Interjú Fajó Jánossal

Gréczi Emőke - Topor Tünde

Fajó János a Kádár-kori magyar művészeti élet egyik fenegyereke. Korán megteremtette függetlenségét mind szellemi, mind anyagi értelemben (saját bevallása szerint könnyű helyzetben volt, hiszen vegyész felesége eltartotta). Kassáktól ered az a művészetszemlélet, vagy inkább beszéd a formák és színek nyelvén, ami munkáit, gondolkodásmódját azóta is jellemzi, és amit azóta szabadiskolai tanítványok generációinak adott tovább. A hetvenes-nyolcvanas években példa nélkül való, ahogy a pártállami szisztéma mellé barátaival, művésztársaival egy egész kis alternatív intézményrendszert építettek ki: műhelyt (Pesti Műhely), kiállítóteremhálózatot (az aczéli direktívával összhangban, vidéki művelődési házakban), később évekig működtették önállóan a Józsefvárosi Galériát, majd, hogy az oktatás se maradjon ki, művésztelepet is létrehozott, szabadiskolát vezetett (Szerencs, Encs). Azt mondja, először nem Gagarin járt az űrben, hanem Malevics, őt magát pedig máig minden érdekli, aminek színe és formája van. Kiállítás a Missionart Galériában.

 
Fajó János egyik fémplasztikájával, háttérben a Csúszó Játék - 1971, Kőbányai úti szükséglakás műterme
 
Artmagazin: Több művészt is szokott emlegetni mestereként, Mokos Józsefet, Hincz Gyulát, Kassákot. Kit miért?
Fajó János: Az első mindenképpen Mokos József volt, univerzális tanár, Képzőművészeti Főiskolát végzett Rudnay növendékeként, osztálytársa volt Aba-Novák. Békéscsabán maradt, minden elismerés nélkül, deklasszált elemként töltötte az életét. Ha valamelyikünk elrajzolt valamit, akkor rögtön jött a Rudnay-féle szállóige: „Hagyd abba Novák!” Még a harmincas években együttműködött az Auróra körben Féja Gézával, aki aztán gyerekkoromban könyvtárosként dolgozott a megyei könyvtárban, így Mokos révén protekcióval adta ki nekem a művészeti könyveket. Aztán ott volt Párzsa János, későbbi békési rendőrkapitány és amatőr szobrász, aki mindig megvédett bennünket, hagyta Józsi bácsit dolgozni, hagyta tanítani. Mokos jóban volt Schubert Ernő textil tanszék-vezetővel, minden évben öt-hat gyereket küldött fel Pestre különböző szakokra, művésznek, építésznek, tanárnak. Amikor én feljöttem, a csoportból akkor is hármunkat vettek fel az Iparművészeti Főiskolára. Józsi bácsi később is követte a pályánkat, ha Pesten járt, mindig kérdezte Schubertet, hogy hogyan haladnak a fiai.
   Hincz Gyulával is rengeteget dolgoztam együtt, négy évig majdhogynem együtt éltünk. Lementünk három hónapra Kecskemétre, két nagy faliképet festeni az Aranyhomokba. A művésztelep egyik műteremlakásában laktunk, együtt csajoztunk. Tőle származik a sokszorosított grafika iránti érdeklődésem. Akkoriban Redő Ferenc volt a rektor, sok beruházói munkát adott Hincznek a lektorátuson keresztül, így kaptuk meg például a Fészek- klub gobelinjét, debreceni, békéscsabai munkákat. Délelőtt elvégeztük a napi penzumot, vagy ha tanított, kiadta nekem a feladatot, aztán este 8 után elmentünk a grafikai műhelybe. Először monotípiát csináltam, aztán rézkarcot, akvatintát, magasnyomást, este 11-12-ig dolgoztunk. Annyit sose koplaltam, mint Hincz mellett, mert a menü mindig ugyanaz volt: mignon, briós, limonádé és kávé a cukrászdában. Ettem volna inkább egy pörköltet bécsi szelettel! Olyan soványak voltunk, hogy amikor jöttünk a főiskoláról, mindig úgy hívtak minket a Moszkva téri galeri tagjai, hogy a „pemzli manuszok”.
 
