Egy gróf titkai

Rieder Gábor

Giccsőr, pozőr vagy titok-idegenség?
Mérlegen az egykori (és mai) sztárfestő, gróf Batthyány Gyula. Különös élet, különös művészet.

 
 
 
Molnos Péter ismét letett az asztalra egy színes, élvezetes és olvasmányos festőmonográfiát a 20. század első feléből. A Kieselbach Tamás kiadásában érkező testes korpusz alig nyolc évvel követi Molnos előző Batthyány-monográfiáját. Gyors tempó. De mint a szerző megmagyarázza, annyi újdonság került elő ez alatt a rövid idő alatt (elsősorban lappangó festmények az évtizedekre elfelejtett, szinte kiradírozott életműből), hogy indokolttá vált az új kötet. Hogy sok az új kutatási fejlemény, az tény. (Bár Molnos a könyvhöz társított kiállítás megnyitóján azt is megjegyezte, hogy még mindig lappang az oeuvre több mint háromnegyede.) Ugyanakkor a könyv és a tárlat után is marad a nagy titok: a különös gróf megfejthetetlen személyisége. Őméltósága ugyanis még mindig rejtélyes és megfoghatatlan.
   Molnos összevadászta az elérhető információmorzsákat, a rokoni visszaemlékezéseket és a társasági rovatok híreit, de mintha csak a puzzle széleit tudta volna kirakni. Belül meg sokasodnak a kérdőjelek. Illetve nemcsak a kérdőjelek; ott van még háromtonnányi megfestett, kígyózó gumibábu, ékszerekbe, drága textilekbe, bizonytalan erotikába és történelmi távlatba csomagolva.
 
Állandósult kérdőjelek
Sok történet kering a 19–20. század fordulóján a hivatalnokpálya helyett a művészetet választó festőkről. A vaskalapos papák torkán – mondjuk egy Márffy vagy egy Csók – csak erős küzdelem árán tudta lenyomni a pályaválasztást. Nos, ilyen gondokkal a fiatal Batthyány gróf nem küszködött. Ahogy írta 1941-es cikkében: „családom anyai ágában (az Andrássynemzetségben) a képzőművészet szeretete tradíció volt. Minden Andrássy szerette a festészetet, vagy maga is festett s rajzolgatott, mint – kontár.” (12. o.)
   Gyula gróf nagybátyja pont az az (ifjabb) Andrássy Gyula volt, aki főrendiként a századfordulón a legtöbbet tette a képzőművészet ügyének fellendítéséért. Elnökölt egyesületekben, képeket vásárolt és divatot teremtett. Örökölt kollekcióját pedig friss franciákkal gyarapította (főleg barbizoniakkal, de volt Monet-ja is), és lelkesen támogatta a hazai moderneket is, például Rippl-Rónait. Tudjuk róla, hogy a politikai csatározásoktól megfáradva a műgyűjteményébe menekült feltöltődni (19. o.).
   Ideális környezet egy szárnyait próbálgató fiatal festőnek. (Nem mellesleg a Batthyány-családnak is szép örökölt kollekciója volt.) Grófunk gyakorlatilag az Andrássy-kastélyokban nőtt fel, Terebesen és Tiszadobon, együtt rajzolgatva és festegetve a többiekkel. Tehetségét hamar felismerték és támogatták. Mint befutott társasági festő, később nagy pénzeket keresett, de életvitelének fenntartása az örökölt (és a házasság során szerzett) vagyon nélkül nem ment volna.
 
Batthyány Gyula: Önarckép, 1910, olaj, vászon, 65 × 55 cm | magántulajdon
 
Randevú a sztárokkal
A könyv az életpálya állomásait az elszórt adatokból rekonstruálja. Az arisztokrata rokonok visszaemlékezéseiből kirajzolható az idilli gyermekkor, és Vaszary János alakja, aki Batthyány első tanára volt, az iskolai évek – Pesten, Münchenben, Párizsban és Firenzében. De már a homályos tanulmányoknál érezzük, hogy milyen lyukak tátonganak az életrajzban. Ezek a hiátusok megmaradtak az előző monográfia óta, a korábbi recenzens ugyanezekre panaszkodott. (P. Szűcs Julianna: Isten hozott édes életünk – A Batthyány Gyulaalbumról. Artmagazin, 2008/2. 36–41. o.)
   Azért a nagyvilági társasági életet élő gróf sikeres évtizedeit össze lehet állítani a korabeli lapok színes riportjaiból, főként a Színházi Életből. A könyv lapjain egymás után bukkannak fel a világsztárok, a Batthyány művészetét nagyban befolyásoló orosz balett (Gyagilevvel és Nizsinszkijjel), a lengyel art deco sikerfestő, Tamara Lempicka, vagy akár a luxusipar olyan mágnásai, mint az ékszerész Louis Cartier vagy a szépségdiktátor Elizabeth Ardent. Valamint grófnék és bárónék hosszú tömött sorban. Segítségükkel kirajzolódik az az elit, amelynek Batthyány fontos figurája volt.
   Lóverseny, premier, egzotikus utazások és gáláns fogadások. Állnak a színfalak, látjuk benne Batthyány kifogástalanul elegáns, karcsú és magas alakját, de csak egy szemvillanásra, mert hirtelen eltűnik a tömegben. Hogy összefutott-e a Budapesten hosszasan időző Lempickával, aki szinte a szomszédos palotában lakott a Vár aljában? Nyilván. Bár bizonyíték erre még nincs. (47. o.) Hogy találkozott-e a meleg vonzalmait magyar feleségre lecserélő orosz sztárbalettos Nizsinszkijjel? Biztosan. Bár bizonyíték erre sincs még (34.).
 
