Artanzix

Szikra Renáta

LONDON-DESIGN

A Kensington High Street árnyas parkjában meredeken ívelő, fémesszürke sátortető alatt rejtőzik a londoni Design Museum régi-új épülete. Az egykori Nemzetközösségi Intézet hatvanas években hipermodernnek számító, mára tartalmában és stílusában is idejétmúlt irodaépületéből alakította ki John Pawson néhány jellegzetes vizuális elemet megtartva a tágas belső teret. A világos faborítású falak, rámpák és átjárók tagolta átriumos térből a különböző szinteken kiállítóterek, könyvtár, designüzletek és kávézók nyílnak. A Design Museum évekkel ezelőtt önállósult a Victoria & Albert Museumban működő Terence Conran alapította galériából, de azóta már egykor banánraktárként funkcionáló Temze-parti kiállítóhelyét is kinőtte. Az új kortárs múzeumépület egyik szárnyában rendhagyó módon a környező lakóparkok tervezője, a Rem Koolhaas vezette OMA alakított ki luxusapartmanokat. Ők a múzeum Fear & Love nyitókiállításához egy „páneurópai nappali” installációjával járultak hozzá, amelyben minden berendezési tárgy egy-egy uniós tagállam híres designterméke. A cseppet sem harmonikus, inkább ízléstelenül eklektikussá lett térben Magyarországot előre borítékolható módon Breuer Marcell képviseli, az étkezőasztal köré állított, 1928-as csővázas-nádfonatos Cesca székekkel.

Fear & Love, The Design Museum, 224–238 Kensington High Street, London, 2017. április 23-ig.


Az új londoni Design Museum átriumos belső tere (John Pawson), 2016 © Gareth Gardner

 

GALAMBOK ÉS RÓZSÁK

A biedermeier fogalmához édeskés zsánerképeket, kényelmes és csinos polgári enteriőröket, általában véve könnyen emészthető, sőt szerethető művészetet társítunk, úgyhogy egy biedermeier kiállítás garantált siker, különösen karácsony táján és Bécsben. A Belvedere új megvilágításban tálalja saját rendkívül gazdag gyűjteményét, a közhelyek helyett tudományos vizsgálatnak vetve alá az 1830 és 1860 közötti időszak művészi törekvéseit a közép-európai régióban. Hivatalosan az 1848-as forradalmi hullám jelentette a biedermeier korszak végét, de az akkor megfogalmazott festői ideálok még évtizedekig markánsan jelen voltak nemcsak az osztrák kedvencek (Waldmüller, Amerling, Zimmermann, Reiter) festészetében, hanem az egyébként szintén jobbára Bécsben festő Borsos Józsefnél is, aki a kiállításon is kiemelten szerepel, sőt az angol nyelvű katalóguson is az ő egyik képe van. A kiállítás tapasztalatait leszűrve egyébként egy kijelölt selfie-ponton saját „biedermeier” hátterű portrénkat is elkészíthetjük karácsonyra. Amiről csak a galambok és a rózsák fognak hiányozni.

Ez a biedermeier? Amerling, Waldmüller és mások, Bécs, Unteres Belvedere, 2017. február 12-ig


Friedrich von Amerling: A galambos lányka, 1840, olaj, vászon, 97,5 x 119 cm, magántulajdon © Privatbesitz Bayern, Foto: © Dörr Wolfratshausen

 

BILL VIOLA VIDEÓ OLTÁRA

A középkori szárnyas oltárok évszázadokon át képes Bibliaként közvetítették a szentek életének eseményeit az írni-olvasni nem tudó hívők tömegeinek. A 21. század tömegkultúrájában megint egyértelműen a kép játssza a főszerepet. Naponta képek ezreit értelmezzük, készítjük és raktározzuk. Bill Violának, a videoművészet úttörőjének a londoni Szent Pál-katedrálisban felállított mozgóképes Mária oltára tulajdonképpen nem más, mint a mai hívőknek szánt aktualizált szárnyas oltár. A Tate gyűjteményének ajándékozott műalkotás (a déli kereszthajóban két éve felállított Mártírok oltárával együtt) tartós letétként került a katedrálisba. A Mária oltár két szélső táblájának osztott mezőiben születés és halál, szeretet és szenvedés képei peregnek párhuzamosan. A triptichon három nagy felülete azonban időről időre egyetlen kortárs szentképben egyesül. A szoptató Madonna vagy pietà ábrázolás a 21. századi kontextus ellenére évszázados ikonográfiai hagyományokat követ. Bill Viola reményei szerint a két oltárt nemcsak kortárs műalkotásként értékelik a látogatók, hanem a templom többi oltárához hasonlóan az áhítat és az elmélyülés eszközéül szolgálnak.

Bill Viola: Mary, London, Szent Pál-katedrális, északi kereszthajó, 2016. szeptember 8. óta.


Bill Viola: Mary/Mária, 2016, videotriptichon (still), vezető producer: Kira Perov Fotó: © Blain | Southern hozzájárulásával

 

DLADLA

A Magyar Képzőművészeti Egyetem Doktori Iskolájának kiállítása kollázsszerű összképet ad arról, hogy mit jelent 2016-ban az éppen 100 éves dada mozgalom a hazai művészdoktorok/ doktoranduszok számára. A harmincnál is több alkotó munkáiban eltérő módon és különböző szinteken jelenik meg a dada örökség. A legtöbb mű a jellegzetesen dadaista eszköztár és motívumkészlet kortárs alkalmazásával operál, vagy a mozgalom irodalmi és tipográfiai sajátosságainak értelmezésére törekszik. Hecker Péter ugyanakkor a dada bölcsőjének számító Cabaret Voltaire történeti kontextusára fókuszál, amikor az első világháború főbb szereplőinek (I. Ferenc József, II. Miklós, II. Vilmos, V. György, Nedeljko Čabrinović és Grigorij Jefimovics Raszputyin) jellegzetes szakállformáit faragja fába. A képünkön látható, kortól, nemtől függetlenül, szabadon felcsatolható faprotézisekkel a szakállt viselő egyénhez kötődő sztereotípiákat (bölcsesség, szexuális teljesítőképesség, hatalmi pozíció) játssza ki, ráirányítva a figyelmet a korszakban induló (és máig befejezetlen) emancipációs törekvésekre is.

DLADLA 100, Magyar Képzőművészeti Egyetem, Barcsay Terem, 2017. január 31-ig.


Hecker Péter: Szakállprotézis, fotódokumentáció, 2014 Fotó: Bujnovszky Tamás