Fajó János: Kitárulás, II. 3/20, 1971, szita, papír, 71,5 × 59,5 cm
 
Kassákkal való kapcsolata, együttműködése ma már igazi legenda. Hogyan kerültek össze?
A Nyolcak és aktivisták-kiállítást rendeztük a Fiatal Művészek Klubjában. Elhoztunk tőle egy gyönyörű Mattis Teutschképet és egy Bohacseket, de a taxisofőr, aki szállított, belenyúlt a vászonba. Odaugrottam és megfogtam a képet, ahogy azt meg kell fogni. Az öreg rögtön látta, hogy hozzáértő vagyok. Attól kezdve négy évig – a haláláig – együtt dolgoztunk. Hetente háromszor-négyszer mentem hozzá. A fehérkőműves nagyapámat láttam benne. Minden mesteremmel olyan érzésem volt, mintha régről ismertem volna őket. Vittem a mappáimat megmutatni, temperákat, rézkarcokat. „Mondja, magának miért van szüksége természeti formákra, a fejében nem születnek formák?” – kérdezte. Elgondolkodtatott, hogy miért almát festek, miért nem kört. 1965-ben átálltam a formafestészetre, mert az sokkal szabadabb, mint a tárgyfestészet. A kör akármilyen színű lehet, az alma nem. Ahogy nézegettük Kassák képeit, válogattuk, javítgattuk, paszpartuztuk, láttam, hogy mit is kellene csinálni. Rendszerint délelőtt tízre mentem hozzá. Kávéztunk, sétáltunk, ebédeltünk, dolgoztunk és közben beszélgettünk. Egyszerű kajákat készített a házvezetőnő, rántott levest például, szinte húsmentes volt a koszt. Kassák lefeküdt ebéd után, addig nekem kiadta a feladatot. Három-négy után jöttek hozzá, de csak olyanok, akik akkoriban a periférián voltak, a többiek csak akkor jöttek, ha küldték őket. Amikor sétáltunk az utcán, mindig jött utánunk egy ballonkabátos. Egyszer bementünk a Fészekbe, ahol Köpeczi elvtárs valami eligazítást tartott, leültünk a presszóban egy kávéra, Somogyi Jóskáék vagy nyolcan a pultnál ültek. Kassák odaköszönt, de senki nem köszönt vissza. (Pedig Somogyi amúgy nagyon tisztességes ember volt, a szövetség legtökéletesebb elnöke.) Szóval tudták, hogy az öreghez nem lehet odamenni, mert aki odamegy hozzá, annak vége. Például amikor Pogány Ö. Gábor megírta az előszót a Denise René-féle kiállításhoz, ugrott a Kossuth-díja. De kapott egy Kassák-Vasarely-mappát cserébe…
 
Fajó János: Metsződés, 11/35, 1985, szita, papír, 59 × 64,5 cm
 
Szokás mondani: azt, hogy ki festette a késői Kassákokat, egyedül csak Fajó János tudja…
Azokat Kassák festette, isten bizony. Legalább száz Kassákot írtam alá, de ő festette mindet. Nekem legfeljebb annyi szerep jutott, hogy átfestettem egy-egy foltos flekket. Kassák akkoriban, az ötvenes évek végén hagyta abba a békásmegyeri festészetet, amit Gadányi hatására művelt. Portrékat, tájképeket készített akadémikus módon, ezeket aztán tulajdonképpen el akartuk égetni. És akkor elkezdte a 70x100 és 90x100-as olajképeket. 1967-ben készültünk a kiállítására a Fényes Adolf Teremben, amit Vasarely brusztolt ki Aczéléknál azzal, hogy azt mondta: addig nem közvetít a francia kommunista párt és Kádárék között, amíg Kassáknak nem lesz kiállítása és múzeuma Magyarországon. Ez lett az első önköltséges kiállítás, Makrisz Agamemnon rendezte, de csak a Vigilia írt róla, Bodri Ferenc és Dévényi Iván. Az öregnek nagyon fájt a kiállítása elhallgattatása, szerette volna, ha végre nyilvánosságot kap, de hírzárlat volt. A Kilencek (Csohány Kálmán, Konfár Gyula, Raszler Károly, Reich Károly, Ridovics László, Sarkantyu Simon, Stettner Béla, Szabó Zoltán, Vati József) közül valakik meg feljelentették ezeket az önköltséges kiállításokat, Kassákét is és az enyémet is. Makrisz viszont a kor hőse volt, nagy tekintély, elment és kiverte a balhét Kádárnál, hogy hogy tehetnek ilyet egy Kassákkal, akinek a kisujja többet ér, mint azok, akiket akkoriban támogattak. Úgyhogy Kassák utána visszakapta a 20 000 forintját – adólevonással. 1965. április 4-én kapta a Kossuth-díjat írói munkásságáért, melyhez magas pénzdíjat is adtak, felesége, Klári ezért minden bútorukat kidobta és újakat vett helyettük, az öreg pedig nekem adta kávézóasztalát és festőállványát és egy újat vásároltatott velem magának. Erre az asztallapra festettem az egyik kedvenc képemet, melynek stílusosan a Kassák asztala címet adtam.
 
