spanyolországba menekült, ahol súlyos idegösszeomlást követőn beutalták egy elmegyógyintézetbe. A kényszerkezelés borzalmas emlékei nemcsak festményein hagytak nyomot, de Breton tanácsára ki is írta magából: évekkel később megrázó önéletrajzi regény formában rögzítette az „alámerülést a pokolba” (Down Below). Viszont mielőtt családja egy másik szanatóriumba záratta volna, megszökött és a madridi mexikói követségen talált menedéket. Picasso egyik diplomata barátja névházasságot ajánlva segítette ki Mexikóba „a család és a fasiszták elől”, melyek közül – mint azt Carrington leszögezte – „mindenképpen az utóbbi volt a kisebbik rossz”. Jobb helyre nem is kerülhetett volna, a szürrealizmus ott élőbb és valóságosabb volt, mint bárhol másutt a világban. A mexikóiak Frida Kahlo mellett ma is az egyik legnagyobb festőnőként tartják számon. Kahlóval ugyan nem voltak különösebben jóban, de például Fridához hasonlóan neki is magyar származású fotós lett élete másik nagy szerelme. Weisz Imre, vagy ahogy később ismerték, Chiki Weisz, Robert Capa barátja és munkatársa a spanyol polgárháború alatt (később ő készítette és őrizte a Capa-hagyaték 126 filmtekercsét tartalmazó „mexikói bőröndöt”), aki a szintén magyar és Capa-munkatárs Kati Hornával politikai menekültként érkezett Mexikóba. Az európai emigránsok szabad szellemű köre lett az angol festőnő választott családja, miután az otthoniakkal végleg szakított. Weisszel kötött házasságából két fia született (a költő Gabriel és az orvos Pablo, aki képzőművészként anyja nyomdokaiba lépett), Kati Hornával és a spanyol szürrealista festőnővel, Remedios Varóval pedig haláláig szoros barátságot ápolt. (Nemcsak művészetük mutatott rokon vonásokat, a trió aktívan részt vett a női szabadságjogokért indított mexikói mozgalomban is.) Leonora Carrington intenzív, vibráló személyiség volt, hallatlan vitalitással (kezében elmaradhatatlan cigarettájával) 94 éves koráig alkotott. A festészet mellett számos más műfajban próbálta ki magát: regényt írt, díszletet, fantasztikus jelmezeket és maszkokat tervezett saját darabjaihoz és klasszikus színházi előadásokhoz, helyi szövőasszonyok segítségével öntötte formába szokatlan textilterveit, rézkarcok, litográfiák és könyvillusztrációk mellett több méter hosszú freskót is készített (A maják mágikus világa a Tate Liverpool kiállításának egyik fénypontja), de extrém kalaptervei is jól illeszkednek a szürrealista vonulatba. A Tate Liverpool sokszínű anyagában rengeteg magángyűjteményben lévő, eddig kevéssé ismert műve is felbukkan.
 
Leonora Carrington: Az óriásnő (A tojás őrzője), 1947 k.
 
Leonora Carrington
Tate Liverpool,
2015. május 31-ig