TÖBB MAGYAR VAN KINT MODERN ÉS KORTÁRS ÁRVERÉSEKEN, MINT OSZTRÁK...

Beszélgetés Soraya Stubenberggel

Gréczi Emőke és Topor Tünde

Soraya Stubenberg a magyar műtárgypiac egyik fontos, nemzetközi rálátással bíró közreműködője a rendszerváltás óta. Mégis, a neve soha nem forgott annyit a magyar sajtóban, mint amikor egy fiatal magyar festőnő képe magas árat ért el a Sotheby’s egyik tavalyi aukcióján. Éppen itt az ideje tehát, hogy egy kicsit többet tudjunk meg róla: itteni gyökereiről, a magyar művészet nemzetközi elismertetéséért folytatott munkájáról vagy hogy miről írta a szakdolgozatát. Közben pedig hátha ragad ránk valami vidámságából és optimizmusából.


Soraya Stubenberg Fotó: Simon Zsuzsanna, Bognár Benedek © Artmagazin

Artmagazin: Mesélj arról a közegről, ahonnan jöttél. Honnan ered a művészet iránti érdeklődésed?
Soraya Stubenberg: Műtárgyak között nőttem fel, mostohaapám nagy gyűjtő volt, sokat jártunk aukciókra, galériákba. De az édesapám is vásárolt bútort, képeket, ezüsttárgyakat. Ő egyiptomi volt, Magyarországon ismerte meg anyámat, és itt telepedett le. Egyébként Angliában tanult, majd lett egy nagyobb műszaki cége, aminek Budapest mellett Bécsben, Hamburgban, Párizsban és Prágában is voltak irodái, így sokat utaztunk. Miután a szüleim elváltak, apám itt maradt, élete végéig. Lustig társaság vette körül, színészek – többek között Bárdy György volt jó barátja – és persze a diplomáciai kar. Tizenegy éves voltam, amikor anyám másodszorra Bécsbe ment férjhez egy ausztriai magyarhoz. Én aztán Angliában tanultam 17 éves koromig, akkor eldöntöttem, hogy művészettörténetet fogok hallgatni Bécsben. A szakdolgozatomat magyar művészetből írtam, méghozzá a nagybányai festőiskoláról.

Honnan jött ez a meglepő választás?
Inspirált, hogy akkor még szinte senki nem tudott a magyar festészetről semmit. A dolgozatomba azt is beleírtam, hogy Szinyei-Merse ugyanolyan forradalmi volt, mint Monet, mégpedig ugyanabban az időben. Néhányan legalább tudomást szereztek ezekről a tényekről ott is.

Honnan jutottál adatokhoz a nagybányai festőkről? Akkoriban ez egyáltalán nem lehetett könnyű.
Mindenhová elutaztam, ahol voltak művek, még San Remóba is. De persze Nagybányán is voltam, ahol bezárt múzeum fogadott. Mondták, hogy öt év múlva nyitnak, jöjjek vissza akkor. De ha valamit nagyon akarok, akkor kitartó tudok lenni, úgyhogy bejutottam, hiszen az irodák működtek. Egyébként a legtöbb segítséget a budapesti egyetemen tanító Németh Lajostól kaptam, ő irányítgatott, hogy hová menjek. Örült, hogy valaki külföldről érdeklődik a magyar művészet iránt. Egyetem után Peter Pakesch1 kortárs galériájában helyezkedtem el. Ő olyan művészeket hozott Ausztriába, mint Martin Kippenberger, Joseph Kosuth vagy Sol LeWitt, de szomorú volt látni, hogy rendezünk egy nagy kiállítást és csak kevesen jönnek. Az osztrákok akkor még nem voltak nyitottak a kortárs művészetre. Ezután a Dorotheumnál kezdtem dolgozni, a 19. századi aukciók összeállításával és miniatúrákkal foglalkoztam, volt hozzá affinitásom. Aztán jött egy felkérés Agnes Hussleintől a Sotheby’s bécsi irodájának akkori vezetőjétől (aki később a Belvedere igazgatója lett). Neki volt már budapesti partnere, a Rényi Gábor-féle Novotrade. Az itteni ügyeket akkor Éri Gyöngyi intézte, de nagyobb életet szerettek volna, hiszen 1989-ben kinyílt a világ, több lehetőséget éreztek a dologban. Így nyitottunk egy irodát Budapesten is – és idehoztuk a Sotheby’s szakértőit. Ez fontos volt, hiszen sokan nem tudták, hogy mi van a birtokukban, esetleg azt hitték, hogy milyen értékes, közben pedig kiderült, hogy csak kópia. Nehéz volt közölni a tulajdonosokkal, hogy „nagyon jó, de sajnos… csak egy másolat”. Vagy hogy „teljesen át van festve”.

