Lady Hamiltonról biztos, hogy nem a „Vezúv szerelmese”, a természettudós és híres műgyűjtő Lord Hamilton jut először a britek eszébe (aki nélkül a British Múzeum nemcsak jelentős etruszk vázagyűjteményével, de a világhírű Portland vázával is szegényebb lenne), hanem a brit tengerészet tábornoka, Horatio Nelson. A hősként ünnepelt „nílusi győző” megfutamította és elsüllyesztette a francia flottát, megtorpanásra kényszerítette Napóleont, mégis behódolt a nápolyi követ feleségének. A groteszk páros románca, majd nyíltan házasságtörő viszonya minden társadalmilag elfogadott szabályt áthágott. Nelsonnak gyengeségét, Emma Hamiltonnak világhírű szépsége elvesztését nem bocsátották meg – életükben.

Tizenkettő alig múlt, amikor a patkolókovács leánya, Amy Lyon Londonban cselédnek szegődött. A csinos kamaszlány hamarosan egy ifjú földbirtokos szeretője lett, aki azonban tüstént átpasszolta jó barátjának, amikor Amynek gyereke született tőle. 16 évesen, a művelt Charles Greville szeretőjeként botorul házasságban reménykedett, de Greville nem a saját nevével, hanem csak a jól csengő Emma Hart névvel ajándékozta meg. Baráti köre elnézően és kedvesen bánt a közvetlen (és némiképp közönséges) modorú, de tanulékony fiatal lánnyal, de miért is ne tette volna? Páratlan szépsége már addig is számtalan hódolót és irigyet szerzett neki. Anglia híres portréfestője, George Romney valósággal beleszeretett, döbbenetesen szép múzsáját több tucat festményen örökítette meg a legkülönfélébb pózokban és szerepekben. (Aki egyébként boldogan állt modellt Sir Joshua Reynoldsnak és Thomas Lawrence-nek is).
 
A londoni diadalmenet akkor torpant meg, amikor Greville Emmát – jövedelmező házasságban reménykedve – antik szobrok és néhány Romney-festmény társaságában nagybátyja, William Hamilton nápolyi követségi rezidenciájára küldte. Mindkét férfiú lelkes műgyűjtő volt, Emma pedig ebben a konstellációban ajándéknak szánt műremek. Lord Hamilton nem is titkolta, hogy gyűjteménye ékének tekinti az antik szobrok szépségével vetekedő, pompás eleven testet. Legújabb szerzeménye gyorsan tanult, minden érdekelte, és idővel a neki szánt szerep ellen sem volt már kifogása, sőt talán ez adta az ötletet, hogy a nagykövet rezidenciáján megforduló válogatott társaságot különleges performanszokkal szórakoztassa. A Romney-féle portrékhoz hasonló beállításban, az akkori ideálnak megfelelő szépségét az antik mitológia vagy irodalmi művek hősnőinek klasszikus pózával ötvözte. Néhány kendő, fátyol és kellék segítségével élő szoborként jelenítette meg a Grand Tour kötelező programjában szereplő híres alkotásokat. Egy-egy jellegzetes mozdulattal, rendkívüli mimetikus képességét kamatoztatva bűvölte el közönségét. Még az 1787-ben Nápolyban vendégeskedő Goethe is elismerően nyilatkozott különös tehetségéről (bár ő eredetileg a Vezúvot ment tanulmányozni a férj, Lord Hamilton szakértő kalauzolásával). Emma „attitűdjei” divatot teremtettek, és az elkövetkező évtizedben az európai szalonok kísérletező kedvű háziasszonyai szívesen pózoltak Ariadné, Médea, Kirké vagy lenge öltözékű bacchánsnő alakjában, ki-ki vérmérséklete és adottsága szerint. 

Nagyot változott a helyzet, amikor mindenki döbbenetére a legkevésbé sem feddhetetlen múltú Emma Hartot 1791-ben feleségül vette a nagykövet, aki akkor már őszintén ragaszkodott életvidám társnőjéhez. Lady Hamiltonként Emma végre bebocsátást nyert a királyi udvarba (csak az ottaniba), és hamarosan a nápolyi-szicíliai királyné, Mária Karolina elválaszthatatlan barátnője és tanácsadója lett. (Sokan még ennél is intimebb viszonyt sejtettek közöttük, a hazai karikaturisták egyébként sem kímélték az immár a legfelsőbb körökben forgolódó „könnyű erkölcsű nőcskét”.) Mária Karolina hasonlóan Marie Antoinette-hez, alapos kiképzést kapott császári anyjától, így nemcsak a 18 hercegi sarj felnevelését vállalta magára, hanem az uralkodásra tökéletesen alkalmatlan IV. Ferdinánd helyett a kormányzást is. Hogy mennyit értett szívbéli barátnője a politikához, azt nem tudni, de hamarosan nagyobb rálátása volt az országos ügyekre, mint követ férjének valaha. Amikor a királyné brit szövetségest keresett a spanyol befolyás és a francia forradalom fenyegetése ellen, a földközi-tengeri brit flotta egyik egységével Horatio Nelsont vezényelték a térségbe. A tengerésztiszt 1793-ban tette először tiszteletét a nagykövet rezidenciáján.