Max Billel és Csermák Lászlóval, Max Bill műtermében - 1990-es évek
 
Józsefvárosi kiállítótermi megyitó, szemben: Kornis Dezső
 
Térjünk át a saját pályájára, ami nemcsak alkotásokban, de közéleti megnyilvánulásokban is igen gazdag volt.
A Fiatal Művészek Stúdiójában egy 1965-ös ülésen hirdettük meg a művészi szabadságot, amelyen magam is felszólaltam. Ebből lett a Stúdió ’66, ami ugyanolyan volt, mint a Makrisz-féle Tavaszi tárlat 1957-ben, hogy virágozzék minden virág, de a reakció, Melocco, Sváby és a többiek, a sajtón keresztül nekünk támadtak. Feljelentettek minket, ahol lehetett, a belügynél és az Alapnál, majd végül Szilárd György kulcsátadásra kényszerített bennünket. Később tudtam meg, hogy 1967-ben alig úsztam meg a börtönt. Utána Klimó lett a Stúdió kinevezett elnöke, aki most nagy avantgárd művész.
   Később bekerültem a Képcsarnok felülvizsgáló bizottságába. Szembesültem az adatokkal, és okulásként kiszivárogtattam azokat Vadas József és Rózsa Gyula újságíróknak, azt akartam, hogy kerüljön nyilvánosságra, hogy a Kilencek tagjai 5-7 ezer forintot kapnak átlagosan egy-egy műért. Kimentek hozzájuk és 20-30 képet vettek tőlük egyszerre. Erről csináltam egy kimutatást, hogy hat kiváló festőnk: Kmetty, Czóbel, Barcsay, Bálint, Martin és Gyarmathy egy év alatt nem kerestek annyit, mint a Kilencek tagjai egy képpel. Ezért örültem, amikor Siklósi Norbert megalapította a Műgyűjtők Galériáját, rögtön melléjük álltam, mert fontosnak tartottam, hogy legyen Magyarországon egészséges műkereskedelem. Állítólag úgy alakult a galéria, hogy Varga Imre emlékműszobrász bement Kádárhoz panaszkodni, hogy a Képcsarnok nem veszi át sokszorosításra a kisplasztikáit. Ha például egy Radnótiból megcsinálhatott valaki 200 példányt, abban nagy pénz volt. Kádár magához hívatta Siklósit, és utasította, hogy Vargát bevegyék, de Siklósi ezt még Kádárnak se tudta elintézni, hiszen Köteles, aki a Képcsarnok akkori igazgatója és a pártközpont ellenőrzési osztályának korábbi vezetője volt, Moszkva bizalmi embereként ellent mondhatott Kádárnak. Kádár akkor azt javasolta, hogy Siklósi csináljon egy másik galériát és akkor a dolog el van intézve. Ez lett a Műgyűjtők Galériája, ami a Dohány utcában indult, nagyszerű hely volt, hiba volt átköltözni a Kossuth Lajos utcába, mert ott nem lehetett megállni autóval. Ismertem a szakmát, segítettem, ahogy tudtam, Darányi György barátom segítségével kivittem őket Bázelbe, ahol elsőként egy Szobotka kiállítást rendeztem.
 
