Magukért beszélő tények Carte Blanche III: Gedichte der Fakten (Poems in View of the Facts) (1) – Válogatás Arend és Brigitte Oetker magángyűjteményéből

Galerie für Zeitgenössische Kunst Leipzig, 2008. 08. 29. – 2008. 10. 26.

Nagy Edina

A vaníliapudingot mindenki szereti. A legendás Oetker-sütőporok, a tortazselék, lekvárok szinte minden itthoni ABC-ben kaphatók már, az egész Európában látható Oetker-termék-reklámok pedig régóta színesítik a magyar reklámpalettát is.

De mi a helyzet a művészettel, egészen pontosan a kortárs képzőművészettel az Oetker-név relációjában? Az általános ismereteket tekintve tulajdonképpen semmi. Meglepően kevesen tudják, hogy Arend Oetker kb. harminc éve folytat mecénási tevékenységet, ösztöndíjakat, csereprogramokat finanszíroz, tevékeny (anyagi) részt vállal múzeumépületek, galériák létrehozásában, számos művészeti alapítvány létrehozója, illetve fenntartója, többek között a kölni Ludwig Múzeum és a kiállításnak is helyt adó Galerie für Zeitgenössische Kunst Leipzig fő szponzora.

Brigitte Oetker, aki a kiállítás kurátora is egyben (2), művészettörténész végzettségű, szintén számos művészeti alapítvány tagja és tanácsadója, a hamburgi Institut für Kultur- und Medienmanagement professzora, aki Németországban pl. elsőként kezdeményezte, hogy egy, a legheterogénebb rendezvényeknek helyt adó „iparterület”, a lipcsei vásár tere, kívül-belül kortárs művészetnek adjon helyet. Nem „klasszikus” (bár ezt a jelzőt, ahogy azt az egyre gyarapodó ellenpéldák bizonyítják, nem szabadna meggondolatlanul használnom) a sok pénzzel, ám kevés ízléssel és még kevesebb szakismerettel rendelkező gyűjtőkről van tehát szó, hanem tudatos, elkötelezett és programszerűen folytatott gyűjtői tevékenységről.

Bár a házaspár tulajdonában klasszikus modern művek, német kortárs klasszikusok (Baselitz, Polke, Richter stb.), valamint a huszadik század második fele amerikai művészetének jelentős munkái is megtalálhatók, a GfZK-ban bemutatott válogatás kevésbé ismert, fogalmazzunk úgy, nem élvonalbeli műveket is felvonultat, amelyek inkább szubjektív szempontok, személyes aspektusok miatt kerültek bele a válogatásba.

De hogy lehet, hogy egy eddig nem bemutatott privát gyűjtemény időszakosan közintézménybe kerül? Mielőtt valaki azt gondolná, hogy a gyűjtők megvették a galériát: nem, nem vették meg, csak bérlik, két hónapra, a kiállítás időtartamára. Erre a lipcsei GfZK kétéves „Carte Blanche” elnevezésű programja keretében kerülhetett sor, melynek középpontjában kortárs művészet és magántőke viszonya, a művészet magánfinanszírozása, a szponzoráció, a mit (finanszíroznak) miért és hogyan kérdése áll. A kétéves program időtartamában gyűjtők, magánvállalatok, sikeres kommercionális galériák kaptak lehetőséget arra, hogy egy-egy kiállítás keretében bemutathassák gyűjteményüket, preferenciáikat, gyűjtési stratégiájukat. „Tiszta lappal” indulnak, nincs tartalmi vagy más egyéb megkötés. A 20 000 euró bérleti díj (plusz rezsi és személyzeti költségek) megtérítése mellett azt állíthatnak ki, amit akarnak, persze személyes meggyőződésüket is demonstrálva ezzel.

A galéria a spekulációk, rosszalló kijelentések és félrenézés helyett progresszív és provokatív stratégiát választott, demonstratívan egy közintézmény kirakatába téve mindazt, amiről többnyire csak beszélünk vagy éppen diplomatikusan hallgatunk. Ezen írásnak nem célja a „Carte Blanche” és visszhangjának megítélése (összességében nagy port kavart és éles kritikákat váltott ki a kezdeményezés, a kritikusok többsége szerint a galériavezetés pénz és kiállítási ötletek hiányában „menekült előre”).

