Az emlékezet konoksága

Tasnádi József köztéri munkái

Bordács Andrea

Vízben álló tárgyak, amelyek kognitív disszonanciát tartanak fenn az általunk felfogható időn túl, miközben mégis az ellentétek összebékítésének emlékműveivé válnak. Tengerben álló kapu, vízben ázó zongoraváz, gémeskút egy tóban, amik között önállóan mozgó, evezős ágy-járat közlekedik.

Néha van, hogy ilyen egyszerű:

„I’m glad to invite you to our Art festival. I would like to invite you to exhibit your artwork in the Main exhibition of the Sea Art Festival 2015. This festival will be held on September 19th to October 18th 2015, at Dadaepo Beach, Busan city, South Korea…”

A fenti meghívás Tasnádi Józsefnek szólt egy busani land art fesztiválra. Az emlékezet perzisztenciája (Dél-Korea, Dadaepo Beach, Busan City) azóta is makacsul ott várja a látogatókat, a halakat, a sirályokat és a tenger lágy ringását. A mű két egymással szemben álló, egymásnak mintegy tükörképül szolgáló tárgy. Az egyik – a tenger állásától függően – többnyire kint a parton, a másik egész közel a parthoz, de mégis bent a tengerben. A látvány számos asszociációra ad lehetőséget. Az emlékezet konokságának fő elemei a hullámlemezekre függőlegesen helyezett, fémkapuhoz hasonlatos objektumok, amelyek mintegy átjárást biztosítanak a víz és a part között. Szimbolikusan akár átjárást élet és halál közt. A két stilizált, letisztult dizájnú kapu-hajó minimalista Kharón ladikjaként vár az arra tévedő utazókra. Állnak, mégis folyamatos mozgásban vannak a tenger változása által, hisz a hullámok állhatatosan dolgoztatják az amúgy nyugvópontba helyezett evezőket. Ez a folyamatos mozgás hasonló ahhoz, ahogy Tasnádi a művészetet megéli; egyszerre testesíti meg a képességeit, lehetőségeit és azok szisztematikusan eltolódó, változó határait. Az emlékezet perzisztenciája című mű maga a megtestesült borderline jelenség, a határhelyzet esszenciája.


Tasnádi József: The Persistence of Memory, Busan City, Dél-Korea   Fotó: Tasnádi József

Tasnádi felkérése erre a Tenger Művészeti Fesztiválra egyáltalán nem véletlen, mivel munkásságában a különböző természeti elemek rendre előkerülnek, különös tekintettel a vízre vagy épp a vízhez kötődő csónakra, amely utazás-szimbólum is, az újat felfedezni vágyó kalandoré és a világ zajától elszakadni szándékozó meditálóé egyaránt, és amely magában hordozza az örök visszatérés lehetőségét is. Ez a busani mű három ponton is kapcsolódik a Tasnádi-életműhöz: egyrészt a víz-tematika és vizes helyszín által, másrészt az olykor ehhez köthető, de inkább a vizet helyettesítő csónak révén, harmadrészt a köztérre helyezés által. A köztéren felállított művek státusa mindig is kihívás, hisz az oda tervezett művek izgalmasan lavíroznak az aktuális művészeti ízlés és az ezt többnyire egyáltalán nem követő közízlés között. Tasnádi József tipikusan olyan alkotó, akitől távol állnak a klasszikus köztéri művek, különösképpen az emlékművek, melyek többnyire közhelyes kulturális toposzokból építkezve örökítik meg a kollektív emlékezet fontos eseményeit. Épp ezért nagy kihívás emlékművet csinálni, nem is sok alkotót ismerek, akinek ezt a műfajt sikerült úgy megoldania, hogy a végeredmény művészet lett.


