A SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM KÉPEI AZ EMLÉKEZET TERÉBEN

II. RÉSZ: BESZÉLGETÉS LAKNER LÁSZLÓVAL

Geskó Judit

Milyen szerepet töltött be a Szépművészeti Múzeum az 1950-es vagy 1960-as években induló jelentős, Magyarországon dolgozó mesterek életében, milyen meghatározónak vélt benyomások érték őket a kiállítóterekben vagy a múzeum könyvtárában, akkor, amikor a külföldi és kortárs nyugati hatásoktól szinte hermetikusan el volt zárva a magyar művészet?


Lakner László 2015-ben a szerző munkahelyén

Geskó Judit: Emlékeid szerint mikor jártál először a Szépművészeti Múzeum épületében? Mely képek ragadták meg a képzeleted és vajon miért?
Lakner László: Tulajdonképpen elég későn. 1945-ben, amikor véget ért a háború, és feljöttünk az óvóhelyről, kilencéves voltam. Akkor az volt a kérdés, mit eszünk. Amíg tartott az ostrom, a pincében újságokból rajzoltam. Ezekben a rajzokban fedezte fel apám, hogy van bennem tehetség, őrizte is őket, de sajnos azóta valamikor elkallódtak.
   A Szépművészetibe akkoriban már csak azért sem juthattam el, mert a hidakat a visszavonuló németek felrobbantották, hogy ezzel akadályozzák az oroszok előrenyomulását. Az oroszok így is nagyon hamar ott voltak. A felrobbantott hidak helyett pár nap alatt pontonhidat építettek, valahol a mostani Margit híd közelében. Azon lehetett átkelni a pesti oldalra.
   Én budai gyerek voltam. A Bernáth Géza utcában, egy emeletes házban laktunk. Mire feljöttünk a pincéből, a ház felső emelete hiányzott, bombatalálat érte. Kényszerű társbérlet kezdődött anyám nővéreivel és még egy ismerős családdal. A lakásba visszatérve ekkor találtam meg a könyvespolcon a Petőfi-kötetet, aminek a gerincébe az ostrom alatt egy lövedék fúródott. Ez a mai napig megvan.
   Apámról, akit 1944-ben, 44 évesen hívtak be munkaszolgálatra, egy évig semmit sem tudtunk. A végén amerikai fogságba került, onnan tért haza. Tehát a háború alatt csupa nő – anyám, három nővére és a húgom – között nevelkedtem. Később valaki, aki tudott erről, meg is jegyezte, hogy látszik rajtam. Vizuális nevelésem a felszabadulás után filmekkel kezdődött. Ezzel kapcsolatos első élményeim tehát a mozihoz kötődnek. Anyám rendkívül érdeklődő és kezdeményező egyéniség volt. Amikor megépült a pontonhíd, és át lehetett menni Pestre, kézen fogott, és elvitt a Szent István körúton létesült első moziba, ahol Disney-filmeket néztünk. (Akkoriban az ország még az amerikai típusú demokrácia és a nyugati típusú kultúra felé haladt.) A következő év moziélményeiből – tízéves lehettem – a Gilda című erotikus kémfilmre emlékszem Rita Hayworth-tal, aminek a vetítése előtt nagy betűkkel jelent meg a vetítővásznon, hogy 18 éven felülieknek.
   Apám már újra velünk volt, amikor még egy rám nagy befolyást gyakorló filmet néztünk meg együtt – írunk 1946-ot –, Az operaház fantomját. Ebben számomra a félelemérzet volt a meghatározó újdonság. Ami, ha belegondolok, nem is volt annyira újdonság, mivel hasonlót éltem át, amikor fiatal, 12-14 év körüli orosz katonák jelentek meg ittasan Kalasnyikovaikkal az óvóhelyen, beleeresztettek egy sorozatot a befőttesüvegekbe, ami az élelmiszer-tartalékunk volt, majd az egyik viccelődve a homlokomnak szegezte géppisztolyát, és mindenkit felszólított, hogy adja át a karóráját és ékszereit. Egyébként Az operaház fantomja azóta ismét műsoron van. Berlinben legutóbb Polanski vitte színre. Az akkor megtanult félelem konstans eleme lett az életemnek. Tehát a művészettel való kapcsolatom filmeken, és nem a képzőművészeten keresztül jött létre.
   A háború után, mielőtt az egyházi iskolákat bezárták volna, két évig cisztercita gimnáziumba jártam. (Ma az általános iskola felső tagozatának felel meg.) Ott volt egy nagyon jó főiskolát végzett világi rajztanárunk, Nagy Ignác, aki felfedezte bennem a tehetséget. Emlékszem, egyszer behívott a szertárába. Akkor láttam életemben először rajzszertárat belülről. A polcok tele voltak antik portrék gipszmásolataival és különféle kitömött madarakkal. Leültetett, rajzlapot, rajzszenet tett elém az asztalra, végül az egyik kitömött madarat, azzal, hogy rajzoljam le. A produktummal elégedett lehetett, mivel a továbbiakban mindenféle privilégiumokat élveztem nála. Ő egyszer az egész osztályt elvitte a Szépművészeti Múzeumba. Tehát a kérdésedre ez a válaszom. Ekkor, 12 évesen jártam ott először. Itt láttam először remekműveket eredetiben. Az élmény nem múlt el nyomtalanul. Különösen megjegyeztem Sassettát, egy Tintoretto- portrét, a „mi Cézanne-unkat” és El Greco egyik festményét, a Mária Magdolnát a koponyával. Hogy pontosan miért ezeket, nem tudom.
   (Arra emlékszem, hogy nagyon határozott érzés volt bennem a művészetben, irodalomban a zsáner, mindenféle giccs, szándékos tetszetősség, túlzó érzelmesség visszautasítása. A későbbiekben talán ezért nem vonzódtam a nagy magyar klasszikusokhoz. …Viszont az absztrakcióban nem a számomra túl steril konstruktivista vonal vonzott, hanem a szabad absztrakció...)