A könnyen lelkesedő Emma hőskultusza méltó tárgyra lelt a bátor és ambiciózus tengerészben, de a kölcsönös csodálat csak évekkel később vált igazi szenvedélyes szerelemmé. A nílusi csatából 1798-ban győztesen visszatérő Nelson addigra ugyan jobb karját, fél szemét és sok fogát elvesztette a tengeri küzdelmekben, de rokkantan is karizmatikus és kétségtelenül hősies jelenség lehetett. A nagykövet felesége nemcsak a hérosz tiszteletére rendezett bankett és népünnepély szervezését vállalta örömmel, de később, amikor a forradalom lázában égő Nápolyban veszélyessé vált a helyzet, az admiralitás parancsa ellenére rávette Nelsont, hogy Palermóba menekítse a királyi udvartartást. Ez a merész lépés súlyosan veszélyeztette Nelson karrierjét, különösen, hogy a nápolyi köztársaság vérbefojtásában is bűnrészesnek találták. Nelsont az Admiralitás hazarendelte Angliába, de az út a hálás királynénak és Lady Hamiltonnak köszönhetően végeérhetetlen diadalmenetté változott. Oldalán a Hamilton házaspárral gyakorlatilag minden európai udvarban ünnepi fogadtatásban részesült. A hőst meglehetősen fárasztotta a sok ceremónia és fogadás, de szíve hölgye továbbra is szeretett a középpontban állni, szívesen adott elő az attitűdjeiből is, pedig akkor már sokan rosszmájúan nyilatkoztak érzelmes-érzelgős pózairól, szüntelen fecsegéséről és közönséges stílusáról. Lady Hamilton hozzászokott ahhoz, hogy mindenki a lábai előtt hever, sem ő, sem Nelson nem vett tudomást a mindenki más számára nyilvánvaló tényről, hogy nem bánt vele kegyesen a múló idő: egykor híres szépsége rég odaveszett. Nyíltan vállalt szenvedélyes kapcsolatuk Londonban is nagy botrányt kavart. Nelson felesége szégyenében vidéki birtokára húzódott vissza, míg az admirális beköltözött Hamiltonék városi palotájába. Éveken át hármasban éltek a felszarvazott és nagyköveti megbízása alól is felmentett idős Hamiltonnal, aki egyébként szintén bálványozta Nelsont, a háta mögött zajló eseményekről pedig úriember módjára (látszólag) tudomást sem vett. Emma titokban hozta világra lányát, akit ugyan rögtön dajkaságba adtak, de akinek mégis a cseppet sem diszkrét Horatia nevet adták büszke szülei. Még mindig reménykedtek a közös jövőben, de az Admiralitás mindent megtett, hogy minél nagyobb legyen a távolság kettejük között. Lord Hamilton 1803-ban halt meg, szerény évjáradékot hagyva Emmára, aki vidéken rendezkedett be. Merton Place-ből szinte naponta írt levelet Nelsonnak, nehezen tűrte a várakozást. 1805-ben a trafalgari csatával drámai fordulatot vett életük. „Anglia elvárja, hogy mindenki megtegye kötelességét” – hirdette Nelson zászlójelzésekbe kódolt híres üzenetét a HMS Victory, melynek fedélzetéről irányítva nyerte meg az altengernagy a napóleoni háborúk legfontosabb tengeri ütközetét. Ám a flotta győzelme egyben a bukást jelentette mindkettőjük számára. Nelson belehalt sérüléseibe, végrendeletében levágott copfját és átlőtt egyenruhája kabátját küldette haza szerelmének, akinek miniatűr arcképét állandóan a nyakában viselte. Testét egy brandyvel töltött hordóban szállították haza, temetése nemzeti gyászünnep volt, erre azonban sem szeretője, sem lánya nem volt hivatalos – róluk ettől fogva nem vettek tudomást.