Tehát elindultak a szakértői napok.
A mai napig rendezünk ilyeneket, a Nagyházi Galériában. Így nem kell drága irodát fenntartani, hiszen már nem is jönnek olyan sokan, mint régen. A legelején a Hiltonban például volt olyan, hogy a szakértői napon négyszáz ember verekedett, kezében a dolgaival. Sorszámot kellett osztanunk. Az akkori szakértő azt mondta, soha többé nem jön, mert éjjel tízig kellett dolgoznia és még egy szendvicset sem volt ideje megenni. Eléggé belenyúltunk a dologba, éreztem, hogy az emberek, akiknek műtárgy van a birtokukban, mennyire igénylik az információt, hiszen épp akkor nyíltak új lehetőségek, de nem tudták, mi érdekli a külföldet. Aztán tőlünk megtudták, csak esetleg nem kaptak kiviteli engedélyt rá. De azért akkor már Frankfurt Gábor2 cégével együttműködve, minden hónapban kiküldtünk egy adag képet, Neográdykat, Szánthó Máriákat többek közt. Ez volt a mi budapesti irodánk exportja. A kritérium – mivel nemrégiben Nagy Boglárka3 miatt az újságírók állandóan azt kérdezték, milyen kritériumok alapján dől el, ki kerül be egy aukcióra. Szóval a kritérium? A Szánthó Máriánál például a mell volt, a Busen, a buzni (nevet). A Sotheby’s ugyanis olyat kér tőlem, ami eladható. Emlékszem, ahogy a Sotheby’s-szakértő kiabál velem: a mellbimbónak rózsaszínűnek kell lennie! Jó! De hol van itt az intellektualitás? Persze most már sok minden másképp van, minden intellektuálisabb is lett. (Egyébként azért elmondanám, fogalmam sem volt arról, hogy ki Nagy Boglárka, pláne hogy állítólag kinek a barátnője.) Na tehát tényleg nagyon sok Szánthó Máriát vittünk ki és nagyon jó áron adtuk el őket. Frankfurt, akinek más partnerei is voltak, mindig mondta, hogy csak a miénket fogják kivinni, mert ha öt Szánthó ment volna ki egyszerre, az lenyomta volna az árat. Mindig be kellett őket osztani. Persze mással is próbálkoztam, mert a régi mesterek nagyon erősek itthon, de akkoriban egyáltalán nem kaptunk rájuk kiviteli engedélyt. Legalább vette volna meg a múzeum! (Nagy néha esetleg meg is vette.) A 19. századiak közül azért egy keveset kiengedtek. Akkor egyébként még teljesen más volt a helyzet, a magyarokat senki nem ismerte. Sajnos nem nekem lehet köszönni, hanem Kieselbachéknak, hogy nagyon okosan felépítették a magyar művészetet külföldön. És Virág Juditéknak. De egy kicsit én is segítettem, mert nemcsak Szánthó Máriát vittünk ki, meg Scheiber Hugót. Mondjuk abból annyit hamisítottak, hogy le kellett vele állnom. A kintiek azt mondták, hogy ők nem értenek hozzá és túl jók a hamisítványok, túl nagy rizikót jelentenek, ők nem tudják egyértelműen kiválasztani, melyik hamis. Az aukciósházaknak mind több és több független szakvéleményt kell beszerezniük, de persze csak olyanoktól, akik nemzetközileg is elfogadottak. Az is szakértelem, azt is tudni kell, hogy ki számít ilyennek, mert hiába van a szakvélemény, ha nem hiteles a szakértő, akkor csak kidobott pénz, amit ráköltenek. Na de visszakanyarodva a sztorihoz: vittünk ki például Orbán Dezsőt is; de sosem a név volt a fontos, hanem a kép. Frank Frigyessel például rekordárat értünk el 2006-ban. Mindenesetre nem könnyű ennek a procedúrának nekifutni beadóként sem, hiszen a klienseknek finanszírozniuk kell a szállítást Londonba, ami 100– 150 ezer forint, és nekünk fel kell őket készítenünk arra is, hogy ha a kép nem kel el, vissza is kell hozatniuk. Ez a mai napig így van. (Most, vagyis már több mint 18 éve a FOR-ANT-EX céggel dolgozunk együtt, ők szerzik be a kiviteli engedélyeket, intézik a szállítást.)