Lakner László: Danae II., 1968, olaj, vászon, 156,5 × 225 cm Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum (vásárlás az aacheni Peter und Irene Ludwig Stiftung támogatásával, 2001, előzőleg Makovecz Imre tulajdona - erről a képről esik szó a szövegben)

Mit jelent, amit egykor úgy fogalmaztál meg, hogy intellektuális és szakmai munkád a Szépművészeti Múzeumban magadra rótt iskola volt? Máskor úgy közelítetted meg a kérdést, hogy húszéves korodig a Szépművészeti Múzeumra voltál utalva.
A Cézanne-csendélet számomra egyike a legjobb Cézanne-oknak, és a bevezetést jelentette a modernségbe. Később nemcsak Cézanne-csendéletet vagy portrét Tintoretto stílusában próbáltam festeni, hanem ezekkel egy időben absztrakt képeket is. Absztrakt képek akkoriban nem voltak a Szépművészeti gyűjteményében, ilyeneket csak reprodukciókról ismertem. Az első absztrakt kísérleteimet ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor valaki egy idegen nyelvet próbál elsajátítani.
   Az emberábrázolás a szocreál jelszava lett, sajnálatosan. Bennem mindig is élt mint festői igény az „emberábrázolás”, ez visszatérően máig is figurális képek festésére késztet. (Egy kritikus Németországban később szkripturális munkáimat, amelyeken egy-egy kedvenc szerzőm sorait idézem nagy méretű festményeken, „Schriftporträts”- nak, „írásportréknak” nevezte.)


Lakner László: Csendélet, 1950, olaj, vászon, cca. 50 × 80 cm

Cézanne csendéletéhez egészen fiatal korodtól kezdve szinte kéthavonta visszajártál. Életműved ismeretében különösen érdekes kérdés, hogy miért? Hogyan történt meg ennek a fontos festménynek a „leképezése” a saját műtermedben? A rajzpapír előtt és a vászon előtt? Mert feltehetően a forma és a színhasználat egyaránt foglalkoztatott. Sőt inkább úgy fogalmaznék, hogy vajon minden szín volt-e számodra ezen a képen?
Igen, lehet, hogy úgy éreztem, az újra megfestéssel elsajátítom, sőt szinte kisajátítom a Cézanne-képet. Akkor még nem létezett a vetítéssel zajló festés (amikor a vászonra vetített kép alapján dolgozik a festő). Tizennégy évesen festettem ezt a csendéletet a Cézanne-kép nyomán, egy fel nem feszített vászondarabra úgy, hogy a vászon szélén kihagytam egy sávot, és ott kevertem ki a színeket, mivel palettám akkoriban nem volt. Ezt a képet a kikevert színpróbákkal a szélén a mai napig megőriztem.

