BOJÁR IVÁN, A FESTŐ – emlékfoszlányok egy másik apámról –

Bojár Iván András

Egy este, amikor bő fél évszázad után végre méltó módon bekeretezve hazavittem apám képeit, magunkra maradtunk. A húsz-egynéhány éve halott apám és én. A szelleme volt jelen, hiszen a munkákon ő sütött át, az apai és társadalmi szerepeit levetett csupasz lélek. Egy ember, akit sosem láttam. 

Nem is láthattam, hiszen apám volt és nem a barátom, a szerelmem, akiket mi halandók éteri módon is láthatunk. Ma is fölém hajol, ha visszagondolok rá. Fölibém kerekedő nagy ember ő, szarvszerűen ágaskodó fenyegető szemöldökszőrzettel. Fizikai és szellemi tekintély, nyomasztó sűrűségű emberi minőség – titkos mélyben gomolygó, bármikor kitörni kész indulat és elementáris humor elegye. Ezen az estén nem őt láttam. Valakit, aki abban a nagy és befoghatatlan testben kucorgott mindvégig, míg élt és ismerhettem, csak nem szólt eddig hozzám. Valakit, aki pici, kitett és többnyire szenvedő, s akihez a bennem élő hasonló valakinek közvetlen kapcsolódása van. Akkor is ezt éreztem, ha munkáinak jelentős hányada engem is meglepett, csupa csiklandó játék, függöny mögül kikacagó vidámság.


Bojár Iván: Önarckép (50-es évek) © Bojár Iván András

Ennek az esti találkozásnak különlegességet adott, hogy ekkor beszéltünk egymással először Bojár Iván festőművésszel. A ritka nagy műveltségű művészettörténész, művészetfilozófus Bojár Ivánnal hosszú disputáink voltak egykor, de a képzőművésszel már azelőtt meghiúsult a kapcsolat lehetősége, hogy a világra ocsúdtam volna. A hatvanas évek közepén születtem, ő pár évre rá leállt a festéssel. Elhagyta lakásunk egyik szobáját, a még évtizedekkel később, számos funkcióváltás után is műteremnek nevezett udvari helyiséget, melynek komor falai elszivárgó vágyakat közrefogva félbemaradt művek, beszáradt tubusok, hígítós konzervdobozban elhagyott málló ecsetek szomorú csendéleteként imbolyogtak sokáig a valóság meg a nemlét között. Bőséggel kamaszodtam, amikor anyám ismeretlen kimenetelű konfliktust felvállalva annektálta a szobát. Egy szombaton kihajigált belőle mindent, amit haszontalannak és rendetlenségnek ítélt azért, hogy ő és én végre ne aludjunk közös szobában többé. Ahogy apámnak addig is, úgy mostantól neki magának és nekem is legyen magánzónánk, hová ki-ki visszavonulhat. Apám az évtized óta halogatott kényszerű szembenézés fájdalmával üvöltött semmivé lett műterme miatt, s hogy a helyiség, mely jelentős ideje várta az alkotó visszatérését, immáron a fia lakószobája lett. Így múlt ki belőle végleg a művész. Ekkor, amikor belátta, nincs tovább számára az ébren tartható, vélhetőleg régtől öncsaló reménykedés joga sem.

Pedig a negyvenes évek végétől a hatvanashetvenes évek fordulójáig nem dőlt el benne, hogy aktív művész marad-e vagy művészetről aktívan beszélő, gondolkodó író. Én már ezt az embert kaptam. Az én apám a művészettörténész volt mostanáig, míg kettesben nem maradtunk egy idei kora tavaszi estén. Érthető, hogy új szemmel és másként tekintek rá, hogy visszaidézve egykori közös életünk motívumait, azok most újrarendeződnek, átértelmező rendben tűnnek elő.