Talán csak annyit, hogy a kiállításokkal párhuzamosan az érintettek részvételével folyamatosan zajló viták, pódiumbeszélgetések, a hátteret, pl. a gyűjtés, mecenatúra történetét megvilágító előadások sokat segíthetnek abban, hogy differenciáltabban láttassák a kortárs művészet és magántőke problematikus, (nálunk is) aktuális és sokszor tárgyalt viszonyát, és felülírják a köztudatban élő, általában az ellenségességen alapuló, a jó és rossz oldal relációjára leegyszerűsített képletet.

A Gedichte der Fakten (A tények költészete) című kiállítás kb. 900 négyzetméteren mutatja be 24 művész (3) munkáit. A galéria „kirakatában” szemléletesen kerül a bent kintre, a privát a nyilvános színtérbe: az egyébként az Oetker-család lakásában található használati (mű)tárgyak: egy Rosemarie Trockel-szőnyeg (Plus Minus, 1987), Jorge Pardo-lámpák (Untitled, 1995), egy Josef Hoffmann-szekrény (Ruhásszekrény, 1902) – ami itt a látogatók rendelkezésére áll – alkotnak sajátosan „intim” assemblage-t; a galéria utcafrontja hívogatóan invitálja a járókelőket egy Oetkeréknél tett látogatásra. A kiállított munkák között azonban a cég irodáiban elhelyezett vagy éppen már közgyűjteménynek ajándékozott, de a kiállításra (vissza)kölcsönzött művek is vannak.

Egy gyors körséta a kiállítótérben tulajdonképpen elég ahhoz, hogy kiszűrjük a preferenciákat, a gyűjtők személyes kedvenceit, akiktől több művet is találunk a termekben: Isa Genzken (a kilencves évek közepétől 2005-ig készült munkákkal), Rosemarie Trockel, Martin Kippenberger, Richard Artschwager, Fischli/Weiss, hogy csak néhány nevet említsek. Festmények, szobrok (bár Genzken 2000-ben készült Oszlopa vagy Trockel 2008-as Twin 1-e nehezen illeszthetők ebbe a kategóriába), installációk, kisplasztikák, lakberendezési tárgyak... műfaji szelekció nélkül, helyenként önkényesen kerültek egymás mellé a kiállítási objektek.

Ugyanakkor rendkívül sikeres együttállások is megtalálhatók a kiállítótérben, amikor adott esetben nem a művészettörténeti párhuzam vagy referencia, mint pl. az egymás szomszédságában elhelyezett új Rosemarie Trockel-munka (Nothing at All, 2007), ahol Trockel a szabdalt, festett textilfelület képi kvalitásaival kísérletezik, s mellette a klasszikus előképnek számító Blinky Palermo 1968/69-ből, vagy Ellen Gallagher zseniális, a feketékkel kapcsolatos, illetve azok magukról alkotott kliséit, előítéleteit, fantáziáit feldolgozó kollázs-sorozata (DeLuxe, 2004/2005) Mike Kelley önkényesen összeállított vallási, politikai, militáris szimbólumtárának (Gauntlet, 1995) tőszomszédságában az irányadók, hanem...

Hanem egyszerű kérdésfelvetések, ironikus kommentárok, a művek sajátos párbeszéde. Mindjárt a galéria előterében beleütközünk pl. Fischli/Weiss Látható világ (1997) című, kb. 3000 fotóból álló sorozatába, ami itt egymást váltó állóképek formájában, négy képernyőn kerül bemutatásra. (4) Tökéletesen kivitelezett felvételek a „Fischli/Weiss a világ körül” szériából, amikor a művészek egy egész kamerateamet foglalkoztatva rögzítik a látottakat. A digitális fényképezőgéppel készített, turistafotókra emlékeztető, többnyire túlesztétizált felvételek, bár valóságtartalmuk visszakövethető, mégis konstrukciók. Tetszőlegesen kiválasztott, majd megkomponált, megkonstruált kompozíciók, amik inkább elbizonytalanítanak, semmint meggyőznek a világ láthatóságát illetően.

Közvetlenül a képeket futtató monitorok fölött egy sajátos Richard Artschwager-kommentár, egy túldimenzionált, kampóval a falra akasztott kérdőjel (Pregunta III, 1983–94) – ennyit a világ láthatóságáról, de „minden másról” is. A munka a kiállítási intézményről, a kiállításról mint intézményről, a „tények költészetéről”, magáról a műről kérdez, illetve megkérdőjelez, mindent relativizál, hatályon kívül helyezve a magától értetődőségeket, központi elhelyezésével némiképp elbizonytalanítva a látogatót. Artschwager a kiállítótérben itt-ott szétszórt, váratlan helyeken felbukkanó további vicces kommentárjai, mint pl. az 1989/90-es Hair Blp – feltehetőleg egy lábtörlőből kivágott, tökéletesen felesleges „blupp” darabka, a kiállítás neghökkentő, üdítő pontjai, amelyek semmilyen elvárási horizontba nem illeszthetők.