Említetted, hogy itt a képtárban valóságos szentháromságot jelentett számodra Sassetta, Tintoretto, Cézanne. A Cézanne-képről már beszéltél. Azt hiszem, Tintoretto férfiportréja meghatározó lehetett korai stílusod kialakítása szempontjából, amiért fiatal korodban küzdöttél meg. Meg lehet-e fogalmazni a Sassetta-predellakép és a róla készült rajzok közötti kapcsolatot?
Ez csak egy skicc volt, amit a Sassetta-kép különleges, szinte konstruktivista architektúrája ihletett. Fontos, hogy az absztrakt festészetet az ötvenes években nem a Szépművészeti képanyagából – ahol nem volt absztrakt –, hanem reprodukciókból ismertem meg. Lírikus absztrakciót eredetiben, például Fontanát, Burrit először 1963-ban, Rómában láttam, a római Modern Múzeumban.
   Amit itt elmondhatnék a Tintorettóval kapcsolatban, azt már érintettem, amikor az emberábrázolás időközben a divatból kiment igényéről beszéltem. A 60-as években Rembrandt és Francis Bacon elevenítették fel bennem újra ezt az igényt. A mindenképp élvezetes feladatként magamra rótt Cézanne után valóban Tintorettóval is megpróbálkoztam. Festettem egy tintorettós önarcképet, ami nem tetszett, de valahogy az is mindmáig megmaradt. Viszont, még mindig tizennégy évesen, láttam a Fővárosi Képtárban, a mai Petőfi Irodalmi Múzeum épületében Bernáth Aurél Reggel című képét. Egész atmoszférájával megfogott, „beleszerettem”, és azt gondoltam, ha valaki nálunk így tud festeni, én feltétlenül tőle akarok festészetet tanulni. Miután ezt elhatároztam, odamentem akkori rajztanáromhoz, Radics Elemérhez, és megkérdeztem, nem tudna-e ajánlólevelet adni nekem Bernáthhoz. Ő Bernáthtal nem volt személyes kapcsolatban, viszont jól ismerte Konecsni Györgyöt, aki szintén a főiskolán tanított, így hozzá írt ajánló levelet. Ezek után találomra néhány kisebb rajzomat betettem egy mappába, és ezzel a paksamétával és a levéllel beállítottam a főiskolára. Ott bejutottam először Konecsnihez, akinek nagyon tetszettek a munkáim – tanítványait is körénk gyűjtötte, hogy megnézzék. Amikor tőle kijöttem, egy arra járó növendéktől megérdeklődtem, hol találom Bernáth Aurélt. A mai Barcsay-terem mögött volt a műterme. Oda is bekopogtam, majd beléptem egy terembe, ahol a padlót teljesen beborította több száz, színek szerint sorba rakott pasztellkréta. Két folyosó volt köztük, az egyik, amin a krétákhoz és egy, amin a képig lehetett eljutni. Kipakoltam a rajzaimat. Köztük volt egy zöld pasztellel készült Petőfi, amit akkoriban a legbátrabb művemnek tartottam. Bernáth miután mindet végignézte, megkérdezte: Fiam, hány éves? Tizennégy – mondtam. Erre ő: Azt javaslom, előbb végezze el a gimnáziumot, és azután keressen meg újra. Talán kitartásomra vall, hogy négy év múlva tényleg elmentem hozzá. Polgári származásom miatt nagyon tartottam a felvételitől, mivel volt ugyan egy szakmai része, de a marxizmus tanszék is beleszólhatott abba, hogy kit vesznek fel. Azt se hagyjuk ki, hogy természetesen előbb elvégeztem a Képzőművészeti Gimnáziumot, ahol egy haladó szellemű festő, Viski Balás László volt a mesterem, aki Matisse- képeket és más klasszikus moderneket mutatott nekünk. Életműve egy későbbi szakaszában ő is eljutott az absztrakcióig.


Jacopo Tintoretto: Férfiképmás, 1551–53, olaj, vászon, fára húzva, 44 × 39,2 cm, Szépművészeti Múzeum, Régi Képtár

Bernáth enciklopédikus műveltségű mester volt. Miután első találkozásotok alkalmával azt tanácsolta, hogy először végezd el a középiskolát, a művészeti főiskolán mestered lett. Piszkálta-e az egódat, hogy a művészettörténeti tudásával (is) felvedd a versenyt?
Bernáth sokat beszélt az olyan régi nagy klasszikusokról, mint Leonardo da Vinci, Michelangelo stb., de sosem beszélt nekünk modernekről, mondjuk Picassóról vagy Mondrianról. Legfeljebb a nagybányaiakról, és közülük sem Ferenczy Károlyról, hanem Réti Istvánról, aki a tanára volt. Kiváló főiskolai művészettörténet- professzorunk, Végvári Lajos ugyancsak modern szellemben tanított, de ő sem mutatott absztraktokat, akik pedig már évtizedek óta jelen voltak a magyar művészetben, mint például Kassák Lajos vagy Moholy-Nagy László. Én az absztraktokat, ahogy a nagy klasszikusokat is, ösztönös rátalálással, egyenként fedeztem fel magamnak. És csak a Velencei Biennálén, 1964-ben, huszonnyolc évesen láttam először kortárs internacionális művészetet eredetiben, Rauschenberget, Jasper Johnst, Oldenburgot és másokat.
   Visszatérve Bernáth Aurélra, nem művészettörténeti tudásával, hanem egész lényével inspirált: visszaemlékezéseivel berlini öt évére, az olaszországi élményeivel, vagy azzal, hogy milyen körülmények között festette Pöstyénben a Reggelt. És persze Írások a művészetről című könyvével. Egyik legmeggyőzőbb esszéjére különösen emlékszem; ebben Leonardo kis lovas szobrának eredetiségét, vagyis „leonardóságát” védelmezte lángoló hevű érveléssel. Különös tekintettel arra, hogy a szobor a „mienk”, a Magyar Szépművészeti Múzeum tulajdona. Azt az esszégyűjteményt minden fiatal művésznek ajánlom elolvasásra.