Fajó János: Öröm, II., A/E, 1970–78, szita, papír, 62,5 × 61,5 cm
 
Honnan volt a kapcsolata Bázellel? Egyáltalán, hogyan kapcsolódott be a műkereskedelembe?
1969-ben a nürnbergi Konstruktivista biennále alatt a szervezők Vasarely és Max Bill közbenjárására kértek egy Kassák-kiállítást, melyhez a 40 képből álló anyagot én válogattam össze. Egyébként a – Kassák- kiállítástól független – hivatalos magyar anyagnak Aradi Nóra volt a komisszárja, ő Segesdi Györgyöt, Túry Máriát vitte ki. Kassáknével a biennále előtt hat héttel indultunk útnak, mivel volt egy csomó elintézetlen dolga, így átmentünk egész Európán, Bécsből Zürichen át Bázelig. Például Luganóban beugrottunk Hans Arp özvegyéhez, Párizsban Vasarelyhez – mindenkinek bemutatott. Bázelben ismertem meg Carl Laszlo-t (László Károly), akinek köszönhetően bekapcsolódhattam a nemzetközi műkereskedelembe, ő szervezte meg az első külföldi kiállításomat a bázeli Galeria Minimaxban, melyet hivatalosan Bartha Miklós vezetett, de László állt mögötte. Így aztán sok barátom és gyűjtőm lett Bázelben, ma is második szülővárosomnak tartom, ahol ma is van egy remek galériám a Graaf & Schelble. Itt kerestem először komoly pénzt, így az autótól a melltartón át mindent innen hoztam. Későbbi szabadiskolám növendékeinek egy része is innen jött Magyarországra.
   László Károllyal való első találkozómra vittem magammal egy mappát vagy húsz temperaképemmel, ennek alapján rendelt tőlem még néhányat, amiket Párizsban megfestettem Birkás Béla barátom műtermében. Átmentünk Londonba is, ott a Victoria & Albert Múzeum akkori igazgatója nagy Kassák-tisztelő volt. Hazafelé Münchenen keresztül jöttünk, ott találkoztam életemben először Max Bill-lel. Végül vele rendeztük a kiállítást, a negyven Kassák-képet 20 ezer dollárért megvette München városa. Párat lefényképeztem, és azok alapján elkészítettem egy Kassák-mappát. Ez az egész mappa-dolog Vasarely és Denise René nagy találmánya volt. Ezekkel a mappákkal alapozták meg az előadói művészetet a képzőművészetben – ugyanúgy, mint a zenében. Ami azt jelentette, hogy saját szánk íze szerint alkottuk újra a mesterek műveit. Nálunk úgy volt, hogy a mesterek keverték a színeket, Bányász Éva színre bontotta és filmet metszett, míg Boros Tamás nyomtatott, én pedig az egészet összefogtam és irányítottam. De ez már a Pesti Műhely második szakasza volt. Amikor a magyar futballszövetség emberei kimentek és rendeltek Vasarelytől egy sportmappát, kihívott, hogy csináljuk meg együtt. Én ezt erkölcsileg nem vállaltam, mert növendékeim, Boros Tamás és Bányász Éva elítélt volna, ezért egy szentendrei szitaműhely csinálta meg végül.
 
Fajó János: 67/87 mappa lap, 1967/87, szita, papír, 45 × 45 cm
 
László Károllyal hogyan dolgoztak együtt?
Amikor megismertem, Karcsi azt mondta nekem, hogy maga életkorilag nagyon rossz helyzetben van, mert nem tudom úgy reklámozni, mint fiatal tehetséget, sem úgy, mint befutott mestert, aki a szürke zónából jön ki. De megpróbálom. Egyébként 32 éves voltam akkor. Híres akar lenni vagy gazdag, kérdezte. Rávágtam, hogy híres. Erre ő: Jó, akkor maga híres lesz én meg gazdag. Rengeteg mindent adtam neki, például a kis kockajátékom variációit megfestettem harminc temperában, 30x30-as méretben, Nagymaroson 1968-ban. Odaadtam Karcsinak, hogy adja ki mappában. Nem adta ki, és most látom, hogy jönnek vissza a képek a Biksady galériába, amit Karcsi készített elő a munkatársainak nem sokkal a halála előtt. Megfestettem neki két olajképet Párizsban 1969-ben 400 frankért. Igaz, az egyik a zürichi konstruktív múzeumban van, összesen hárman vagyunk ott magyarok, azért ez nagyon fontos dolog. Mi, akik benne voltunk László Károly istállójában, összetartottunk és összetartoztunk, mert szerepeltünk a kiadványokban. Ismertem Gerturio Alvianit, Milan Dobešt, Morandinit és a többieket. Ő abból gazdagodott meg, hogy mi ott voltunk, mi pedig attól lettünk művészek, hogy ő kiadott minket. László Károly Kassákot Vasarelyn keresztül ismerte meg, kivitte Bázelbe, egy hétig tejben-vajban fürösztötte, miközben 3000 szitanyomtat íratott vele alá. Fantasztikus szellemi és meggyőző erő volt benne, felkészült a művészekből. Itthon én mutattam be neki Bortnyikot és Palasovszky Ödönt, majd elvittem Járitz Józsához, akinél kiválogatott nyolcvan képet, azzal, hogy csinál belőlük könyvet és kiállítást. A galériás Bartha lehúzta a vakrámáról és hengerbe tekerve elvitte az összeset. Járitz csak egy fúrót kért cserébe, végül én adtam oda neki a sajátomat. Ugyanígy elmentünk Tamkó Sirató Károlyhoz, aki hála istennek nem adta el Duchamps-objektjeit, de utána kiadtam 75 példányban a dimenzionista-mappát, abból, amit nála lefényképeztem. Muszáj volt ezt a kört megcsinálni, mert ha nem tesszük meg, akkor ezek a művészek ma is a padló alá lennének betonozva.
 
