Pénz, pezsgő, Párizs: A tüneményes Második Császárság

Sághy Marianne

Ha mindig az előző kor a legjobb, akkor Woody Allen múzsája, Adriana igazából a Második Császárságba vágyódik vissza: ekkor jött létre ugyanis az a gazdagság, gloire és grandeur, amelyet a bornírt, kispolgári Belle Époque eltékozolt. Ha valamikor, akkor III. Napóleon és Eugénia császárné uralkodása alatt kellett éjfélkor Párizsban lenni, ekkor vált Párizs egyetlen, hatalmas „vándorünneppé”. A harmincéves Musée d’Orsay fényűző kiállítással, december 3-án – micsoda dátum! – pompás bállal ünnepli III. Napóleon (1852–1870) tüneményes uralkodását, melynek ragyogó tizennyolc évét még Gambetta (a Második Császárságot követő Harmadik Köztársaság miniszterelnöke) is úgy értékelte, hogy „ekkor született meg a modern Franciaország”.

Kalandor, pojáca, diktátor, amatőr: miközben a mai politikusok többségét ekként aposztrofáljuk, nem árt felidézni, hogy a PC közvélemény és az utókor senkit nem pocskondiázott jobban Napóleon Lajosnál, aki mindez volt egyszerre – és mindennek az ellenkezője is. Bár a kiállítás kurátorai (Guy Cogéval, a Musée d’Orsay igazgatója, Yves Badetz, Paul Perrin, Marie- Paule Vial és a „díszletet” megálmodó Hubert Le Gall, a párizsi Opera korábbi vezetője) élénken tiltakoznak az ellen, hogy a Második Császárság „feltámasztására” törekednének, a korszak értő bemutatásával mégis alapvetően revideálják a történelemkönyvekben kötelezően gyalázott korszakot és óhatatlanul szívünkbe lopják a romantikus, bohém, liberális, urbanista, műemlékvédő császárt, aki elbűvölően bájos és lélegzetelállítóan szellemes hölgyek karéjában „hozta fel” világhatalmi szintre azt a Franciaországot, amelyet a megelőző hatvan évben három forradalom vágott tönkre. Nem kérdés, hogy miért aktuális a Második Császárság, legfeljebb azon merenghetünk el, hogy a rendezők a rekordnépszerűtlen, csukaszürke szocialista jelen ellenpontjaként, avagy a kaviárbaloldali, a munkásokat „fogatlannak” (értsd: nincs pénzük fogászhoz menni) tituláló, metreszbotrányoktól hangos Hollande-rezsim párhuzamaként szándékoztak- e bemutatni ezt a kort. A Bibliothèque Nationale de France, a Carnavalet-Párizs Története Múzeum, a Compiègne-i Múzeum, a Musée du Mobilier national és a londoni Victoria & Albert Museum közreműködésével olyan elgondolkodtató tárlatot szerveztek, amely az 1850-es és 60-as évek politikai, társadalmi és művészeti átalakulását mutatja be: az udvari művészet, az empire stílus, a bálok mellett a modern ipar és a fogyasztói társadalom kialakulását, a várostervezés, a műemlékvédelem létrejöttét. A „demokratikus császárság” felrúgja hagyományos kategóriáinkat, és nemcsak arra világít rá, milyen újító lehet a konzervatív és milyen maradi a modern, hanem arra is, hogy a történészeknek és művészettörténészeknek nem katonai vereségek, berögzült pártszimpátiák vagy politikai előítéletek alapján kell egyes történelmi korszakokat megítélniük, hanem tényleges teljesítményük fényében. Ha nem a Harmadik Köztársaság vagy Marx Károly szemüvegén át nézzük, akkor a Második Császárság minden kétséget kizáróan Franciaország aranykora volt.