Batthyány Lajos gróf és Andrássy Ilona grófnő, 1885 körül, Koller Károly felvétele Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár, Budapest
 
Az LMBT és az ÁVH
És úgy egyáltalán: az egész szexuális orientáció ködben úszik. A kortársak felettébb diszkréten kezelték ezt a kényes ügyet, de egy-egy elejtett megjegyzésből egyértelműnek tűnik a képlet: a férfiakat szerette. (70. o.) Ugyanakkor közeli rokona olyan szépen festi le korán elhunyt felesége és Batthyány gyöngéd kapcsolatát (79. o.), ami már zavarba ejtő. És azt sugallja, hogy a festő nemiséghez és nemekhez fűződő viszonya sokkal bonyolultabb volt annál, mint amit egy ÁVH-s vezérőrnagy (aki még a vallatott keresztnevét is elírta) fel tudott fogni, mikor begépelte az írógépbe, hogy „Egyébként ‚homoszexuális’ érzelmekkel bír.” (70. o.) További titkok lappanganak itt. Mindeközben a festményeken a bálványozott női szépség és a túlhajtott módon androgün figurák ezrei – őrült harsányan – üvöltenek valamit, amiről nem tudjuk, hogy pontosan micsoda. Tulajdonképpen moralizáló bírálójával, Jajczay Jánossal értünk egyet: „Oh, ha a lelke mélyére nézhetnénk, megtalálhatnók indulatainak, érzéseinek, érzéki furcsaságainak, néger meztelenségének oszlásszagú, dekadens, gyötrő és hátborzongató indítékait.” (Uo.)
   Persze az is lehet, hogy velünk van a baj. A 20. századi modern kultúrtörténetet jól ismerjük, de csak a popkulturális fővonulatát. Coco Chaneltől előttünk áll a nagy ív, termékek és trendek, amelyek az haute couture-ből szállnak alá folyamatosan mind a mai napig. Batthyány hiába volt Coco kortársa és hiába festett art deco modelleket, a szépségnek éterien magasztos köreiben élt, az európai felső tízezer régi kódokat őrző arisztokrata világában, ahol annyira sok volt a graciőz manír, hogy ma már bajosan tudjuk visszafejteni ezek értelmét.
   A gesztusrendszer nélkül pedig mit sem értünk a grófból és művészetéből. Ahogy nem értették a kommunista funkcionáriusok és a pártkatonák se, akik lerombolták a családi kastélyt, kisemmizték, meggyötörték és börtönbe zárták az öreg festőt. Kegyelemkenyéren tengődött egykori inasánál, és még éjjeliőr se lehetett a hajdani kastélyuk helyén emelt bútorraktárban, sőt lecsukták kémkedés miatt. (Batthyány mellesleg a két világháború között – sok arisztokratához hasonlóan – náciellenes és angolbarát volt, miközben Habsburg uralkodót látott volna szívesen az ország élén.)
   Lehet, hogy örökre elveszett az esztétikai kulcs; a kígyóként imbolygó figurák, a dekoratív kontúrok és a külön modellált összes pici képegység, amitől a festmények szőnyegszerűen egyneműnek tűnnek, most már mindörökre olvashatatlanok maradnak? Ezért émelyítenek kései képei túlcukrozott desszertként? Abban biztosak lehetünk, hogy ha Batthyány – ízig-vérig illusztrátori stílusában – készített volna egy nagy sci-fi sorozatot, ma az internet sztárja lenne. Ott ugyanis meglenne a populáris dekóder, nem úgy, mint egy elfeledett párizsi luxuscég tunikájánál vagy a lóversenyek rafinált dresscodejánál.
 