Rend-Rendszer megnyitó a Józsefvárosi Kiállítóteremben, a képen: Heritesz Gábor, Fajó János, Bajkay Éva
 
Csoportkép: Lantos, Mengyán, Szilágyi, Papp, Tilles, Fábián, Nádler, Fajó
 
Háborítatlanul lehetett akkoriban „konspirálni” Vasarelyvel, László Károllyal?
Tudtam, hogy minden telefont lehallgatnak, minden levelet felbontanak. Megtanultunk közlekedni abban a rendszerben. Jó páran szimpatizáltak velem, a minisztériumból is, magánemberként. Amikor a kétmilliós vásárláson Szilárd György, az Alap akkori igazgatója élt vétó jogával, hogy ne vegyék meg képemet, másnap már hívott Csorba Géza a minisztériumból, hogy látta a képet és minisztériumi keretből meg szeretné venni. Mondtam, hogy nem kell, van pénzem, csak azért adtam be, hogy jelen legyek. Drukkoltak nekem, mert tudták, hogy igazam van. Az Alapé volt minden monopólium, a képeslapok kiadása, a sokszorosításé, az öntésé és a műkereskedelemé. Például Köteles felhívta Gáspár Sándort, hogy építenek a siófoki Ezüstparton egy szállodát, kellenek képek, grafikák, dohányzóasztal, hamutartó százszámra. Ez volt akkor a hivatalos műkereskedelem. Mindenki láthatta, aki bement abba a szállodába, hogy milyen vacak dolgok voltak a falon. Feleségemmel, Ágnessel rájöttünk az Alap szisztémájára. Olyan disznóság volt ott ellenőrzés és kontroll nélkül, amelyeket én minden közgyűlésen a fejükre olvastam. De Szilárd akkora úr volt, hogy még Kötelest is a kezében tartotta.
 
