Sokszoros könny

Zsigmond Vilmos-kiállítás a Ludwig Múzeumban

Mélyi József

Ha van a magyar filmnek a magyar származású Nobel-díjasokhoz mérhető és sokukhoz hasonlóan itthon tanult, majd külföldön sikeressé vált képviselője, akkor Zsigmond Vilmos az. A Harmadik típusú találkozások vagy a Szarvasvadász legendás operatőrének életpályája most elsősorban saját fotóin keresztül rajzolódik ki a Ludwig Múzeumban.

 
Zsigmond Vilmos tárlatvezetést tart a Ludwig Múzeumban
 
Van egy jelenet Zsigmond Vilmos életében, amelyet akárhányszor látok, mindig meghatódom. Egy rövid YouTube-képsorban elfér: Hollywood 20. századi történetének egyik legkiválóbb operatőre 1978 áprilisában Goldie Hawntól és Jon Voighttól veszi át az Oscar-díjat, a Harmadik típusú találkozások fényképezéséért. Miután felszalad a színpadra, először az amerikai embereknek köszöni meg a kitüntetést, mivel ők adták meg neki a második élet lehetőségét. Utána pedig azt mondja: „köszönöm régi mestereimnek a Magyar Filmművészeti Főiskoláról, Illés Györgynek, Bojkovszky Bélának és Badal Jánosnak”. Az első két nevet magyarul említi – vezetéknév, keresztnév –, a régóta Jean Badalként híres operatőrnél a Jánost mondja előre. Ha valaki a haza, a hűség vagy éppen a kulturális örökség fogalmait pátosz nélkül akarná elmagyarázni a gyerekeinek, talán elég lenne megmutatni és történeti kontextusba ágyazni ezt a felvételt.
   A Ludwig Múzeumban a Fényképezte: Zsigmond Vilmos című kiállításon ez a jelenet csak egy dokumentumfilm részeként, félbevágva jelenik meg, az Oscar-díj és az egyéb kitüntetések számára berendezett relikviaszekrényekben pedig csupán a beszéd vázlata látható, a magyar nevek nélkül. Számomra olyan így, mintha egy hollywoodi filmből a kulcsmomentumot vágnák ki, mintha egy sorsdöntő párbeszédből a kamera inkább a tájra fordulna. A fókusz persze az egész kiállításon nem a történet fősodrára, azaz a filmekre irányul, hanem az operatőr szabadidős tevékenységére, a fotózásra. Az első fénykép 1939-es, Zsigmond apja Kodak gépével fotózza a mezőt. Utána ifjúkori képek Magyarország különböző tájairól, művészi stílusgyakorlatok Dulovits Jenő nyomán. Fotók az ötvenes évek Budapestjéről – számunkra ma már nagyon érdekes korlenyomatok, többek között az épülő lakótelepek és a külvárosi kalyibák ellenpontozásával vagy a Blaha Lujza tér boldog békeidőkre utaló fényreklámjával. Életképek a forradalom után, Amerikába áthajózva készült pillanatfelvételek, majd 1957-ből mindennapos jelenetek New Yorkból. A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekből utazások, kompozíciós és színkísérletek, remek hangulatképek; egy jó szemű fényképész munkáinak gyűjteménye, jól és kevésbé jól sikerült fotókkal, sem több, sem kevesebb.
 
Zsigmond Vilmos A rózsa című film forgatásán, 1979, Fotó: Peter Sorel
 
   Illetve mégiscsak létezhet legalábbis két olyan szempont, amelyből ez a kollekció többet érzékeltethet. Az egyik a filmes szemszög. A kiállításon következetesen végigtekinthetnénk, hogyan jelennek meg az állóképeken Zsigmond Vilmos operatőri látásmódjának egyes elemei. A tárlat rendezői egymás mellett mutathatnának be egy-egy filmszekvenciát valamely képpel, s hozzárendelhetnék az operatőr személyes meglátásait. Ahogy Zsigmond Vilmos a tárlatvezetésén beszélt: miért szereti a fekete-fehéret, s a hatalmas lehetőségek ellenére miért nem kedveli a harsány színvilágot. Az álló- és mozgóképek összefűzése ezzel szemben szinte csak véletlenszerű; sokat rontanak a helyzeten a művészkedve és strukturálatlanul, kommentár nélkül egymás mellé helyezett három-három monitoron futó képsorok, a filmekből kiemelt és a falra tűzdelt, közepes minőségű papírképek, valamint a rövid és gyenge kísérőszövegek.
 