Jean-Léon Gérôme: Nathaniel de Rotschild bárónő portréja, 1866, olaj, fa, 49,6 x 35,8 cm, Párizs, Musée d’Orsay © RMN-Grand Palais (Musée d’Orsay) / Hervé Lewandowski

Toujours glamour: „köztársasági császár” és spanyol szerelem

A kiállítás meglepő, de érthető módon a kor hagyományos értelmezésével, Ernest Meissonier festményével nyit: a párizsi kommünárok által lerombolt Tuilériák drámai látványa fogadja a látogatót. A színes majolikacseréppel fedett palota a Második Császárság jelképe volt – azóta sem építették újjá. A kép a Kommünt és Franciaország 1870-es poroszoktól szenvedett katasztrofális vereségét idézi fel: 1871 januárjában a versailles-i palota tükörtermében kiáltották ki a Német Császárságot és szakították el a franciáktól Elzász-Lotaringiát. III. Napóleon minden erejével el akarta kerülni ezt a háborút, de túl liberális volt ahhoz, hogy elhallgattassa a sajtó által felhergelt közvéleményt és megakadályozza a hadüzenetet.

A kiállítás első része III. Napóleon életét, családját, szerelmét és rendszerének berendezkedését mutatja be. A Párizsban született Bonaparte Károly Lajos (1808–1873) – apja Louis Bonaparte holland király, anyja Hortense de Beauharnais, Joséphine császárné első házasságából született leánya – svájci emigrációban érett férfivá és lánglelkű bonapartistává. Franciaországi puccskísérletei azonban rendre meghiúsultak: először csak köznevetség tárgya lett, másodszorra viszont hat évre bedutyizták. Luxusbörtönében benőtt a feje lágya; a hatalom az 1848-as párizsi forradalom alatt már mint érett gyümölcs hullott az ölébe. Decemberben a népfelség köztársasági elnökké választotta a franciául rosszul beszélő, állandó lakhellyel és francia állampolgársággal nem rendelkező férfit. A nemzetgyűlés gyűlölte: Lajos tehát országjáró körutakat szervezett, melyeken napnál világosabban bebizonyította a választóknak, hogy a rossz politikai döntéseket a nemzetgyűlés hozza, egyedül ő a jog és a rend védelmezője. Mivel újraválasztására semmi esélye sem volt és nemcsak az adósok börtöne fenyegette, hanem az élete is kockán forgott, 1851. december 2-án – az austerlitzi csata évfordulóján – sikeres államcsínyt hajtott végre. A demokrácia megmentőjének tüntette fel magát a nemzetgyűlés 1850-es választójogot korlátozó rendelkezésével szemben és még aznap népszavazásra bocsátotta, hogy reformjait szükségesnek tartják-e a franciák. Elsöprő többséggel az „igen” győzött – a köztársaságiak Párizsban alig 300 embert tudtak mozgósítani. Egy évre rá, 1852. december 2-án újabb puccsal III. Napóleon néven kikiáltotta a Második Császárságot.


James Tissot: A Rue Royale köre, 1868, olaj, vászon, 175 x 281 cm, Párizs, Musée d’Orsay © Musée d’Orsay, Dist. RMN-Grand Palais / Patrice Schmidt

Célja a francia dicsőség (gloire) feltámasztása volt: az 1815-ben megalázott Franciaországot újra a kontinens vezető hatalmává akarta tenni. 1854-ben Nagy-Britannia oldalán belépett a krími háborúba Oroszország ellen, majd hamarosan sütkérezhetett a győzelemben. Támogatta az olasz egységmozgalmat (risorgimento): 1858-ban a Szárd–Piemonti Királysággal titkos katonai szövetségi szerződést kötött, amely az Osztrák Császárság ellen irányult. De amikor az érzékeny természetű, mélyen katolikus császár értesült az 1859-es solferinói vérfürdőről (ekkor alakult meg a Vöröskereszt is), lelke mélyéig megrendült és cserben hagyva szövetségesét, fegyverszünetet kötött Ferenc Józseffel Villafrancában. II. Viktor Emánuel szárd– piemonti király javára lemondott Lombardiáról, de Franciaországhoz csatolta Nizzát és Savoyát, lépését 1860-ban népszavazással erősítve meg. A császár – Clémenceau-val ellentétben – mindenkor a hatalmi egyensúly fenntartására törekedett: tisztában volt azzal, hogy az Osztrák Császárság meggyengítése a megvert oroszokat és a hanyatló Oszmán Birodalmat hozná helyzetbe. A Távol-Kelet gyarmatosításában is részt vett: 1864-ben bevonult Pekingbe, megjelent Indokínában, sőt Mexikóban is. Jean- Léon Gérôme óriási festménye a sziámi követek fontainebleau-i fogadásáról III. Napóleon politikai sikereinek, a francia gyarmatosításnak, Kelet és Nyugat furcsa találkozásának állít emléket, nagyszerűen tükrözve a kor esztétikai kihívásait: a festmény David I. Napóleon császárrá koronázásának pontos mása, miközben Nadar fényképei alapján nemcsak nyolcvan politikust – Walewski grófot, Bassano herceget, Cambacérès herceget, Prosper Mérimée-t – ábrázol élethűen, hanem a reneszánsz fogadótermet és Nicolò dell’Abate Primaticcio rajzai alapján készített freskóit is.


