Esemény a Pompidouban

Mona Hatoum retrospektív kiállítása

Horányi Attila

Azt hiszem, a döbbenet a legjobb szó arra, amit Mona Hatoum párizsi gyűjteményes kiállításán éreztem. Öt percbe se telt, hogy rátelefonáljak családom tagjaira: hagyják a Matisse-okat, Mondrianokat és Rothkókat a Pompidou negyedik emeletén, és azonnal jöjjenek az ötödikre, mert ezt látniuk kell. Elég határozott lehettem, mert jöttek azonnal.

 
Mona Hatoum térkép installációja, a Map (clear) párizsi látképpel, a Pompidou kiállítótermében, 2015

   A döbbenetet egy installáció látványa váltotta ki belőlem. Néhány tárgy persze már előkészítette ezt: a Cube emberméretű, barna színű fémketrece, amely ajtó élküli értelmetlenségében, a megtestesült bezártságként állt az útban, vagy a Grater Divide és a Daybed, nagylyukú almareszelők óriásira nagyított változatai, amelyek az otthon szokásos erőviszonyait és kínjait jelenítik meg egy duchamp-i gesztus egyszerűségével.
   Az installáció, amelynek sűrűségétől földbe gyökerezett a lábam, a következőképpen nézett ki: egy viszonylag kis téglalap alaprajzú terem közepén, a hosszabbik fallal párhuzamosan, két sorban, hatosával egymásra rakva több mint száz ketrec állt, zárt, geometrikus rendben. A ketrecsorok tagolták a teret, és szinte ki is töltötték, annyira alacsony volt a mennyezet. A terem közepén, a két sor között, egy csupasz villanykörte lógott: ez volt a tér egyetlen fényforrása. A villanykörte éles fénnyel világította meg a ketrecek fémrács-falait, a falakra vetülő árnyékok, magát a termet is berácsozva, csak növelték a szűk tér okozta bezártság érzetet. A rácsok árnyéka ráadásul mozgott, minthogy a villanykörte lassan emelkedett, majd süllyedt a mennyezet és a padló között. Light sentence a munka címe, ami egyértelmű szójáték az életfogytiglani ítélet kifejezéssel (life sentence), ám ennél talán több van benne: a light szó a villanykörte fényét éppen úgy jelenti, mint az ítélet (sentence) könnyűségét, könnyedségét; sőt a sentence szóból az ítélet mellett kihallható alapjelentése, a mondat is. Vagyis az életfogytiglani ítélet mint könnyű mondat jelenik meg a munka címében, és e könnyű mondat valamiképp a csupasz villanykörte fényének mindent bevilágító, mindent látó (láttató?), és mindent és mindenkit félelmetes árnyékká is tevő mozgásával azonosul.
   Ha megpróbálom megfejteni, mi döbbentett meg e munkában, akkor először a nyomasztó és súlyos bezártság és az árnyjáték játékosságának ellentétét kell említenem. Mindehhez persze hozzájárul a munka minimalista eszközrendszere – elvégre geometrikus struktúrában összerakott, egybevágó téglatesteket látunk –, amelyet ugyanakkor felülír a látogató és a villanykörte mozgásából adódó állandó és a nézőtől, testétől, tekintetétől nem függetleníthető pillanatnyi egyediség, amit a posztminimalista művészettel szokás összefüggésbe hozni. A posztminimalista művészet jellegzetesen hely- és kontextusfüggő, ráadásul nagyon gyakran markáns politikai tartalommal is megtelik – Mona Hatoum művei jelentős részében radikálisan politikai tartalmakat jelenít meg, részben gender-problémákat, részben pedig a Közel-Kelet erőpolitikájának és kiszolgáltatottságának tapasztalatát. Ugyanakkor a politikusság gyakran a fenyegetettség közvetítésében ölt testet, ami sokszor mint a mindenkori emberi tapasztalat válik általánossá; és innen nézve Mona Hatoum a világbavetettség egzisztencialista kifejezőinek, Camus-nek és Beckettnek rokona. Vagyis szinte eszköztelen műveiben egyszerre van jelen a radikálisan modern és a radikálisan posztmodern, a helyspecifikusan politizáló és az emberi lét alaphelyzetét megfogalmazó pozíció.
 
Light Sentence, 1992, 36 drótháló ketrec, elektromos motor, villanykörte, 1,98 × 1,85 × 4,90 m

   Hatoum, aki a hetvenes-nyolcvanas években performansz- és videoművészként volt ismert, a kilencvenes évek óta foglalkozik tárgyak és installációk készítésével. A szeptember végéig nyitva tartó nagy retrospektív tárlaton korai munkáiból is látható vetítés, ám a Pompidou legfelső emeletét tárgyai és installációi lakják be, a szó sajátos értelmében. Mert egyfelől szinte minden művében van valami idegenség, ami nem ritkán a koncepció durvaságából és nagyon professzionális kivitelezéséből együttesen következik (mint mondjuk az Incommunicado, egy acélhuzalokból készített bölcső, vagy a Home, egy szögesdróttal elzárt asztal, amelyen elektromos vezetékekkel összekötött háztartási eszközök helyezkednek el, és időről időre kék fénnyel felizzanak, szinte kisülnek a feszültségtől). Más munkák ugyanakkor annyira megtalálják helyüket, hogy szinte azt kívánnánk, maradjanak ott örökre. Ilyen a Map (clear) című installáció, amely egy Párizs fölé hatalmas ablakokkal kinyúló teremben látható. Hatoum a Föld térképét rakta ki sok ezer áttetsző kis üveggolyóból. A golyókat nem rögzítette, így a térkép úgy néz ki, mintha egy teremtő kéz szanaszét gurított volna rengeteg játékgolyót. Ám a térkép a golyók, mint holmi pixelek által mégis kirajzolódik, és így létrejön az esetlegesség és pontosság, a véletlen és a szükségszerű sérülékeny feszültsége. Ami az ablakokon túl az esetlegesség és szükségszerűség nagyvonalú költeményével, Párizs látképével együtt válik igazán lenyűgöző és felemelő látvánnyá.
 
No Way III , 1996, rozsdamentes acél, 11 × 25 × 29 cm

L’evenement Mona Hatoum,
Centre Pompidou, Párizs
2015. szeptember 28-ig.
 
Mona Hatoum
 
Mona Hatoum (1952), a libanoni születésű, palesztin művész a bejrúti egyetemen tanult tervezőgrafikusnak és egy ideig a reklámiparban dolgozott. A libanoni polgárháború kitörése Londonban érte. Emigrációba kényszerülve Angliában folytatta művészeti tanulmányait (Byam Shaw School of Art, Slade School of Art), 1975 óta Londonban él és dolgozik. Korai, gyakran erős politikai töltettel rendelkező performanszaiban gyakran konfrontálódott a közönséggel. Nem ritkán saját testét használta, hogy megfogalmazza gondolatait a fizikai erőszakkal, a fenyegetettséggel, voyeurizmussal és ennek kapcsán a nők helyzetével kapcsolatban. A videó és performansz korszaka után 1989-től a nagyméretű installációk kerültek túlsúlyba az életműben. Munkái szerepelnek a legnagyobb közgyűjteményekben Los Angelestől Jeruzsálemig, a Tate-től,
a Mathafig (Modern Művészetek Arab Múzeumáig) és kiállított szinte minden nagyobb európai kiállítóhelyen, a Pompidouban először 1994-ben.