Különleges érzés egymásra hangolódni egy géppel. Félelmetes is. A Szemrezonator aranykupolája alatt állva széles skálán lehetett megtapasztalni, hogy milyen emberi és milyen mesterséges reakciókat válthat ki egy ilyen köztes élmény. Zics Brigitta munkája többfajta, elsősorban a tudományos területen használt technológiát egyesít, ezek közül talán a legismertebb a látáskutatók által fejlesztett szemkamera. A Szemrezonator többek között ennek segítségével hangolódik össze használójával, (vagy partnerével), s hogy ez a folyamat mennyire személyre szabott, mi sem mutatja jobban, mint hogy az egyes látogatók különböző hosszúságú időt töltöttek a személyenként eltérő impulzusokat kibocsátó gépben. Volt, aki csak egy percet, mások öthat perces etapokat álltak végig a kupola alatt, közvetlen dialógusban a Szemrezonatorral és az eléjük vetülő képpel. A szemmozgást követő program minden alkalommal elkezdte kontrollálni a felhasználói viselkedést, azaz megpróbálta befolyásolni a tekintet irányát. A látogatónak lényegében ennek a szavak nélküli párbeszédnek a természetére kellett rájönnie. A figyelmes nézőt a mű maga vezette rá arra, hogy mi is történik vele a hatalmas üvegtető alatt. Hatalmi játék volt ez, ahol a látvány hatással volt a látóra és vice versa

   A helyszín, a tavaly századik éve álló Kelenföldi Erőmű Bierbauer Virgil által megkomponált vezénylőterme tudatos választás volt. Az ipari műemlékként nyilvántartott csodás-futurisztikus irányítóközpont formájában és funkciójában is a művész elképzelését erősítette. Az üvegtető mindentlátó szemként magasodott a látogatók fölé, a terembeli kapcsolók pedig arra emlékeztették őket, hogy ezen a helyen egykor néhány billentéssel egész városrészek áramellátását voltak képesek megszüntetni. A vezérlőben zajló hatalmi játékban, a fel-fellázadó géppel folytatott párbeszéd során minden feszültség ellenére különböző módokon lehetett átlényegülni a győzelmi mámor, a katarzis vagy épp a nyugodt meditáció állapotába.

(M.E.)

 

 

 

Kivételes alkalommal nemrég még az orrunkra hagyatkozva is meg tudtuk állapítani valakiről Magyarországon, hogy művészetkedvelő. Az átlagos képességű szaglók által is viszonylag jól detektálható füstös retikülök, pulcsik és hajkoronák ugyanis nagy eséllyel arról árulkodtak, hogy tulajdonosuk a budapesti Rombusz Teraszon járt és őrizte a Tuzet. Sugár János köztérre került műve, a folyamatosan életben tartott tűz az egész OFF-Biennále jelképe volt. Az eredeti tervek szerint a programsorozat teljes, negyvennapos időtartama alatt lobogott volna a köré gyűlt önkéntes őrzőknek köszönhetően, akik idejüket és figyelmüket a helyzetnek, a Tűznek szentelték a nap huszonnégy órájában. Ebben a helyzetben időlegesen valóban feloldódott minden szakmai, társadalmi hierarchia, és természetes lazasággal elegyedett szóba kisgyerek, agykutató, kurátor, szépíró, önkéntes és művész.

Sugár elképzelése egykori mestere, Vigh Tamás szobrászművész egyik emlékműjavaslatának a továbbgondolása. Vigh Lugossy Mária Parlament előtti ’56-os örökmécsesével kapcsolatban anno azt indítványozta, hogy az emlékezés lángját ne mesterségesen, gázzal táplálják, hanem reggelente az Országházból jöjjön ki két ember, és mindennap rakjon egy tüzet, majd késő éjszakáig őrizze a lángot. Az emlékezők meg körülállhatnák, így a tűz, vagyis a forradalom emléke addig élne, ameddig van, aki ténylegesen gondoskodik róla, és egyszersmind visszagondol a történtekre.