Ernest Meissonier: A Tuilériák romjai, 1871, olaj, vászon, 132 x 98 cm, Compiègne, Musée national du château – Musée d’Orsay letétje


Manufacture Jules Desfossé (Paris, 1851–1863) és Édouard Muller: Armida kertje, 1854, nyomtatott papírtapéta, 402 x 363 cm, Párizs, Musée d’Orsay – a Musée des Arts Décoratifs letétje © Musée d’Orsay, Dist. RMN-Grand Palais / Patrice Schmidt

III. Napóleon uralkodásának 18 éve Franciaország meggazdagodásának ideje: a francia piacnyitás és gazdasági liberalizáció az ipari forradalom és a fogyasztói társadalom kibontakozását és a modernizációt tette lehetővé. A baloldal által mindmáig hazug módon „diktatórikusnak” bélyegzett Második Császárság sokkal szabadelvűbb volt, mint a köztársaság: a császár engedélyezte a szakszervezetek működését, a sztrájkot és a sajtószabadságot, 23 millió frankot adományozott a kórházaknak és segélyegyleteknek. III. Napóleon központosított alkotmányos monarchiája stabilitást és anyagi jólétet hozott Franciaország számára. A vasút egységessé tette az ország piacát, az államkassza évi 2 milliárd frankot takarított meg. A páratlan fellendülés legékesebb példája Párizs: a város urbanisztikai képét, csillagalakban futó széles sugárútjait, fényűző, egytől egyig kőből épült palotáit és emeletes lakóházait ekkor alkotta meg Haussmann báró.

III. Napóleon nem koronáztatta meg magát, de szüntelen fényes ünnepségekkel tette emlékezetessé uralkodását. Ezek közt az első esküvője volt: 1853. január 30-án vezette oltár elé gyönyörű menyasszonyát, a spanyol Eugénie de Montijót, Teba grófnőjét (V. István magyar király 20. generációs leszármazottját). Ez a házasság valódi szerelmi házasság volt – akárcsak I. Ferenc Józsefé egy évvel később (két új, fiatal, vonzó „power couple” jelenik meg ekkor Európában és ugyanaz a festő, Franz Xaver Winterhalter festi meg Eugéniát és Sissit – ez új perspektívába helyezi számunkra is az 1850-es éveket). A művelt és intelligens, buzgó katolikus Eugénia méltó társa férjének, akinek távollétében háromszor is (1859, 1865, 1870) régens. Egyetlen fiuk, Napoléon Eugène Louis születése 1856- ban hatalmas ünnep: a császári herceg bölcsője (Victor Baltard, 1856) a korabeli iparművészet gesamtkunstos csúcsteljesítménye. Eugénia szépsége és ízlése formálja az udvar életét és esztétikai felfogását: a bálok, a kastélyok felújítása és berendezése (Compiègne, Fontainebleau, Saint Germain-en-Laye) őt dicsérik.