Nem így a nyerseségükkel már megint zavarba ejtő, kultikus Kippenbergerek: akvarellek, rajzok, festmények, különösen a röviddel a művész halála előtt készült A Medúza tutaja- (önarc)képek (1996). Kippenberger művei Lipcsében, a figuratív festészeti hagyományt töretlenül képviselő művészeti közegben egyértelműen az előképek, követendő példák közé tartoznak, de a kiállításon látható munkák a lipcsei közegtől függetlenül is, bármilyen kiállítótérben a favoritok közé tartoznának.

A fentebb emlegetett családi kedvencek közül Rosemarie Trockel és Fischli/Weiss (5) azok, akik a legsokoldalúbban képviseltetnek a kiállításon. Trockel, bár odahagyta a ‘falvédő-esztétikát‘, a hímzett, szövött, szöveges fali munkákat és a kötött objekteket (bár ezek közül egy mutatóba azért akad a kiállításon, Cím nélkül – ha Freud nem lett volna, 1992), mégsem tagadja meg magát. Legújabb munkái formátlan, leginkább egy kupac grízre emlékeztető festett, masszív (többszörösen égetett, kb. 20 kg súlyú) kerámiái megint egy klasszikus női műfaj, a kerámia, illetve az agyagozás (Németország valószínűleg egyébként is listavezető az otthoni agyagozás statisztikáját tekintve) „újrafelvetései”, negatív formába ültetése. Ezek a legújabb munkák (Twin 1, 2008) formájukat (vagy inkább: formátlanságukat), súlyukat stb. tekintve a nippek, vitrinbe helyezhető finom kerámiácskák visszájára fordításai – a „Trockel-princípium” ugyanaz marad.

A kiállítás egészét tekintve a kurátorok törekedtek arra, hogy azoktól a művészektől, akik (főként hely hiányában) csak egy-egy munkával vannak jelen a tárlaton, karakteres, s ezért nem szükségszerűen a legújabb művek kerüljenek kiállításra.

Több fontos munkáról, pl. Sol LeWitt, Alighiero Boetti, John Baldessari, Franz West stb. műveiről sem ejtettem szót. Ami közös bennük, hogy a gyűjtő házaspár megpróbál a művészek aktuális piaci értékétől függetlenül vásárolni és „hű maradni” választásaihoz. Gyűjteményükben pl. egy, a „Neue Leipziger Schule” márkanéven híressé vált művész munkája sem szerepel. Pedig milyen kézenfekvő lenne…


Jegyzetek:

(1) A Gedichte der Fakten (A tények költészete) tulajdonképpen egy, az Oetker-házaspár tulajdonában lévő Hanno Otten-mű címe (amelyben Otten a száz legnagyobb német vállalat gazdasági mutatóját veti össze, „képezi le”); a mű a kiállított anyagban nem szerepel.

(2) Christiane Schneiderrel, a westlondonprojects kurátorával együttműködve.

(3) Kiállító művészek: Richard Artschwager, Fikret Atay, John Baldessari, Alighiero Boetti, William Copley, Fischli/Weiss, Dan Flavin, Ellen Gallagher, Isa Genzken, Wade Guyton, Mike Kelley, Martin Kippenberger, Takehito Kogenazawa, Hanno Otten, Jorge Pardo, Blinky Palermo, Andreas Schulze, Wolfgang Tillmanns, Rosemarie Trockel, Franz West, David Zink Yi

(4) A hamburgi Deichtorhalléban a nyáron bemutatott Fischli/Weiss életmű-kiállításon (Fragen & Blumen, 2008 04. 18. – 08. 31.) a 3000 diát nézhették végig a látogatók egy kb. 20 méter hosszú, alulról megvilágított üvegasztalon.

(5) A fentebb tárgyalt fotósorozat mellett a kiállításon látható néhány a művészpáros legendás filmjei közül (pl. a Der Lauf der Dinge (A dolgok menete, 1987), természetfotók, pl. a gomba-képek sorozatból, klasszikus objektek stb.

Full 001775
Full 001776
Full 001777
Full 001778
Full 001779