Szánthó Mária: Akt (Diana), olaj, vászon, 103 x 76 cm, magántulajdon (A kép csak illusztráció, nem a Sotheby’s által elárverezett képek közül való) © A Kieselbach Galéria és Aukciósház jóvoltából

Mi a benyomásod, mik a mostani trendek? És hogy látod a magyar műtárgyállományt? Nemzetközi szemszögből a régi mestereken kívül mi az, ami itt erős?
A műtárgypiac nagyon megváltozott a kilencvenes évek óta. Akkor majdnem mindent jól el lehetett adni, ami kicsit öreg volt és jól nézett ki. És ez így volt Ausztriában is, Németországban is. Most senki nem vesz például bútort vagy porcelánt. Egyszer talán, hogy legyen egy szettje, vagy esetleg a nagyon-nagyon ritka darabokat, de hogy gyűjtse? (Szerintem most kellene vásárolni, mert most olcsó, és egyszer minden trend visszajön.) Az ezüst még csak megy, mert annak van értéke önmagában is, éppúgy, mint az aranynak. Egyébként pedig jóval kevesebb az európai vevő, több az ázsiai és az amerikai. És hogy miben erős még Magyarország? Nagyon sok jó szőnyeg van, a legjobb szőnyegek itt vannak, és a kezdetekkor fillérekért lehetett volna őket megvásárolni. De sajnos mi ezekre sem kaptunk kiviteli engedélyt, miközben kocsiszám vitték át ezeket engedély nélkül a határon. Amikor a Forster létrejött4, az jó volt, mert többen döntötték el, hogy valami tényleg fontos, vagy elmehet-e külföldre – de hallom, hogy a Forstert megszüntették? Pedig jól működött, legalább volt egy jól érthető szisztéma. Visszatérve a szőnyegekre, az utóbbi tíz évben nem is volt szőnyegaukció a Sotheby’snél – mert nem volt piac –, most, több mint egy éve, elkezdték megint, mert egyre több gyűjtőjük lett a közel-keleti országokból, ahonnan a szőnyegek is származnak.


Magyar kortárs művészet – Hungarian Contemporary Art in Aid of Handicapped, Disabled and Refugee Children in Hungary (A Magyar Vöröskereszt művészeti aukciója a kortárs művészek alkotásaiból a hátrányos helyzetű gyermekek javára. Árverés: Budapest, Grand Hotel Corvinus Kempinski, 1992. 10. 03.) Kiállítási katalógus, Budapest, Sotheby's, 1992. A katalógus címlapján Bak Imre Vörös kereszt című festménye látható.

Mondtad, hogy a Dorotheumnál is dolgoztál – ők egyébként miért nem terjeszkedtek Budapest felé, ahogy Prága felé igen?
Végeztek egy marketing research-öt, ami azt az eredményt hozta, hogy Magyarországon nem érdemes. A Sotheby’s úgyis megelőzte őket egész Kelet-Európában, mert az egy olyan cég, amelyik mindig előrenéz, akár vaktában is. Sok pénzbe került, hogy ennyi szakértőt küldtek ide; a kliensek ingyen jutottak információhoz, miközben a hivatalok nem engedtek ki semmit. A Sotheby’s viszont hosszú távon gondolkodik, azon az alapon, hogy egyszer talán visszajön a befektetésük. Most például megvettek egy olyan céget, amelyik pigmentanalízist végez. Tele volt ugyanis a kinti sajtó azzal, hogy a Prinz Liechtenstein a Bernheimer Galeriától pár éve megvett hétmillió euróért egy Cranachot, ami nem is biztos, hogy az. Még folyik róla a vita. A Sotheby’s tehát most azt mondja, hogy nem elég a szakértői vélemény, a pigmentvizsgálat is fontos, pláne a nagyon értékes művek esetében. Mert egy ilyen eset azért kínos tud lenni. Konrad Bernheimernek tavaly már volt két aukciója a Sotheby’snél, és most a kastélyát is el fogja adni. Nehezen fog tudni hétmilliót visszafizetni a hercegnek, ha muszáj lesz. Most úgy néz ki, hogy a kép szuper hamisítvány, olyan, mint egy Beltracchi, akit egyébként a múltkor láttam a televízióban, azzal a hosszú hajjal5. Pont Bécsben tartózkodott, meginterjúvolták, és azt mondta, miközben Schröderre (az Albertina igazgatója – a szerk.) nézett, hogy „azért pár Beltracchi van még itt-ott”. Másnap az osztrák újságok csak azzal foglalkoztak, hogy vajon mik azok. Szóval vigyázni kell, mert nagyon sok a hamisítvány, sokkal keményebb a biznisz, mint régen. Sokkal több az alternatíva, sokkal több az aukciósház, galéria stb.

A határok is eltűntek…
Azért még megvannak, sőt. A németek most szigorítottak: mindenre kell kiviteli engedély. Furcsa, mert eddig Németország volt a teljes szabadság, és Gerhard Richtert négymillióért el lehet adni vagy többért is, ha jó periódusáról van szó, már 18 millió is volt egy 1982-es képe a Sotheby’snél, de most már kell majd rá kiviteli engedély. Magyarországon az engedély még a mű korához van kötve, pedig inkább összeghatárhoz kellene kötni az engedélyeztetési kötelezettséget. Attól, hogy valami ötven évvel ezelőtt készült, még nem feltétlenül értékes. Na, a németek most megcsinálták ezt a szisztémát. Richter hiába festett valamit csak öt éve, kell rá kiviteli engedély. Úgyhogy most sokan megpróbálják kimenteni a gyűjteményüket, például van, aki pont idejött Magyarországra.