Zsigmond Vilmos: Ercsi. Visegrád, Hungary, 1952
 
   Egy másik értékes szempont lehetett volna a fotók rendszerezésében, ha a rendezők a képeket – legalább részben – Zsigmond Vilmos sorsának tükreiként mutatták volna fel. A legszembetűnőbb átalakulás természetesen az 1955-ös magyarországi és az 1957-es amerikai képek között tapintható ki. Megható, ahogy a forradalom alatt Budapesten készített felvételek kicsempészésével új életet kezdő operatőr New York újvilágában továbbra is az otthonosnak tűnő képeket, a „kis motívumokat” keresi: emberek a parkban, rendőrök egy részeget visznek el. Ez az óhazához ragaszkodó látásmód azután egy-két éven belül szinte teljesen elolvad: a magyar operatőr szeme óhatatlanul is amerikaivá válik. Ezt igazolja a Zsigmond (és rendezőként Zsuffa József) diplomafilmjeként készült Hajnal előtt (ha Kibédi Ervin tekintetétől és Temessy Hédi villanásaitól eltekintünk, valljuk be, igen gyenge film) mellett a Kovács Lászlóval már Amerikában forgatott Az ég kékje a kiállításon is megjelenített szép és szimbolikus ellenpontja.
 
Zsigmond Vilmos: Along Route 66, USA, ’60-as évek közepe
 
   Mivel azonban a film és a fotó következetes összevetése, illetve a személyes sors képi tükröztetése nagyrészt elmarad, a falakra helyezett fényképek együttese sem lesz más, mint Zsigmond Vilmos, a híres ember fotóinak sora. Ezt igazolja az egyforma aláírás a képek alján: a Gyilkos túra, A hosszú búcsú vagy a Szarvasvadász világhírű operatőrének friss előhívásaiból mindegyik az 1/10-es. Ez a bemutatás az alkotó számára fontos és megható esemény – amikor „felrakták a képeket, majdnem sírtam, ez az igazság”, mondta a kiállítás előtt Zsigmond –, de tágabb perspektívából tekintve valószínűleg most is, ahogy filmjeinél inkább saját realitásérzéke lehetett volna irányadó. Eleinte ugyanis azt gondolta: „lesz majd valahol egy kisebb galéria, ahol 25-30 képet kirakunk” – talán ezzel a koncentrált megjelenéssel más és több lett volna közvetíthető.
 
Zsigmond Vilmos: Swing. North California, USA, 1990
 
   Ami a kiállításon a legtöbbet mondhat el, az a hátsó vetítőteremben a Zsigmond Vilmos és Kovács László megint csak megható és örök barátságáról, a párhuzamos életutakról szóló, 2008-ban készült remek francia dokumentumfilm, amely egyszerre mutatja fel a két fantasztikus hollywoodi karriert és a főszereplők emberi oldalát. Ez utóbbi a kiállítás más részeiből kimaradt: a tárlatban végül is nem jutott hely egy rövid tisztelgésnek Illés György, Bojkovszky Béla vagy éppen Badal János előtt. Átvitt értelemben nem maradt hely arra, hogy kiderítsük, mi lenne az, amit mi (magyarok), innen nézve a dolgokat, hozzátehetnénk a világhoz. Mi az, ami ma Magyarországról útravalóul adható lenne. S ez szomorú.
 
Zsigmond Vilmos:The Two Jakes w/ Jack Nicholson, 1989
 
Fényképezte Zsigmond Vilmos
Ludwig Múzeum
2015. június 21-ig