Néhány gyerekkori emlék keveredik-úszik most elő a hetvenes évek elejéről, amikor apám a Magyar Hírlap Kiállításról kiállításra rovatát írta. Hetente egy vagy két eseményről tudósított értően és kritikusan. Sok az időben elsüllyedt alkotó bemutatkozásáról és jó néhány maradandóról is. Neki köszönhető szerencsém, hogy a magyar művészettörténet egy-két emlékezetes eseménye, alakja személyes kisgyerekkori emlékem lehet. Nemcsak néhány nagy személyiséggel való személyes találkozás, amilyen például Barcsay Jenő, akiről apám könyvet írt, Gyarmathy Tihamér, akinél többször is jártunk vagy Borsos Miklósék, akikkel kis híján a Rómer Flóris utcai lakásukat cseréltük el a mi vári otthonunkra, de helyszínek és események is. Borsos amúgy később talált megfelelő lakást szomszédunkban, az Úri utcában magának. Amerigo Tot, vagy a kortársai: Melocco, Makovecz, Gyurkovics Tibor és Pilinszky – kiskoromban rengeteg ember fordult meg az otthonunkban, akikről csak annyit tudtam, valamiképp apám barátai. E nevek is hirtelen, sok más név kihagyásával törnek most elő, nem okvetlenül reprezentatívak. Még ma is gyakran megállítanak idős emberek: megvan-e még, változott-e a varázsos, egyedi hangulatú otthonunk, mióta ők fél évszázada ott megfordultak? Hát változott.


Bojár Iván: Játékos komplexitás, 32,5 x 25 cm, olaj, farost, jelzés nélkül © Bojár Iván András Fotó: Darabos György A Kieselbach Galéria jóvoltából

Valahol a családi fotógyűjteményben meg kellene lennie egy régi fényképnek, az első olyannak, amikor kortárs kiállításra vitt apám. Nem is az első tárlat volt, hanem az első érdekes. A Vajda Lajos stúdiósok korai bemutatkozása volt Szentendrén egy iskolaudvaron. A frissesség és izgalom élménye, ami a szabadtéri verniszázst jellemezte, most is élő bennem. A rengeteg ember, akik között apró hat-hét évesen tébláboltam. Még egy munka látványa dereng föl onnan, ami bár keretezve volt, plasztikusan kinyúlt a térbe. Döbbenten álltam: ilyet is lehet? Tán még tükör is volt beleapplikálva meg egy meztelen nő képe. Felszabadító volt, üdítő, játékos, kapcsolódott gyermeki világomhoz. Ekkoriban mentünk – emlékeim szerint a Lapkiadó Vállalat fekete Volgájával és annak szinte családtaggá vált sofőrjével Balatonboglárra. Ez a fekete Volga nemcsak a kiválasztottság, az establishment részének attribútuma volt, de annak a kényszerűségnek is bizonyítéka, hogy apámnak nem volt jogosítványa, a családomnak meg pénze, hogy saját autónk lehessen. E kettősség, valamint a fővárosi országos napilapnál élvezett alkalmi kiváltság miatt lehetett az életünk része olykor-olykor ez a fekete Volga, mialatt mi éppolyan kiszolgáltatottak és rossz körülmények között élők voltunk, mint oly sokan. Egy nyári napon ezzel a fekete Volgával kanyarodtunk fel egy domboldalra a szüleimmel. Balatonbogláron egy apró kápolna várt minket és körötte a beavatottak szűk közösségének tagjai. A kiállításból semmire nem emlékszem, csak az izgalomra, ami a helyszínt, a kiállítókat, az akkor ott lévő Galántait övezte. Ki-be tébláboló fiatal nőkre, szakállas férfiakra. Ezeket az izgalmakat, gondolom, felvezették azok a félig igen, félig nem értett beszélgetések, amiket odafelé menet a szüleim az autóban a fülem hallatára folytattak. Így helyezte apám képbe anyámat. A balatonboglári nyári tárlatról írott cikke párhuzamosan jelent meg Szabó László Népszabadságban közölt ügyészi vádbeszédével. A párt napilapjában homlokegyenest más értelmezésű, pusztító szándékú, vonalas cikk jelent meg, míg a Magyar Hírlapban elfogadó, értelmező, talán az első olyan, amelyik méltatta Galántai művészetét. Apámnak nem kellett sokat magyarázni az avantgárdról, az számára anyanyelv volt. Bár a világ zárva volt előtte, hiszen Nyugatra útlevelet évtizedeken át nem is remélhetett, pontosan ismerte és követte a kortárs művészet folyamatait. A Váci utcai idegen nyelvű könyvesboltban előrendeléssel szerezte be a Penguin Books apró, kézbe simuló, papírkötéses művészmonográfiáit: Braque, Paul Klee, Miro, Emil Nolde, Picasso, Zou Wou-Ki, Jackson Pollock, Max Ernst, Yves Tanguy és mások, a lírai absztrakt, a biomorf nonfiguratív és a szürrealizmus határvidékéhez innen is-onnan is közelsodródó művészek itthon ámulva nézett minőségben nyomtatott albumocskáit. Ez a kis sorozat máig megvan, őrzöm. Közel azonos életkoromból visszapillantva a képeire, és visszaemlékezve erre az időszakra, azt képzelem, e könyvek szellemi és esztétikai, érzéki impulzusa rendkívüli, fiatal emberekre jellemző izgalmat ébreszthetett benne. Munkái energikussága erre vall. A hatvanas-hetvenes évek zárt és szürkén monokróm Magyarországán óvott érték- és normarendje nyilvánvalóan a világ akkor aktuális tendenciáihoz kötötték. Itthon is azok művészetét (Lossonczy Tamás, Bálint Endre, Ország Lili, Korniss Dezső, Gyarmathy Tihamér) tartotta nagyra, akiknek ezekkel az irányzatokkal bárminemű viszonyuk volt. Bojár Iván, a festőművész saját maga talált utat a kortárs művészethez. Családi indíttatása legfeljebb a grafikai, festői ábrázolást tették közelivé számára, mint másoknak a házimuzsikálás a klasszikus zenét. Építész nagyapám hivatalból, nagyanyám polgárleányi státuszából adódóan akvarellezett, festett. A klasszikus itáliai művészet mellett elkötelezett, a kortársból is a quattrocento hagyományokra építkező olasz novecentismo, magyar neoklasszicizmus híve és apostola, Gerevich Tibor, a művészettörténet tanszék nagy tekintélyű professzora is, aki mellett apám a negyvenes években tanársegédi feladatokat látott el, a modern és kortárs irányzatokból merőben más értékeket tartott kiemelendőnek, mint amilyenek mellett apám elkötelezte magát. Saját utat járt be tehát; ez az út nyomon követhető az ötvenes évek második felében készült munkáin, melyek a figurális absztrakttól a teljesen nonfiguratív, oldott, lírai és játékos művekig jutottak el. Épp ekkor, 1961–64 között ért művészete csúcsára. Legérettebb, teljesen sajátjává lett világa ekkorra teljesedett ki.


