MOIZER ZSUZSA: Ohia és Lehua története

A növekvő zöld legendája című sorozatból

Winkler Nóra

Ohia és Lehua szerelmespár volt, a fa be nem teljesült szerelmük szimbóluma. A legenda szerint Ohiát, a fiút féltékenységében fává változtatta Pele, a vulkánok istennője. Szerelme, Lehua bánatában virág lett a fán.

Moizer Zsuzsa: Ohia és Lehua története, 2016, olaj-vászon, 35,5 x 28 cm Fotó: Sulyok Miklós

Moizer Zsuzsa: Ohia és Lehua története, 2016, olaj-vászon, 35,5 x 28 cm Fotó: Sulyok Miklós

Pár évvel ezelőtt egy színésszel csináltam interjút, vidéken dolgozott, és nagyon bennem maradt, mikor mesélte: annyira a színházban, a próbákban, az előadásokban él, hogy csak a Pestre vezető vonatúton fogja fel, hol tart a világ, milyen évszaknál. Csak ezeken az utazásokon van módja a természet mindentől független zajlásával találkozni, nézni kicsit, hogy ez is van, sőt, hogy ez mennyivel inkább van, mint bármi más. Nyilván azért emlékszem rá, mert ismerős a párhuzamosság, ahogy a saját világ tétjei annyira fogva tartják az embert, hogy gyakorlatilag ufóként landol a másikban, és néz, jé, hull a hó, jé, eljött a nyár, jé, jé, jé.

Moizer Zsuzsa idén pár hónapot a természetben töltött, Hawaii és a környező szigetek világában, sétált, kirándult, feküdt a vízen és nézte, ahogy a zöld növényzuhatag körbeveszi. Intenzíven volt ott, mélyen benne élt abban a buja flórában, és közben olvasta a táj mondavilágát, szerelmi legendáit. Azt hiszem, azon a kritikus választóvonalon túlról van meg neki ez az utazás, amin általában innen szoktunk maradni, mert néhány nap arra elég, hogy észleljük, milyen egy táj, szembesítsük magunkat, mennyire hülyeség a tenger, pázsit, pálmasorok, bambuszligetek helyett visszajönni a Lánchíd előtti dugóba.

Ő viszont olyan hosszan tartózkodott ott, hogy nem kellett már egyenként csodálnia a szirmokat, leveleket, fákat és indákat, valahogy mindennapivá vált az organikus burjánzás, természetes a természet.

Puha és iszamos, ahogy a növényei közt vagyunk. Ez nem az O’Keeffe-féle tűpontos közelhajolás, inkább feloldódunk a látványban. A sorozatból a kedvencem Csontváry magányos cédrusára is emlékeztet, de nagyon más az attitűd. Azon mintha reménytelenül nézne a távolba a kapaszkodó állatkának tűnő ág, sokan gondolják az életmű legőszintébb önarcképének. Moizer eddigi sorozatai vagy konkrét önarcképek, vagy önállapotai feltárása, megdolgozása, szembenézés, kirakás.

Ebben a mostaniban harmónia honol, nem teljes, mert pont a fákat, a mondavilág játékosait csavargatja valami Jaschik Álmosnál megismert egzaltált energia, de mégis nyugalom, életakarás, megkockáztatom, boldogság van bennük. Nyilván amennyire egy érzékeny, sokat gondolkodó, erős belső világú nő ezt birtokolni tudja, de boldogság. Színes virágok, amikből egy szuperpiros már felbukkant egy korábbi vívódó sorozat nőalakjának sötét hajában, itt viszont nem drámaiak, csak élénkek, derűsek, nyílnak.