A „látványtársadalom” születése: új esztétikai kihívások

A société spectacle szalonokban és bálokon éli ki magát Meyerbeer, Rossini, Offenbach zenéjére, a magamutogatásra pedig feltalálja a világkiállítást. A politika ekkor válik (újra) kerti partivá: Tetar van Elven Bál a Tuilériák kertjében (1867. június 10) című festménye és ahogyan ezen vonul Eugénia császárné II. Sándor cárral karöltve I. Vilmos porosz király és Abdul- Aziz szultán társaságában, tökéletesen adja vissza a századközepi politikai élet hangulatát. E cifra társadalom mindenevő, ízlése eklektikus: neoklasszikus (empire utánérzés), neogót (katolikus megújulás), francia barokk (nemzeti büszkeség), skótkockás angolszász (modernista eszmény), mór (gyarmatosító megelégedettség). A franciaországi alkotók a 18. század óta évente megrendezett kiállításon (Salon de l’Académie Royale) mutatták meg új műveiket. Az „akadémikus” ízlésnek nem megfelelő, a szalonból kiakolbólított műveket először 1863-ban III. Napóleon császári rendelettel állíttatta ki a Visszautasítottak kiállításán (Salon des Refusés). A portré és a zsánerkép e narcisztikus kor kedvence, s ezeket nagyszerű párhuzamban mutatja be a kiállítás: most először látjuk együtt Winterhalter és Manet, Gérôme és Monet, Tissot és Renoir korábban önkényesen „maradiság” (Ingres, Flandrin, Cabanel, Carpeaux) és „haladás” (Courbet, Manet, Monet, Degas), „akadémizmus” és „impresszionizmus”, „giccs” és „szépség” kategóriákra szétválasztott műveit – és ezek a festmények nagyon izgalmasan működnek együtt. Eugénia császárné imádja az álarcosbálokat, Marie-Antoinette-nek öltözik; a franciák imádják a népünnepélyeket, amelyeket Manet és Renoir mellett a fotográfus Nadar örökít meg a legjobban.


Emile Belet (Cristallerie de Baccarat), Picard Frères: Váza (a vázapár egyik darabja, 1867, opalin, aranyozott bronz, cizellált, 120 x 45 cm, Párizs, Musée d’Orsay – Mobilier national letétje Collection du Mobilier national © Isabelle Bideau


Enteriőr a Spectaculaire Second Empire kiállításon © Musée d’Orsay – Sophie Boegly

A Második Császárság az ékszerészek aranykora is: egész termet foglalnak el az 1613 óta működő Mellerio ékszerészet remekei, súlyos gyémánt collier-i, fülbevalói, pávaés orgonabrossai, miközben a Belle Hélène fülbemászó zenéjére táncolunk. A két párizsi világkiállítás (1855, 1867) pazar teret ad a francia ipar és iparművészet bemutatásának: külön termet szentelnek az elképesztő termelésnek, köztük a lyoni kristályműhely döbbenetes méretű kereszt alakú kristály keresztelőmedencéjének.

Izgalmas asszonyok

A császári pár három hölggyel állt szoros baráti viszonyban: az egyik észvesztően szép, a másik veszedelmesen okos, a harmadik borzasztóan gazdag. A kiállítás érdeme, hogy erre a három asszonyra ráirányítja a figyelmet. Az „Itália gyöngyének” nevezett Castiglione grófnőt 1855 telén küldte unokatestvére, Cavour herceg Párizsba, hogy a gyönyörű nő III. Napóleon kegyeibe férkőzve segítse elő az olasz egység ügyét. Virginiát azonban szíve Olaszországban tartja, mert szerelmes a kastélyában menedéket találó fiatal forradalmárba, Andreába. Kitartóan ellenáll Cavour és társai rábeszélésének, és nem hajlandó Versailles-ba menni kémkedni. Amikor azonban szerencsejátékos férje elkártyázza minden vagyonukat, szerelme pedig elárulja őt, a szépséges grófnőnek nincs más választása, mint hogy hazája szolgálatába álljon. Castiglione grófnő III. Napóleon szeretője és Eugénia császárné barátnője lesz, az álarcosbálok fénypontja és kőr dámája.