Bojár Iván: Víz alatti világ, 55,5 x 45,5 cm, olaj, farost, jelzés nélkül © Bojár Iván András Fotó: Darabos György A Kieselbach Galéria jóvoltából

Mire kezdtem felfogni apámat a hetvenes évek elején, ő nem a festményeivel, inkább teoretikusan képviselte a fenti értékrendet. Az Új Írásban 1971-ben folyt le egy, a maga idejében nagy port kavart többrészes művészetelméleti vita, melynek középppontjában az absztrakt művészet megítélése állt. A polémia apám és Rózsa Gyula, az akkor doktrinérnek és vonalasnak számító, ugyanakkor felkészült párttag művészetkritikus között zajlott, s apám az értelmiség első nyilvánosságában határozottan az absztrakt festészet létjogosultsága mellett érvelt. Ez újszerű volt és fontos. Bátorítást adott az akkori fiatal művészeknek.

Volt még egy emlékem ezekből a kezdeti időkből. Amikor apám és a fekete Volga Salgótarjánba vitt. Sajnos ritkán, de előfordult, hogy apám úgy egyeztetett, anyám aznap ne vigyen iskolába, tartsak inkább én is vele, velük. Ez történt azon a tavaszi napon is, mikor kedves, hórihorgas sofőrünk egy cigánytelep, kopott, kijárt földutakkal szabdalt domb tövében állt meg. Útközben még megpillantottam Varga Imre Radnóti-szobrát, melynek avatását nem sokkal előtte láttam a híradóban és örültem az egybeesésnek. Miután a járda mellé húzódtunk, szüleim engem a sofőrrel hátrahagyva, lelkesen eltűntek. Telt az idő, unatkozni kezdtem. Közben a reggeli hűvös mind melegebbre váltott.

