Milánra várva

Kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban

Fáy Miklós

Nem tudom, véletlen vagy csak velem esett így, illetve biztosan nemcsak velem, mert mások is problémáztak, hogy a Füst Milán-kiállítás a végével kezdődik, aki nem figyel, visszafelé haladhat az időben. De ha véletlen, akkor is beszédes véletlen, előbb volt Füst Milán öregember, mint fiatal, az a horgasorrú – dehogy -orrú – horgaselméjű és szikár öreg, aki lenni akart, és akiről azt hitte, hogy nem lesz soha az, élt köztünk. Aki kerekes székben elnökölt a Bölcsészkaron, és akiről Balassa Péter azt mesélte azokon a régi, titokzatos összejöveteleken, hogy teljesen normálisan tudott járni, de amikor észrevette, hogy figyelik, elkezdett a botra támaszkodva, kificamodott tagokkal csoszogni.

 
Rippl-Rónai József: Füst Milánné portréja, pasztell, papír, 51,5 × 41,8 cm, j.j.l. Rónai Füst Milán Fordítói Alapítvány tulajdona
 
   Áthalad az ember elfordított fejjel a szobákon, hogy a kiállítás elejére érjen, és közben ne lője le magának a poénokat, és mintha mégis a kiállítás végére ért volna: ott egy gyerek, aki már nyolcévesen is kopasz. Akiről tudjuk, hogy tizenkilenc éves kora óta a hamarosan bekövetkező halálra készült. Közben eltelt hatvan év, nyilván hamarosnak számít, ha a világegyetemhez mérjük, de ha csak a vele egykorúakat nézzük: mindenkit túlélt. Kosztolányit, akit heccelt, hogy gyerünk, élj a szerelemért halálos betegen, és aki nem szólt vissza neki, hogy miért nem élsz inkább te a szerelemért. Vagy igazán szereted ezt a furcsa, kemény arcú asszonyt, akiből csak Rippl-Rónai tudott élénk arcú szépséget pasztellkodni, lombhajzat alá?
   Közben mégis sokkal bonyolultabb minden, és hiába nézzük a koravén emberről készült rajzokat, tudjuk, hogy ifjú szívekben is él. Élt. Még emlékszem egy tizenhat éves szívre, amelyik meghallotta a Motettát a televízióban, és a zenei címtől elvarázsolva rögtön tudta, hogy ezt neki írták. Másnap ment, megvette abban a cigarettapapírra nyomtatott sorozatban a válogatott műveket, oh, hol találok majd nyugalmat, senki se tudja, mit hordok? S mikor az utcán járok, magamba’ mit morgok? Jó, hát a rím rá enyhén kínos, morgokra forgok, de annyi baj legyen. Ez a költészet, sértettség és furcsa, hosszú sorok, megvetés és önsajnálat. Olyan könnyű megfogni azt az öreg kezet. 
   Könnyű volt. Most egy kissé rémülten nézem a Madrigál kéziratát a vitrinben. Tényleg ezzel a béna rímmel jön, hogy tisztán és Trisztán. Amit szellemeskedő emberek elsütnek a hosszú opera első szünetében, és a második szünetben már kerüljük őket ezért.
   Mit imádunk rajta, ha egyszer nincs mit? Vegyük a prózát, a nagy sikert, a majdnem-Nobelt érő A feleségem történetét. Ugyanabban a cigarettapapír lapú könyvben olvastam, amelyikben a Motettát. Störr kapitányt megtámadták a kikötőben, ő meg egy olyan ugrással tette ártalmatlanná a támadóját, amelyet a francia matrózok Ferenc bácsinak hívnak. Talpizmok kellenek hozzá, és úgy kell rázuhanni a támadóra, mintha egy magas ház emeletéről esne le az ember. Ennek persze semmi értelme nincsen. Csak a szavak hatalma, beszélünk és beszélünk, és tényleg olyan, mintha volna valami mögötte. Ha olyan, akkor van is valami mögötte, a valóságnál is valóbb valóság, amelyben a francia matrózok Ferenc bácsiként vetik egymásra magukat. Lázba jöttem, amikor kiderült, hogy meg fogják filmesíteni A feleségem történetét. Nyilván Andorai Péter lesz Störr, nyilván valami nemzetközi sztár lesz a felesége. Nyilván nehéz lesz leforgatni azt a jelenetet, amikor Störr szétveri a szobát, aztán abbahagyja, amikor rájön, hogy úgy tör és zúz, hogy közben odafigyel: az asztalra letett órájának ne legyen semmi baja. Nem is készült el a film. Nem csoda.
   Mert ez a baj. Füst Milán nem képekben él. Nem lehet rekonstruálni a szobáját, mert ő hiányzik belőle. Nézhetjük a róla készült rajzokat és szobrokat, de csak az orrot látjuk, koponyát, szájat. A legendái beszédesebbek. Van valaki ebben a teremben, aki szereti Thomas Mannt? Egy diák óvatosan fölemeli a kezét: én szeretem... Akkor MARS KI!!!!
   Kinőttünk a diákkorból, és elengedtük védőszentjeink kezét. Ezek olyan gyerekes dolgok, ez a sok szenvedés és szépségimádás, a fekete fényképalbumba beragasztott fekete-fehér reprodukciók. Ha Füst Milán, akkor nekünk Karinthy. Jaj, Uram, engem bántanak. Nekem hideg nyállal kenegetik a homlokom. Ez mintha tartósabb volna, mint Füst Milán életműve. Ezt akárhányszor elolvasom, mindig röhögni kell rajta.
   Mindig mindenen röhögni kell. Ha megy. Most nem megy. Mert belefejhallgatózik az ember Füst Milán zenéibe, hallgatja a brácsaművész Lukács Pált, vagy a szerintem igazán szörnyű és ízléstelen Stokowskit, és megszégyenít a vénember lelkesedni tudása. Mintha ő nem engedte volna el a szentek kezét. Azt nem tudom, lesz-e kedve majd megfogni újra a miénket, ha szükség lesz rá. Vagy túl sokat viháncoltunk, akkor boldoguljunk is magunk.
 
 
 
„A mester én vagyok”  Füst Milán és felesége, Helfer Erzsébet műgyűjteménye.
Petőfi Irodalmi Múzeum,
2015. szeptemberig