Természetlátás I - Lantos Ferenc katalógus címlap
 
Max Bill: Transzkoloráció I., 1986, szita, papír, 36/20, 46 × 46 cm
 
A Pesti Műhely lényegében ennek ellenében alakult meg. Hogyan állt össze a csapat?
Bak és Nádler nagyon jó páros voltak, Pista volt az ösztön, Imre az ész. Egymás mellett laktak, együtt voltak Németországban, Stuttgartban. A Galerie Müller felkarolta őket, és Thomas Lenknek volt egy szitanyomdája, ott munkát adott a két magyarnak, szitamosást. Amikor hazajöttek, mondták, hogy milyen fantasztikus ez a technika, csináljuk mi is. A Dózsa György úton volt akkor egy nagy műtermem, a kendősöktől vettünk üres szitákat és körömlakkal fedtük ki a formákat. Fogalmunk sem volt arról, hogy milyen anyagok kellenek hozzá, a kendősök technikáját alkalmaztuk. Így készítettük az 1968-as mappánkat. Jöttek aztán a többiek, Molnár Sanyi a Zuglói-körből, ő volt Kmetty kedvence. Mindenkinek volt egy mestere, nekem Kassák, Csikynek Korniss, Keserünek Martyn Ferenc, akik tudták, mi újság a világban, és elmondták nekünk. Tőlük tanultuk, hogyan kell ebben a világban mozogni. A sokszorosított grafikában láttuk a menekülési lehetőséget, mert a szitákat betehettük egy hengerbe, ki tudtuk küldeni minden zsűri nélkül, és akkor még nagyon komoly, divatos, nagyszerű biennálék voltak a világban. A padovai kisplasztikait Vasarely és Max Bill alapította, de Velencében is nagy szerepe volt Vasarelynek, Cassou-t megelőzve 1965-ben már rendezett ott dada-kiállítást, amire Kassákot is meghívták hat kollázzsal. Ott volt a krakkói és a ljubljanai biennále, és az első szitamappám, ami már profi módon lett összerakva, Frechenben volt kiállítva. 1971-ben Stuttgartból hoztam az első vaskeretes szitát, 70x100-ast a Volkswagenem tetején, vettem gumikést, a legjobb festékeket. 1974-ben alapítottuk meg a Műhelyt a Benczúr utca 8.-ban, amit indirekt módon Kassáknak köszönhetünk. Egyiptomba készültem a Fiatal Művészek Klubjával, Kassák szólt, hogy Mezey András is ott lesz az úton, ismerkedjünk össze. Kértem Mezeyt, hogy segítsen egy helyiséget keríteni műhelynek, volt kapcsolata a VI. kerületi ingatlanfenntartónál. Kaptunk egy szenespincét, Henczével kirámoltuk, Mengyán András (aki egyébként az öcsém) és Nádler vakolt, betonoztunk, kimeszeltük, ott kezdődött a nyomtatás 1975-ben, a rózsaszín mappámmal, ősszel pedig elkészítettük Kassák Képarchitektúra mappáját egy nagykanizsai kiállításra. Öcsém, aki formatervezőként végzett, összeállított egy szitagépet. Keserü, Bak, Nádler, Hencze, Mengyán, ez volt az alapcsapat. Már 1967-től rendszeresen összejártunk, megbeszéltük a közös dolgainkat, összehozott minket a három „T”. Nem volt titkolódzás, mindenki megosztotta a másikkal a kapcsolatait. A művészettörténészek, művészeti írók nem mertek felvállalni bennünket, így nagy dolog volt, hogy Sík Csaba és Fábián László írók támogattak minket. Aztán Bánszky Pál, a Népművelési Intézet vizuális művészeti osztályának vezetője azt mondta, hogy menjek hozzá dolgozni. Független akartam maradni, ezért Bak Imrét javasoltam magam helyett. Ő és Fábián elkezdtek felépíteni egy kisgaléria-hálózatot a művelődési házakban, az volt a cél, hogy mindenütt legyen egy olyan helyiség, ami csak kiállításokra való. Aczél ekkor hirdette meg a közművelődési programját, ez a terv egybecsengett vele. Vitányi Iván, az intézet igazgatója végig támogatott minket.
 
Fajó János: Kompozíció, 1989, szita, papír, 50/50, 59,5 × 60 cm
 
Hogyan működött a Pesti Műhely, mi volt a munkamegosztás?
Három időszakból állt, hiszen volt a Pesti Műhely 1974-től, a Józsefvárosi Galéria 1976 márciusában indult útjára Lantos Ferenc kiállításával, és még abban az évben megkaptam a szerencsi szabadiskola vezetését, ami Telkibányáról indult, az ottani rendőrkapitány kezdeményezésére, aki egyébként rézkarcolt. Jobb művésztelepet akart, mint amilyen az akkor már évek óta működő Tokaj volt, úgyhogy én vittem Deim Palit, Bányai Józsefet, Misch Ádámot. A miskolci művészek meg feljelentettek minket, mert absztraktok voltunk. Ha nem egy rendőrkapitány áll mögöttünk, egy év után becsukhattuk volna az egészet. Tehát ez volt a hármas egység: iskola, műhely, kiállítóterem. A legtöbb munkát a műhelynek Bak Imre és Fábián szerezték az intézetből, mappákat, művésznyomatokat rendeltek. Az orosz mappánkból rendeztünk 40 kiállítást, november 7-én, egyszerre, ugyanazon órában nyitottuk meg az összes kisgalériában a szovjet forradalom tiszteletére. Olyan botrány lett belőle, hogy Vitányi Ivánt behívták a pártközpontba. Imre hozta a megrendeléseket, megvettük a festéket az intézet pénzén, egy kicsit többet, mint amennyi ahhoz a feladathoz kellett, ebből nyomtattuk ki a saját lapjainkat és a Józsefvárosi Kiállítóterem plakátjait. Egyedül mi tudtunk akkor az országban szitázni profi módon. Aczél, Párczer Ferenc és a párizsi magyar sajtóirodát vezető és egyébként műgyűjtő Patkó Imre kitalálta, hogy készüljön egy Bartók- és egy Ady-mappa a magyar–francia kulturális kapcsolatok jegyében. Bementek az Athenaeumba, az akkori legjobb nyomdába, és kiderült, hogy náluk az 50x50-es Vasarely nem négyzet alakú, hanem csálé, torzított. Így ők is hozzánk kényszerültek jönni, mi nyomtunk először a feleségemmel nyolcszínű Vasarelyt.
 