Tasnádi József: Plein air, 2011, El Sonte, El Salvador   Fotó: Tasnádi József


Tasnádi József: A várakozás életforma, 2013, Budapest, Óbudai-sziget   Fotó: Tasnádi József

A köztéri művek közül az emlékművek sajátossága a múlt folyamatos jelenbe helyezése, az emlékezet állandósítása. Az emlékezet kapcsolat a múlt, jelen és jövő közt, ahogy maga Tasnádi is írja „…az emlékezés beköltözik az idők közötti résekbe, folyékony köldökzsinórként tartva össze történetemet”. Az emlékezet adja az identitásunk alapját, kötődéseinket, általa tudjuk, kik vagyunk, merre tartunk. Halbwachs (francia filozófus, szociológus és szociálpszichológus, a kollektív emlékezet megfogalmazója és kutatója – a szerk.) szerint az emlékezet a szocializálódás folyamán tapad az emberhez. „Bár mindig az egyén az, aki emlékezettel »rendelkezik«, az emlékezőképesség mégis kollektív produktum.” „Az emlékezet kommunikációban él és marad fönn; ha ez utóbbi megszakad, illetve ha a kommunikációban közvetített valóság vonatkozási keretei változást szenvednek vagy akár elenyésznek, a következmény: felejtés.” Ám míg egy másik emlékezetkutató, Jan Assmann konkrétan a kollektív, illetve a személyes emlékezet sajátosságait veszi sorra, addig Tasnádi műve nem sorolható ezekbe, hisz nem konkrét eseményekről, emlékekről van szó, nem kötődik semmi módon hely-személy-idő-esemény konkrétumaihoz, ahogy ezt általában az emlékezettel foglalkozó művek, különösképpen az emlékművek teszik. Az emlékezet perzisztenciája magáról az emlékezetről szól, annak folyton visszatérő, sose engedő konokságáról, makacsságáról. Az antikvitásban azt gondolták, hogy számos dolgot nem lehet megörökíteni, például a vihart vagy más, hasonló fogalmakat. Tasnádi munkásságának fontos eleme, hogy különböző fogalmakat vizualizál. Ezt ő fordított konceptualizmusnak nevezi, mert míg a konceptualizmus a vizualitást fogalommá írja át, ő a fogalmiságot próbálja vizuálissá tenni. „A konceptualizmusnak sikerült megfosztania a vizuális művészetet annak mágikus erejétől. A látványt olvasmánnyá, valamiféle teoretikus eszmefuttatássá változtatta. Amennyiben a konceptualizmus a vizualitást fogalommá írta át, annyiban az én munkám a fogalmiságot próbálja visszaírni vizualitássá, miközben a verbalitás potenciáját minimalizálja, vagy meg akarja szüntetni. Ilyen értelemben egy fordított konceptualizmusról van szó, vagy akár anti-konceptualizmusról, amely valahogy mégis rokon azzal, ami ellen manifesztálódik.” Noha azt állítottam, hogy Tasnáditól távol áll a hagyományos köztéri munka, mégsem ez az első, amit láthatunk tőle. Igaz, köztéri munkái semmiképp sem tekinthetők klasszikusnak, esetében tájba helyezett, land art művekről beszélhetünk inkább (bár nem mindig), ahol különös hangsúly kerül a természetes és mesterséges elemek találkozására. 2011-ben az El Salvador-i tengerparton kilenc festőállvány várta a plein airt festő alkotókat, igencsak tautologikus módon a Plein air címet viselve. A mű ravasz módon egy másik médium, egy táj-installáció révén reflektál a művészet hagyományosabb technikájára. Szellemesen önreferenciális munka, mely a művészethez való viszony különböző attitűdjeinek állít emléket. Tasnádi szerint a „műalkotás a konkrét és az ideális én találkozásából keletkezik. Kitölti azt a rést, amely magam és önmagam közt tátong. A valóság, az álom, a vágy és az emlék változó összetételű vegyülete.”


Tasnádi József: Csend zóna, 2012, Waterloopbos, Hollandia   Fotó: Tasnádi József


Tasnádi József: A sziget, 2016, Szentgotthárd, Hársas-tó   Fotó: W. Horváth Tibor