   A jelenlét az OFF-Biennálén megvalósult Tűz kapcsán is fontos tényező volt. A befogadók alkotóelemmé, sőt alkotókká váltak ebben a mesterségesen teremtett helyzetben, amelyben nem volt sem kijelölt program, sem központi beszédtéma, csak a tűz tekintetvonzó, közösségkovácsoló ereje hatott. Hogy végül mégis korábban véget ért, az a közegről, a köztérben megjelenő művészeti projektekről és azok változó fogadtatásáról is sokat elmond. A tüzet a természetjáró tűzrakók íratlan szabályai szerint pontosan a huszonegyedik nap után oltották ki, ami a személyes beszámolók alapján, a körülmények ellenére jó mulatság, és – PC, nem PC – férfimunka volt.

(M.E.)

 

 

A vasárnapi asztal körül vagy a betegágyak mellett elhangzó mikrohistóriák családon belül mindig is képesek voltak felülírni a nagy objektív történelmi elbeszélést. A különvélemények azonban csak a posztmodern történelemfelfogás, az új historizmus érvényre jutásával váltak hallhatóvá és érdekessé a nyilvánosság számára. A posztmodern korszellem ugyanis elutasítja a múlt eseményeinek rekonstruálhatóságát, és azt vallja, hogy minden történésnek különböző elbeszélési változatai léteznek, egymás mellett.

A Recollection központi gondolata is az emlékezéssel, az emlékalkotással kapcsolatos – egyébként jótékony hatással bíró, gondolatébresztő – dilemmákat járta körül. A közönség felé megnyitott magánlakás félig intim, félig nyilvános térként jól kiegészítette azt az alkotói hozzáállást, amely mindhárom kiállítót egyaránt jellemezte, ti. hogy emlékezet és történelem kapcsolatát személyes kiindulópontokból vizsgálták. Albert Ádám saját gyermekkori, általános iskolában készült tárgyai és eszközei a művésszé válás kezdeti szakaszára, valamint a lehetséges életutak egykori sokaságára emlékeztettek. Az üresen hagyott milliméterpapír és a levélgyűjtemény kitöltetlen kartotékja ebben a kiemelt állapotban szintén a nagy rendszerek megkérdőjelezését jelentették. Kútvölgyi-Szabó Áron gondolattérképszerű installációjában a nagyapjáról szóló történeti forrásokat – egy önéletírást, a családi legendáriumot és a hivatalos iratokat – ütköztette, fehér cérna formájában ténylegesen megjelenítve az egyes eltérő elbeszélésszálakat. Martin Piaček egyik munkája, a Nagyapam haboruja – amely nagyapja első világháborúbeli részvételéért kapott bronzreliefjén alapszik – szinte illusztrálta a bevezetőben kifejtett, objektivitást elvető történelemfelfogást. A dombormű a szuvenírshopokból ismert technikához hasonlóan egy félig homokkal töltött, forgatható keretben kapott helyet, ami miatt sosem láthattuk a teljes képet, ezért csak a fragmentumokból, a különböző nézőpontokat egyesítve lehetett összeállítani az egészet, emlékezés útján.

Ha tetszik, a Recollectionön bemutatott munkák azt a kétségbeejtő, döbbenetes pillanatot fogják meg, amikor elkezdünk kételkedni abban, hogy a szüleink és nagyszüleink igazsága vajon a nagybetűs Igazság-e vagy sem. Tekinthetjük ezt a momentumot a posztmodern történelemfelfogás metaforájának, de nevezhetjük egyszerűen csak felnőtté válásnak.

(M.E.)

 

 

 

 