Sem a dicsőségből, sem az azzal járó juttatásokból nem jutott nekik semmi. Emma Hamilton sosem gyógyult fel a gyászból, és helyzete egyre kétségbeejtőbben alakult. Vonzereje odalett és a házasság biztonságában sem reménykedhetett. Életjáradéka nem fedezte extravagáns életvitelét, ráadásul azt a keveset is, ami megmaradt belőle, a Merton Place-ből kialakítandó Nelson-emlékhelybe ölte. 1813- ban az adósok börtönébe került. Onnan kiszabadulva lányával a hitelezők elől Franciaországba menekült, végül betegen és összetörten halt meg 1815-ben Calais-ban.

Kései vigasz, hogy mégsem merült feledésbe a neve: számtalan film és regény igyekezett megfejteni személyes varázsának titkát, bár Alexander Korda 1941-es klasszikus Lady Hamiltonja Vivien Leigh alakításában lényegesen más képet fest róla, mint például Susan Sontag Lord Hamilton személyiségét középpontba állító, kultúrtörténeti szempontból is lebilincselő regénye, A vulkán szerelmese. De az mégis valamiféle elégtétellel szolgálhat, hogy Emma Hamilton tündöklését és bukását közel kétszáz műalkotás és személyes tárgy segítségével éppen az angol Nemzeti Tengerészeti Múzeum mutatja be idén ősszel nyíló kiállításán.

Az életének nagy részét a nyilvánosság előtt élő nőnek kétszáz éve is ugyanazokkal az akadályokkal kellett szembenéznie és ugyanazoknak az elvárások kellett (volna) megfelelnie, mint manapság. Ez már akkor sem sikerülhetett tökéletesen. George Romney hízelgő festményein még a szépség szinonimájaként emlegetett fiatal Emma pózol a későbbi „attitűdök” modorában, míg James Gillray kegyetlen gúnyrajzán kétségbeesett Didóként már csak egy kövér házisárkány zokog a távolodó flotta láttán. Mivel Emma Hamilton nyomorúságos körülmények között, még csak nem is Angliában halt meg, nem maradt sok luxustárgy utána, de azért eljegyzési gyűrűje, Nelsonnal váltott (nyelvtani hibáktól hemzsegő) szenvedélyes levelei vagy lánya hímzőkönyve a hírességek akkori díszletélete mögötti valódi érzelmeket mutatja fel.

A két összefonódó kezet ábrázoló aranygyűrűt Emma Hamilton és Nelson utolsó elválásukkor, a nem hivatalos eljegyzési/ fogadalmi ceremónián váltották. A képen látható gyűrűt Nelson halálakor is viselte, párját a Portsmouth-i Királyi Tengerészeti Múzeumban őrzik.

Emma Hamilton. Csábítás és népszerűség. National Maritime Museum, Greenwich, 2016. november 3. – 2017. április 17.

Rehberg Nápolyban, Lady Hamilton attitűdjeiről helyben készült rajzsorozata nagy népszerűségre tett szert Európa-szerte. A Sir William Hamilton engedélyével publikált és több kiadást is megélt metszetgyűjtemény egyik lapja Terpsichoré, a tánc múzsájának szerepében mutatja a fiatal Emma Hamiltont. James Gillray pár évvel később már a művésznő a valóságban sokkal vaskosabb alakjára rajzolta át ugyanezeket a beállításokat a gúnyrajznak készült „Új kiadásban”. Hamilton egyébként praktikus ötleteivel is támogatta az előadásokat, például szerkesztett egy speciális fekete dobozt, amely még inkább festményszerűvé tette, bekeretezte az élőképet.

Az idős Sir William Hamilton, mint műértő és műgyűjtő, antik ritkaságokat tanulmányoz. A háttérben a falon függő festmények élete legfontosabb szereplőit ábrázolják. Az egyiken a meztelen keblű Lady Hamilton Kleopátra pózában gines üveget szorongat, a másikon Lord Nelson áll tengeri csatával a háttérben, mellette természettudományos érdeklődésének kitüntetett tárgya, a Vezúv-kitörés és saját mindezektől elforduló portréja látható.

A szépségét vesztett és elhízott Lady Hamilton egykor híres attitűdjei közül a legaktuálisabban, az elhagyott Dido pózában őrjöng. Az Attitűdök pornográfnak ható, Gillray átrajzolta képeskönyve kinyitva hever az ablak alatt, melyen át a távolodó flotta látszik. Fájdalmas panasza: „Itt hagytál ezekkel a régiségekkel...” egyszerre utal a vaskos lábai alatt porrá törő antik vázákra és szobrokra és az alkóvban hortyogó idős férjre.