Virginia Oldoini, Castiglione grófnő (avagy „La Castiglione”) Pierre-Louise Pierson felvételén, 1863/66 Forrás: Wikimedia Commons


Pauline Sándor von Slawnitza grófnő, a későbbi Pauline von Metternich hercegnő Josef Székely felvételén Forrás: Wikimedia Commons

A társaság krémje mégsem nála, hanem a lebilincselően érdekes Sándor-Metternich Paulina szalonjában gyülekezik, aki saját (lefordíthatatlanul szellemes) szavaival „nem szép, de annál sokkal veszedelmesebb” (je ne suis pas belle, je suis pire”). Paulina apja Sándor Móric gróf volt, az ördöglovas, férje, Richard Clemens Metternich pedig az osztrák követ Párizsban, ahol tizenkét évig Paulina diktálta a divatot. Ő is Eugénia császárné bizalmasa és barátnője, valamint a párizsi előkelő társaság lelke lett. Szalonjában mindenki megfordult, aki számított. Népszerűségét mutatja, hogy nemcsak Winterhalter, hanem Edgar Degas is megfestette. A hercegné imádta a szép ruhákat, divatújdonságokat. Sok párizsi dáma utánozta öltözködését. Ő mutatta be Charles Frederick Worth-t a divatdiktáló császárnénak, ezzel elindítva az angol divattervező pazar karrierjét és az haute couture megszületését. Paulina nemcsak a divatban, hanem a zenében is trendet teremtett: Liszt, Gounod, Saint-Saëns, Smetana és Wagner pártfogója volt. Ő mutatta be Wagner A Niebelung gyűrűje című operaciklusát Párizsban saját rendezésében, sőt, énekesként is szerepelt benne. A Metternich házaspár 1871-ben tért vissza Ausztriába; itt Paulina a bécsi társaság középpontja lett, de Erzsébet császár- és királynéval nem barátkozott össze. Erzsébet természeténél fogva irtózott a reprezentálástól, társasági szereplésektől, divatirányító sem kívánt lenni, így nemigen szenvedhette a társasági életben állandóan aktív, vezető szerepet vivő, igen népszerű hercegnőt (akiről utcát is elneveztek Bécsben: Paulinengasse). Paulina lenézte az „egyszerű”, bajor királyi származású Erzsébetet, akiről azt gondolta, nem igazán alkalmas a császárnéi feladatokra (utóbbiban igaza is volt). Férje halála után Paulina Bajnára, a Sándor család birtokára vonult vissza, de bécsi szervezőtevékenységét nem adta fel. Az első világháború kitörése után tejakciót szervezett a bécsi gyerekek javára, a 80. születésnapjára kapott ajándékokat egy kórház megsegítésére ajánlotta fel. Arra is jutott ideje, hogy emlékiratait megírja. 1921-ben halt meg.


Nadar (Gaspard-Félix Tournachon): Jacques Offenbach, verso: 1850, kollódiumos üvegnegatív, 19,3 x 15,3 cm, Párizs, Musée d’Orsay © Musée d’Orsay, Dist. RMN-Grand Palais / Patrice Schmidt

Az, hogy Gérôme királynőkhöz méltó pozitúrában ábrázolta Charlotte de Rothschildot, Nathaniel Rothschild báró feleségét, a zsidó emancipáció tényét bizonyítja a francia társadalomban: amelyben a siker záloga 1848 óta már egyértelműen nem a származás, hanem a pénz volt. Charlotte tehetséges festő és a művészetek mesebeli mecénása volt, Rossini, Chopin, Balzac, Delacroix, Heine szponzora. Zongoratanára 1841-től Chopin volt, aki számos művét neki ajánlotta. 1850-ben ment hozzá angol unokatestvéréhez, akivel fényes szalont vittek Párizsban. Gérôme 1866-os egész alakos festménye azért különösen érdekes, mert Ingres Charlotte édesanyjáról, Bettyről 1848-ban festett képét fogalmazza újra, ugyanolyan lágy fényeffektusokkal ábrázolva modellje kissé pufók arcát és selyemruhája márványtükröződését, mint mestere. A Charlotte köré varázsolt barokk-gótikus enteriőr azonban már nem egyszerűen Ingres-utánérzés, hanem a korszak foglalata. Rothschildék ugyanis nemcsak a Második Császárság legnagyobb művészetpártolói voltak, hanem műemlékvédők is. 1878- ban vásárolták meg az 1118-ban épült Vaux-de Cernay-i ciszterci apátságot a Chevreuse völgyében, melyet kastéllyá alakítottak át, a család francia ága 1945-ig itt is lakott. Márpedig a középkor kulturális örökségének védelme a Második Császárság legsajátabb találmánya, sőt szenvedélye volt.

