A hallgatag bárány

Josefa de Óbidos: Agnus Dei

Szikra Renáta

Van ebben a képben valami nyugtalanító. A virágok koszorújában heverő bárány bájos(an giccses) látvány lenne, ha nem lenne mind a négy lába gúzsba kötve, és nem ebben a baljósan sötét, nehezen beazonosítható térben feküdne.

A rideg kő mellvédet tompán fénylő, felül egy alig kivehető puttófejjel díszített íves barokk keret emeli ki, amiről vörös bojtok csüngenek. Néma és mozdulatlan a bárány, feje körül halványan felsejlik a glória. A keret köré hullatott vörös és fehér virágfejek, puha szirmok megülnek a homályban. Különös, misztikus hangulatú csendélet.

A művész, Josefa de Óbidos (aki nő létére ismert és kedvelt festőnek számított Portugáliában a 17. század második felében) két műfajt egyesít a képben, azt a kettőt, amiben a legjobbnak számított. Az imában való elmélyülésre használt vallásos tárgyú kép és az úgynevezett sevillai bódegon, azaz „kamra-csendélet” meghökkentő ötvözete az ő Agnus Dei ábrázolása, melynek azonban volt egy híres előképe is, Francisco Zurbaran 1635–40 között festett, Óbidoséhoz hasonlóan gúzsba kötött, egyszerű kőpárkányon fekvő fiatal kosa.

A mi bárányunk egyelőre áldozatra készen, megadóan és békésen néz maga elé. Aprólékos gondossággal megfestett gyapja világít a homályban. Ez a lefegyverző egyszerűség, a fényes és sötét felületek kontrasztja miatt mégis színpadias hatást keltő technika jellemző a korabeli spanyol (és portugál) csendéletek már említett, Sevillához köthető típusára, ami a németalföldi csendéletek díszes ötvöstárgyakkal, luxuscikkekkel megrakott asztalai helyett az éles fénnyel megvilágított egyszerűbb edények és konyhai alapanyagok ábrázolására szorítkozik. A bódegon csendélet kifejezetten puritán hangulatot áraszt. A tér szinte mindig álomszerű, szürreális. A nem létező konyha vagy kamra szürke kőpárkányára sorakoztatott tárgyak mögött többnyire egyöntetű fekete a háttér. Gyakran ábrázolnak leölt, nyúzásra váró állatokat, még feldolgozatlan gyümölcsöket, zöldségeket. Ezeket a festményeket minden irracionalitásuk ellenére nem könnyű az egyértelműen szimbolikus ábrázolások, így például a vanitas csendéletek közé sorolni. Az Agnus Dei azonban, bár technikai megoldásaiban hordozza a bódegon stílusjegyeit, egyértelműen spirituális, sőt misztikus töltetű kép, amelynek minden (természethűen megfestett) részlete túlmutat önmagán. A bárány itt nem a kamra kőpárkányán, hanem oltárkövön fekszik. Virágkoszorú övezi, de a virágok nincsenek összefonva, szellősen szóródnak szét a kereten, a lehulló virágszirmokból még a mellvédre is jut. Az elnyílt virágfejek, kis csokrok között a liliom és a narancsvirág (amiből a menyasszonyi koszorú készült évezredek óta) a Megváltó bűntelenségének, ártatlanságának szimbóluma. A Szentháromságot jelképezi a háromszínű viola tricolor, a bárány mellé szórt árvácska, a keresztre feszítést a szegfű, a halált a mákvirág, az ártatlanul kiontott vért pedig a vörös rózsa. A keretet övező szőlőfürtök és az érett búzakalász – bor és ostyaként – Krisztus testének és vérének áldozatára utalnak.

Josefa de Óbidos (Josefa de Ayala): Agnus Dei (Cordeiro Pascal), 1660–70 között, olaj, vászon, 88 x 116 cm, Museu de Évora © DGPC/ADF Fotó: José Pessoa

Josefa de Óbidos (Josefa de Ayala): Agnus Dei (Cordeiro Pascal), 1660–70 között, olaj, vászon, 88 x 116 cm, Museu de Évora © DGPC/ADF Fotó: José Pessoa

Az Agnus Dei ábrázolás nem volt ritka a spanyol barokk festészetben. A keresztény ikonográfiában a bárány Krisztust jelképezi. A megkötözött húsvéti bárány „Isten báránya”, aki életét adja a világ bűneiért. A harmadnapon feltámadott Krisztus majd ismét bárány alakjában jelenik meg, de az már a béklyót lerázó, a hitet keresztes zászlóval hirdető diadalmas bárány: a Megváltó, aki győzedelmeskedett a bűn és a halál felett. Josefa de Óbidos (Josefa de Ayala Figueira, 1630–1684) festészete kezdettől fogva erős szálakkal kötődik a sevillai iskolához, keresztapja az iskolát alapító neves spanyol festő, Francisco de Herrera volt, ugyanis apja (a szintén festő Baltazar Gomes Figueira) hosszú éveket töltött a spanyol városban, mielőtt a családdal visszaköltözött szülőföldjére, a portugál Óbidosba. Josefa apja mellett tanult festeni, élete végéig a családjával maradt, sosem ment férjhez. Tehetsége révén komoly megbízásokat kapott, bejáratos volt a királyi udvarba, Savoyai Mária Franciskával, a portugál királynővel személyes kapcsolatban állt. Számos oltárkép mellett például a cascaisi karmelita kolostor a majdnem kortárs Ávilai Szent Teréz életét bemutató hat festmény elkészítésével bízta meg a hetvenes években, de legkeresettebbek a legjobb flamand munkákkal felérő csendéletei voltak. Többségük egyáltalán nem puritán, sőt díszekben, csillogásban, intenzív színekben barokkosan tobzódó. Leghíresebb közülük az az apjával közösen festett sorozat, ami a hónapok szezonális ételeit mutatja be az évszaknak megfelelő tájképi háttérrel (természetesen az idő múlására, az élet rövidségére és a világi hívságok hiábavalóságára utaló olvasattal). Számos vallási tárgyú képet festett magánhasználatra is, az Agnus Deinek (ahogy egyébként Zurbarannál is) több változatát ismerjük. Akad közöttük olyan, ahol a bárány mellett már csak két-három lehullott szirom deríti a képet, és olyan is, amelyik már csak a legfontosabbra, az áldozatra összpontosít.

Ez a virággal hímes ábrázolás ezzel szemben nagyon nőies, az apácamunkákat juttatja eszünkbe, a személyes áhítat aprólékos kézimunkával kivarrt, gyöngyökkel és fémszálakkal dúsan hímzett apró kegytárgyait. Ebben a felvirágozott bárányban van valami a Paradicsom ígéretéből, ami a feltámadást és valami hétköznapian tavaszi, ami az újjászületést ünnepli..