A konkrét és ideális én találkozásának egyik kiváló eredménye az a hollandiai projektje, amely a kommunikációból való kivonulás, a befelé fordulás mellett tesz hitet. A Csend zóna (2012) című műnek is elmaradhatatlan eleme a víz, ebben áll egy zongora fedőlapok nélkül, csak mívesen megmunkált vázként. Hangszer, amely nem tud hangot adni, csak látványként idézi fel a zenét, a hangokat. Mindez ráadásul a város zajától távoli területen, a természet csendjébe illesztve. Pontosabban, nem is a csendjébe, hanem a természet hangjaiba, ami nemcsak kellemes halk vízcsobogást jelent, akár rémisztővé és félelmetessé is tud válni mondjuk egy vihar által. (Kant nem véletlenül kapcsolta a fenséges fogalmát a viharhoz.) De azért a Csend zóna a meditáció, az elmélyülés, a figyelem terepe, melynek látványa és koncepciója a Sea Art szervezőit arra inspirálta, hogy ismét felkérjék Tasnádit a busani kiállításra. A következő évben tehát egy (köztéren szokatlan) tárgyat mutatott be több helyszínen is. Látogató (2013) című munkája egy kórházi/ tábori ágy két evezővel. Míg az evező Tasnádi megszokott motívumai közé tartozott, az ágy mint olyan a 2012/13-as években jelent meg munkásságában. Az ágy intim életünk része: születés, alvás, szerelmeskedés, olvasás, álmatlanság, betegség, halál. Mindegyik helyzetben védtelenek vagyunk a külvilággal szemben. „Az ágy mint a szó szoros és szigorú értelmében vett lakhely a világ közepe. Megszámlálhatatlanul sok világ közepe.” Ám Flusser passzívumhoz köthető ágyával ellentétben Tasnádié igencsak aktív, a város különböző pontjain bukkan fel, ráadásul két evezővel is rendelkezik, amelyek a vízben haladás kellékei, szárazföldön azonban az elvetélt mozgás eszközei. Az alkotó számára is egyszerre fontos a mozgás–nem mozgás kettőssége. „A mozgó világot mozgás közben érzékelem. Többnyire pontatlanul. Ebben a pontatlanságban a látvány sokkal inkább hangulati, mintsem képi. A képnek azonban mégis van hangulata. Mint ahogy a mozgásnak is. A mozgás mégsem képbarát. Ha megállok és szemlélődöm, a valóság javarészt képként tárul elém, jóllehet a valóságnak a kép csak egyik dimenziója. A kép csak egy valóságtöredék. Egy töredék nem képes sem hordozni,sem pedig közvetíteni a pillanat hangulatát. A képen sosem a valóságot látom – mégis mintha a valóság hangulata idéződne fel benne.” Tasnádi számára az ágy saját maga alteregója, így több helyen is felállított művére mint egy performansz-sorozat részére tekint. Míg Flusser számára az ágy a világ közepe, addig a Tasnádi-ágy a valóság egyik középpontjává akar válni, sőt az alkotó leginkább a saját középpontja felé tett zarándoklása metaforájaként tekint rá. Ez egyszerre meghökkentő, vicces, mégis valóságos utazás önmagához.


Tasnádi József: Látogató, 2013, Budapest, Óbudai-sziget    Fotó: Tasnádi József

Land art művet Az emlékezet perzisztenciája után Sziget címmel készített Szentgotthárdon, a Hársas-tónál, ahol földrajzilag is szokatlan módon a magyar puszták gémeskútja magasodik ki a tóból. Az egész látvány önellentmondás, hisz a gémeskutak a vízhiányos puszták jellemző tárgyai, ráadásul a magasban lengedező vödrök le sem érnek a vízbe, így a kút afunkcionálissá válik. Tasnádi köztéri művei valójában nem válnak el markánsan a kiállítótérbe tervezett munkáktól, ugyanis hasonló motívumokkal dolgozik (ágy, hajó, evező), noha időnként megcseréli a tárgyak szokványos helyét. Így az ágy utcára kerül, az autó a kiállítótérbe. Galériás kiállításai fókuszáltabbak, ám úgy tűnik, Tasnádi igazi terepe mégiscsak a végtelen táj, legyen az egy erdő vagy a tenger. Itt ugyan művei a környezethez képest kevésbé dominánsak, ám erejük pont abban rejlik, hogy harmonikusan feloldódnak a természet gyengéd közönyében. Tasnádi József munkái annak ellenére, hogy a legkevésbé sem tartoznak az alanyi művészet körébe, hisz nem saját valós és lelki életének narrációját láthatjuk, mégis kifejezetten narcisztikus művek. Minden tárgy, minden helyzet az alkotó alteregója. Művei ugyan értelmezhetők általános szimbólumokként is, mégis karakteresen csak önmaga és a világ, művészet viszonya jelenik meg bennük. Tasnádi számára a műalkotás identitástágító képződmény. „Egy identitás-protézis, amelynek jelentése van, nem pedig üzenete.”