Nemzeti kulturális örökségvédelem

„A múltat végképp eltörölni” – nagyjából így állt hozzá a francia forradalom a középkor kivételesen gazdag franciaországi örökségéhez, mely védtelenül, kiszolgáltatva hevert az általában rendkívül műveletlen gatyátlanok előtt, akik valakiktől mégiscsak kaphattak egy listát a kereszténység legikonikusabb műemlékeiről, így azokat a földdel tették egyenlővé. Így tűnt el Cluny Szent Péter-temploma (Európa legnagyobb templomegyüttese) és a tours-i Szent Márton-templom. Franciaország szó szerint romokban hevert, és ez nemcsak Rothschildéknak tűnt fel, hanem már XVIII. Lajosnak vagy a martinique-i Léon Papin Dupont-nak is. A műemlékek számbavétele már az 1830-as években elkezdődött, restaurálásukra azonban csak III. Napóleon alatt került sor. A császár imádta a történelmet és kiváló régész volt. Többkötetes művet írt Julius Caesarról, kutatta a római hajítófegyverek történetét és gyűjtötte a Meroving-kori régészeti leleteket. 1858-ban ókortörténeti tanszékeket hozott létre Párizs egyetemein és főiskoláin, Gallia történetét kutató központot alapított és régészeti missziókat küldött Spanyolországba, Macedóniába, Szíriába, Algériába, Tunéziába, Görögországba és Kis-Ázsiába. 1861-ben saját gyűjteményéből a Saint Germain-en-Laye-i kastélyban megalapította a Kelta és Gallo-Római Régiségek Múzeumát (amely ma a Nemzeti Régészeti Múzeum nevet viseli). A Második Császárság örökségvédelmi politikájának atyja tehát maga a császár volt, aki kiváló érzékkel válogatta ki munkatársait, Prosper Mérimée-t és Viollet-le-Ducöt. A kiállítás kiválóan mutatja be a kelta, gallo-római és gótikus művészet iránti elragadtatásukat és ezek fennmaradása érdekében kifejtett, gyakran idealizáló vagy túlzó restaurátori munkájukat. Mérimée 1830- ban Madridban ismerkedett meg Montijo grófnéval, akitől Carmen történetét hallotta és akinek leánya, Eugénia lett III. Napóleon felesége. Barátsága révén lett bejáratos Mérimée a császári udvarba. A műemlékek országos felügyelőjévé nevezték ki; számos épület – Conques, a Loire menti apátságok, Dordogne várai, a normann erődök – fennmaradását köszönhetjük neki. Született régész volt, munkáját nyelvészeti szaktudása, aprólékos tudományos műveltsége és szakmájának tiszteletteljes szeretete segítette. A másik műemlékvédő ősatya, Viollet-le-Duc leghíresebb restaurálása a párizsi Notre-Dame, de Compiègne, Pierrefonds és Carcassonne várát is ő hozta rendbe, miközben Léon Papin Dupont minden követ megmozgatott, hogy Tours-ban újjáépüljön a Szent Márton-bazilika, melyet neobizánci stílusban az a Victor Laloux épített fel, aki később a Gare d’Orsay-t tervezte.

Azt a Gare d’Orsay-t, amelyet egy újabb műemlékvédő hullám múzeummá alakított, és ahol most ez a nagyszerű, izgalmas, interdiszciplináris kiállítás mutatja be társadalom, politika és művészet egymástól elválaszthatatlan létezését, kapcsolódási pontjait.


Louis Constant Sévin, Ferdinand Barbedienne (bronz), Désiré Attarge (ötvösmunka), Alfred Gobert (zománctechnika): Dísztükör, 1867, bronz, antik ezüst, aranyozott bronz, zománcozott réz, üveg, 107 x 107 x 6 cm, Párizs, Musée d’Orsay © Musée d’Orsay, Dist. RMN-Grand Palais / Patrice Schmidt

Spectaculaire Second Empire Párizs, Musée d’Orsay, 2017. január 15-ig.