Bernáth kapcsán felmerül a kérdés, hogy mennyire foglalkoztatott téged ez a számomra különösen kedves technika, a pasztell? Volt rá alkalmad akkoriban, hogy a múzeum pasztellgyűjteményét tanulmányozd? 
Sajnos nem. Viszont Boskovits Miklós, aki felettem járt a Képzőművészeti Gimnáziumba, később megismertette velem Jean-Étienne Liotard pasztelljeit.
   De szerettem kipróbálni a különböző technikákat, kísérletezni velük, így a pasztellt is kipróbáltam. Németországi életemben vegyes technikával papírra készült képeimnél, kiegészítve az akrillal festett részeket, használtam és használom néha a pasztellt és a zsírkrétát.

No és a Rembrandt-könyvek a Szépművészeti könyvtárában? Esetleg a metszetek a grafikai gyűjteményben?
A grafikai gyűjteményből a modernekre emlékszem, például Schwitters egy kis kollázsára, amelyet, ha jól tudom, Passuth Krisztina szerzett meg 1972-ben a múzeum számára. A kollázs Bortnyik Sándor gyűjteményéből származott.


Az alsó sor bal szélén Makovecz Imre, a felső sorban balról a második Lakner László. A fotó a Németvölgyi úti (úgynevezett Mackó) Általános Iskola előtt készült. (Tanárnő: Dolozselek Aranka)

Óvodáskorodtól barátod volt Makovecz Imre. Előfordult, hogy együtt néztetek képet?
Igen, az én képeimet, amikor Imre évente kétszer meglátogatott Kmetty utcai műtermemben.
   De az is előfordult, hogy én mentem el hozzá. Például amikor hozzásegített két szobor-megbízáshoz, akkor hosszú beszélgetéseket folytattunk általában a lakásán, a Villányi úton, hogy egyeztessük az elképzeléseinket, hogyan illeszkedjen a művem az általa tervezett épületbe. Mint ahogy például ez a Sárospatakra, a mai Rákóczi Ferenc Múzeum helyén lévő Borostyán Étterembe tervezett reliefem esetében is történt. A Szépművészetiben nem voltam vele. De valószínű, hogy ő ugyanúgy, mint én, csodálta a klasszikusokat. Amikor meg akartam ajándékozni egy nagy méretű képpel, és eljött a műtermembe, valószínűleg nem véletlenül választotta a Rembrandt Danae-ja nyomán festett munkámat, ami azután harminc évig volt lakásában a falon.

Tanáraid közül mondanál néhány szót Finta Gerőről?
Ami még tízéves korom körül számomra fontos esemény volt, az az, hogy megismertem későbbi legjobb barátomat, Szabó Ákost, aki osztálytársam volt a cisztercieknél. Barátságunk egy szerencsétlen helyzettel kezdődött, és ebben játszott szerepet kiváló irodalomtanárunk, az erdélyi származású költő, Finta Gerő. Ákossal egymás mögötti padokban ültünk. Finta Gerő egy iskolai dolgozatunknál plagizálással vádolt meg kettőnket – talán stílusunk hasonlósága miatt. Ez a sértő feltételezése – ami utólag dicséretnek is felfogható – hozott össze bennünket Ákossal. Olyan szellemi közelséget, ami közöttünk kialakult, akkoriban senki mással nem éltem meg. Ebben nyilván a kamaszkori lelkesedés is közrejátszott. Megszállottságunkban a festészet, irodalom és zene iránt sok közös vonás volt. Aki ismeri Roger Martin du Gard Thibault család című regényét, az fogalmat alkothat egy ilyenfajta barátság mibenlétéről. 1949-ben, amikor feloszlatták a rendeket, és a cisztercita iskolát is bezárták, átiratkoztunk a Petőfi Általános Iskolába. Ott Szabó Ákossal és Makovecz Imrével – aki korábban a Németvölgyi úti Mackó Általános Iskolában volt osztálytársam, és valóban, már óvodába is együtt jártunk – alkottunk triászt. Ettől kezdve az iskolai rajzversenyeken az első három helyet mindig egymás között osztottuk el. Itt Radics Elemér festőművész volt a rajztanárunk – tulajdonképpen mindhármunkat ő „fedezett fel”.


Lakner László Rózsa című szobrának készítesekor, 1968, Gadányi György felvétele