Egy idő után szóltam a sofőrnek, hogy a szüleim után eredek. Fogalmam sem volt, hová menjek, cigánytelepen nem jártam ezt megelőzően. Két támpontom volt csak, hogy akit keresek: festő. És Balázs Jánosnak hívják. Elindultam a meredek domboldalban, amelyre házakat szórt szabálytalanul az idő. Köröttük színes rumli. Fölérve valamiféle kiszélesedéshez értem, spontán keletkezett térre, ahol velem egyidős, de hozzám képest nagyon eltérő beszédű, viselkedésű, szegényesen öltözött barna bőrű gyerekek raja fogott közre. Mit keresel? – kérdezték. A szüleimet keresem, a Balázs Jánosnál vannak – feleltem rettentően zavarban. Balázs János több is van – nehezítették meg a helyzetemet. Hát, a festő Balázs Jánost keresem! – vágtam ki magam, mert ekkor már biztos voltam benne, így sikerül megtalálni. Na jó, de milyen festőt? Olyat, aki a falat festi vagy aki képeket? Végül útba igazítottak, és én még tovább kaptatva a telep széléig jutottam. Ott állt egy apró vályogputri. Olyan kicsi, hogy gyermeklétemre is érzékeltem az ajtó kicsiségét. Bekopogtam, beléptem a verőfényből. Odabent éjszakai sötétség fogadott, eltartott egy ideig, míg a szemem hozzászokott és többé-kevésbé tájékozódni tudtam. Az első helyiség volt a háló, hol magasra emelt ágy állt. Innen nyílt egy másik, nagyon kicsi szoba, amely a nappali lehetett. E belső szobára nem emlékszem, mert minden, amiért jöttünk, a hálószobához kapcsolódott. A magasított ágy volt ugyanis Balázs János, a – részben apám írása nyomán is – ekkoriban széles körben ismertté vált festő képraktára. Onnan, a pamlag alól húzta elő vásznait. Apró, inasan erős, szép arcú, okos szemű ember volt. Egyenként vette elő és vitte ki a ház elé festményeit. A képeket aztán a fehérre meszelt ház falához támasztotta szép sorban. Mi újra kimentünk. Ekkor a záporozó napfény volt túl sok a bent eltompult szemünknek, s amikor hozzászoktunk a kinti fényhez, a fehér falon színek ezrei jelentek meg intenzíven, kavarogva. Ragyogtak az öreg képei, s a rajtuk megjelenő varázsos világ még elragadottabbá tett minket. Balázs János személye és különleges képei, egyedi sorsa, versei, melyekről szintén mesélt, különösen erős benyomást tett mindannyiunkra. Hazafelé úton nem győztük felidézni.

Festőművész apám utolsó megnyilvánulása egy kiállítás volt 1973-ban. A Műcsarnokban rendezték a Tisztelet Kopernikusznak című, minden termet betöltő, temérdek művész munkáit felsorakoztató kiállítást. Ezt megelőzően nem volt élményem róla, hogy apám kiállít. És később sem. Azt, hogy valaha festett: tudtam. Hiszen képei ellepték lakásunkat, legnagyobb méretű művét, melyet évtizedeken át naponta néztem és foltról foltra bemagoltam, kevéssel születésem után festette a nagyszoba közepére fektetve. Anyám panaszkodott, hogy így csurgatta a hatalmas falemezre a több rétegben felhordott festékeket, s amikor azt meggyújtotta, a szobát csípős vegyszerszag lepte el, épp a kisbabája mellett. Ez a műcsarnoki volt az egyetlen alkalom, amikor megéltem, hogy apám kiállító művész. Ő sem túlságosan sokszor. Tudtommal ezenkívül egyszer, 1968-ban mutatkozott be munkáival, mikor a tárlatot Major Máté építész nyitotta meg. Átélem megint a műcsarnoki megnyitó nyüzsgését, a családi izgalmat, mely akörül kavarog, hogy egy helyen az én apám, Bojár Iván, a festő képe lóg. Ennek idestova negyvenöt esztendeje. Bojár Iván, a festő családi körben emlékként élő identitás maradt. A népszerű művészeti szakíró, a Kossuth Rádió délelőtti kulturális műsorában, a Láttukhallottukban másfél évtizeden keresztül fölényes magabiztossággal és emlékezetes dörbögő orgánumával nyilatkozó kritikus ellepte az alkotót. Pár hete, amikor kettesben maradtunk, ő meg én, amikor nem saját emlékképeimen, de apám munkáin, felületeken rögzült kézrezdülésein, megfutó foltjain és leheletvékony rétegződésein keresztül szólalt meg, merőben új hangon nyílt meg előttem. Sok nehéz kérdés, mely bennem halála óta szunnyadt, most megkönnyebbüléssel és új közelítésben került elő. Valaha tragikusan megszakadt, utolsó hónapjainkban mindinkább fekete mágnesörvénybe húzott beszélgetéseinket – úgy érzem – végleg lezárhatom. Az akkori tört mondatok örökre azok maradnak. De most, hogy képein keresztül, egy eddig figyelmet nem kapó médiumon át is kapcsolatba léphetünk, van remény, hogy az elfeledett, elhagyott Bojár Iván festő titkaiba bepillanthatok.