Bányász Éva tervezte meghívó
 
Így lehetett ráhatásom, hogy kik szerepeljenek a mappában, a fasisztákat és a Kilenceket kidobtam, betettem Henczét, Bak Imrét. A mappák nyomtatását négyen végeztük. A magyar mestereket és az orosz forradalom grafikáit – ahol 12 művész 20 lappal szerepel –, és mindenki választhatott, hogy mit szeretne kinyomtatni. Különben a műhely be volt osztva, három-négy naponta váltottuk egymást. Párczert rábeszéltem, hogy adjon ki kortársakról egy zsebkönyv-sorozatot. Hoztam neki egy jugoszláv példát – egy Mondrian-könyvet – és kértem, hogy Hajdu Pista legyen a sorozat szerkesztője. Vasarely mondta, hogy azért dolgozik velünk, mert mi nem nyomdászok vagyunk, hanem művészek, a második nemzedék pedig már tényleg a legprofibb módon megtanult szitázni, világszínvonal fölött. Nem véletlen, hogy Max Bill, miközben évekre letiltotta művei sokszorosítását, amikor kimentem hozzá, és kértem, hogy készíthessünk egy mappát a Műcsarnokbeli kiállítása alkalmából, nem dobott ki. Azt mondta először, az bajos lesz, mert kilenc éve nem adott sokszorosítási jogot senkinek. Akkor odaadtam neki egy általunk nyomott Kassák-mappát. Megnézte, majd azt mondta, jöjjek vissza három nap múlva, és persze addigra összerakott két különböző mappához elég anyagot, amiből én választhattam, azt, amit később kinyomtunk. Elmondása szerint ez lett a legszebb mappája. Továbbá két mappát nyomtunk Patkónak, kettőt Párczernek, ezeket Hajdu Pista szerkesztette.
   A Józsefvárosi Kiállítóterem tizenkét évig működött. Az első generáció tagjai, Bak, Mengyán és Keserü 1983-tól a puhuló diktatúra alatt átszivárogtak a Műcsarnokba. Akkor azt találtam nyilatkozni, hogy a Műcsarnokban vagy a Velencei Biennálén bárki kiállíthat, a Józsefvárosiban azonban nem. Néray Kati erre nagyon megharagudott, de mondtam neki: ha neked Todor Zsivkovnét ki kell állítanod, akkor kiállítod, vagy el kell menned onnan. Józsefvárosban mindent a művészek találnak ki, ők hívják meg a kurátorokat, és nem a kurátorok a művészeket. Mi találtuk ki a zacskókiállítást, az ékszerkiállítást, a Vizuális játékok kiállítást, ahol a világon először mutattuk be a Rubikkockát és két filmet forgattunk Rubikról a tévének 1977-ben. Megcsináltuk a székkiállítást, 1000 frankot adtam a Wassilyszékért, Nagy Elemértől elhoztuk az Alvar Aalto-széket, dobogón volt piros szalaggal bekerítve, szereztünk Bertoia-széket, tudtuk, hol van, összeszedtük mindet. Alapelvem volt, hogy minden a látókörünkbe tartozott, aminek színe és formája van.
 
Georg Karl Pfahler (1926–2002): Sárga-piros, szitanyomat, 47/50, 47 × 50 cm