Vörös farok és kék ceruza – ezt a rejtélyes és nosztalgikus címet viselte az OFF-Biennále Mónika-show-ja, Zombori Mónika és Zsikla Mónika kiállítása. A helyszín egy magánlakás, amely mint a nyilvánosság felé kinyitott privát tér, a Recollectionhöz hasonlóan itt is jól kiegészítette a központi témát, a Kádár-korszakbeli művészeti életben folytatott cenzúratevékenységet és a nyilvános bemutatkozás akkori lehetőségeit. Az adott időszakban a vörös farok kifejezés azt az ideológiai kiegészítést jelentette irodalmi és filmes berkekben, amely azért került be az adott műbe, hogy azt ne marasztalják el a tartalmi felülvizsgálaton. A kék ceruza pedig a cenzorok eszköze volt, amivel nemes egyszerűséggel áthúzták a kizsűrizett műveket a jegyzőkönyvekben. A két szókapcsolat, a két szín a nyilvános megjelenésért folytatott küzdelmeket jellemző két igyekezetet szimbolizálta. Mai fejjel talán már nehéz elképzelni, hogy mit jelentett az, amikor 1967-ben a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának éves kiállítási anyagából ideológiai megfontolásból kihúzták Bak Imre absztrakt képeit. A kiállítás mintegy felét képező történeti anyag megértését ezért kortárs képzőművészek munkái helyezték más megvilágításba. Laci&Balázs Tiszteletkor című munkája például a korabeli érdekérvényesítés során bevett gyakorlat, a megvesztegetés és a hálapénzezés közti határvonal létezésére kérdez rá, rámutatva a hatalmi rendszerben alávetett egyének etikai dilemmáira is.

(M.E.)

 

 

 

A The Slow Inevitable Death of the American Muscle (Az amerikai izom lassu elkerulhetetlen halala) jut eszembe Pacsika Rudolf egymáshoz közelítő és távolodó kerekes székeiről. Az előbbi munka Jonathan Schippertől olyan kiállításon szerepelt, mint például az Under Destruction, amelynek punkos ízű szlogenje angolul hangzik igazán jól „if nothing can be created, something must be destroyed”. A mérnöki precizitással megálmodott projektben egy ’92-es Camaro és egy ’88-as Monte Carlo autómobil ütközött egymással egy hidraulikával meghajtott sínpályán, mintha egy akciófilmet néznénk idegtépő lassításban. Az ütközés hat napig tartott. Ugyanezen a kiállításon szerepelt Jean Tinguely „metamechanikus” szerkezete, amely New York városának állított emléket szintén önpusztító működési logikával. Pontosabban egy olyan város energiájának, amely újra és újra létrehozza magát. Pacsika munkája már eleve hátrányba kényszerített, fogyatékkal élő kiterjesztett alanyokkal operál, örökmozgó előre-, majd visszalökődésük az ördögi körből való kiszabadulás lehetőségét nem juttatja kifejezésre. A magyarul Illetekessegnek, angolul a multinacionális vállalatok HR-kultúrájából ismerős Competence- nek elnevezett projekt az OFF-Biennále szellemi keretében kifejezetten leíró jellegű a hazai állapotok, közelebbről a „kreatív gazdaság” paralízisének tekintetében.

(N. Sz.)

 

 

Kevés hitványabb dolog van a nejlonzacskónál. Amolyan átmeneti tárgy szállítóeszköz és szemét között, kicsiben hasznos, nagyban káros. Igazi városi rondaság, amely – legyen bár párducmintás, csíkos vagy teszkós – mindeddig nélkülözött minden szépséget és eleganciát. Mindeddig. Aki most elsétál a Népszigetre, azt Koronczi Endre installációja, a Ploubuter Park rövid úton meggyőzi a bevezető állítás ellenkezőjéről.

A töltésen álló kék-sárga nagyság mintegy hatezer szatyrot tömörít. Bár a hasonló tárgyak végeláthatatlan sokasága már önmagában is lenyűgöző látványt tud nyújtani, itt nemcsak ez a tényező biztosítja az esztétikai élményt. A Ploubuter Park zacskói – ahogy bevásárlóközpontbeli társaik – most is csak hártyák. Formátlan formák, amiket meg kell tölteni. Koronczi ezt a feladatot állandó alkotótársaira, a szélre és a napfényre bízza. A légáramlatok az egyes szatyrokba bújva sajátos animációt hoznak létre: a zacskómező a természeti erőknek engedelmeskedve korallzátonyhoz hasonló mozgást produkál. A megtévesztő és zavarba ejtő életjelenség először kísérteties érzést költöztet belénk, hogy később még felszabadítóbb legyen az, amikor a hullámzó szatyortelep, az arcot melegítő nap és a zsezsegő nejlonhangok egy átlényegült, meditatív állapotba kerítenek.

(M.E.)