Batthyány Gyula báró Prónay Györgyné portréján dolgozik, 1941 (Arlen felvétele)
 
Derék fajta
Vannak a kénytelen vérfertőzésbe belecsavarodott arisztokrata családok, a gnóm III. Richárdok, a meglágyult elméjű bajor Lajosok vagy a lógó szájú, ferde orrú Habsburgok. A főrendiek különc cirkuszában azért feltűnik néhány egészséges példány. Ott van mindjárt idősebb Andrássy Gyula gróf, aki in effigie kivégzett hősként hódított a londoni emigrációban, „szép akasztottként” bűvölve el a hölgyeket, majd erősen megdobogtatta az osztrák császárné szívét is. Nos, ez az Andrássy gróf volt előkelő festőnk anyai nagyapja, miközben atyja, a büszke, katona-kiállású Batthyány gróf se volt férfiasság híján. A könyvben publikált 1885 körüli családi felvételen nyalka lordként támaszkodik felesége mellett a kőposztamensre. (Koller Károly felvétele.) Mellette ülő felesége, Ilona grófnő, csinos Andrássy-sarj, hetykén rövid hajjal.
   A családi pletykák szerint a grófnő felettébb bogaras volt: uralkodott tutyi-mutyi, pocsékul gazdálkodó férje fölött, miközben mániákusan ódzkodott a bacilusoktól és mindennemű nőies dologtól – beleértve a testi szerelmet is. Fiát viszont imádta, aki szintén rajongott érte. Ezen a ponton azért nehéz Freudot nem bevonni a történetbe... Mellesleg Batthyány Gyuláért rengetegen rajongtak annak idején. „Kedves és finom úr, külsőleg is minden széppel és jóval megáldott gavallér, tehát a legnagyobb sikerre hivatott a hölgyek és a főúri társaságban” – idézi a könyv első méltatóját (38. o.). És ehhez még hozzáteszi ezt a kései jó tanácsot a művésztől: „Az arisztokratának mindig s mindenben a szépséget kell szolgálnia.” (Uo.)
   A monográfus ezt a dekadens szépészeti kulcsot kínálja az életműhöz, az örök érzéki „manierizmust”, ami vissza-visszatér a művészettörténetben, a kifacsarodó hellenizmustól kezdve a manierizmuson keresztül a Romlás virágai és a Fin de siecle fülledt világáig.
 
A szépség szakértője
Batthyány nemcsak szépasszonyok százait festette meg, de divatguruként is funkcionált, sminktanácsokat és öltözködési tippeket adott. Még ruhát is tervezett. Nemcsak festette, de vallotta is az art decós szépségideált. „A fiús, fölöslegmentes, kisportolt női testek olyan magas kultúrát sugároznak ki magukból – mondta 1932-ben –, olyan távolodást a nő mint préda fogalmától, hogy csak nagyon kifinomodott szépérzékű emberben keltenek erotikus vágyat.” (40. o.)
   A könyvbe beválogatott bőséges fotóanyagból könnyen követhető, miként alakította át – ünnepelt szépségeknek és divatos pesti asszonyoknak tartott – modelljeit. Báró Prónay Györgyné hosszú, fémcsatos, ujjatlan ruhájával nem volt baj. Batthyány abban festette meg, 1941-ben, a korabeli fotókból pontosan követhető módon. De alakját kígyószerűen megnyújtotta, erős állkapcsából lefaragott, úszónőhöz illő széles vállait összenyomta, eltüntetve minden atletikus vonást, hangsúlyos melleit leejtette és összezsugorította, csupasz mellkasát tyúkmellszerűen kidomborította, hogy a kebleket kiemelő ruhamasni végül bánatosan csüggjön alá a dekoltázs csücskéből. Mindezek ellenére báró Prónayné sugárzó szerelemistennőként tekint szét csodálói fölött, Vénusz kagylója felett lebegve, a modell és a festő egyöntetű megelégedésére. (56. o.)
   Ahogy Batthyány ars poeticával felérő korai gondolatai tanúsítják: „Könnyűszerrel, de biztos készséggel megjeleníteni a lét napos szépségeit: ez művészi ideálom. A bánat, a nyomorúság, minden, ami leverő és rosszuleső, nem valók megörökítésre. Legyen a képzőművész az emberiség kiválasztottja, ki csak a szépet, színeset, gazdagot, illatosat látja.” (38. o.)
 
Báró Prónay Györgyné portréja, 1941, olaj, vászon, 147 × 70 cm | magántulajdon
 
Molnos Péter: Gróf Batthyány Gyula.
Kieselbach Galéria és Aukciósház – Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum, 
Budapest–Győr, 2015, 240 oldal