Amikor elkezdtél Budapesten dolgozni, a Sotheby’s tett egy kísérletet budapesti árverésre, a Nagyházi Galériával közösen. Miért pont őket választottátok?
Hozzájutottam egy nagyobb gyűjteményhez, de nem kaptam volna mindenre kiviteli engedélyt és sok bútor is volt az anyagban. Aztán kiderült, hogy kapnék képeket Bázelből László Károlytól, ami azt jelentette, hogy importálnunk is kell. Úgyhogy kerestem itteni partnert. Nagyon jóban voltam Nagyházi Csabával, ő pedig éppen aukciósházat akart indítani. Mondtam, hogy talán dolgozhatnánk együtt. Fontosnak gondoltam egy ilyen közös projektet, és azt akartam, hogy az együttműködés rendszeres legyen. A Sotheby’s viszont nem akarta, majdnem ki is dobtak emiatt. Azt mondták, hogy komplikált, és hogy nem kontrollálható (nem élek itt, hogy kézben tartsam a dolgokat). Így csak két árverés volt összesen, egy jótékonysági a Kempinskiben, egy pedig Nagyházinál. Aztán feladtam, jöttek a gyerekek is. A jótékonysági árverés hogyan zajlott? 1991-ben rendeztem, egoista módon. Egyszerűen meg akartam ismerni a kortárs színteret (nevet). De a Vöröskereszttel közösen szerveztük, így a pénz fele a művészeké lett, a másik fele pedig a Vöröskereszté. Volt Bak, Fehér, Nádler, Záborszky, Bukta, Mazzag, Soós Tamás, Mulasics, az úgynevezett Hegyi-group. Lórit ismertem, Borbás Klárit is (akkor Hegyi Lóránd felesége – a szerk.), nagyon jónak találták, hogy valami történik. Sokan látták, jó anyag volt, én meg a Rozsics István válogattuk. Nem kellett utaztatni és mindent eladtunk. Akkor ismertem meg Zoób Katit is, mert azt találtam ki, hogy legyen az aukció előtt egy divatbemutató. Nagyon jó és szép kombináció volt, tényleg, és nagyon jók lettek az árak is.

Említetted Rozsics Istvánt…
Rozsics a jobbkezem volt cirka másfél évig, azután megcsinálta a saját üzletét. Nagyon sokat segített történészként is meg a jótékonysági aukció szervezésében is. Ő nagyon jól ismerte az itteni történeteket, viszonyokat, az emberekkel jól tudott bánni, a modern művészet is közel állt hozzá. Nagyon sajnálom, hogy ilyen korán elment. Őt úgy ismertem meg, hogy Stipsicz Károly, aki most a Haszon magazint szerkeszti, akkor az ORF-nek (az osztrák televíziós társaságnak – a szerk.) volt a magyarországi kirendeltje – náluk találkoztunk egy vacsorán. Épp kellett valaki, aki majd ott ül a Kárpát utcai irodában, ez neki is pont kapóra jött. De István délelőtt mindig aludt, mivel éjjel a Hatvany Lajosról szóló könyvét írta, úgyhogy csak kettő után tudott dolgozni, ezért Budapesten csak a délutáni órákban nyitott ki a Sotheby’s (nevet). Később az iroda az Attila útra költözött, aztán pedig a Madách térre. Ez már a testvérem privát címe volt, és csak azért neveztük ki irodának, hogy legyen egy hely, ahová be lehet csöngetni és információkat kapni. (Talán egy évig ha létezett, de még mindig ott van a tábla.)


Soraya Stubenberg George Gordonnal, a Sotheby’s Old Master Paintings and Drawings szakosztályának vezetőjével és Mayer Verával, a Nagyházi Galéria becsüsével 2017 márciusában, egy bírálati napon a Nagyházi Galériában Fotó: Simon Zsuzsanna, Bognár Benedek © Artmagazin

Amikor idejöttél, milyennek láttad a magyar szereplőket? Milyenek voltak külföldi szemmel? Egy francia barátom mondta akkoriban, a kilencvenes évek elején, hogy a magyar galériások vagy kigyúrt David Hasselhoffok, vagy pedig „dwarf”-ok, értsd kicsit olyan torzonborz alakok.
Az elején az volt a benyomásom, hogy senki nem tud öltözködni. Mert lehet jeansbe öltözni, de hogy áll rajta az a jeans? Volt olyan múzeumigazgató, aki Lederjackét hordott, bőrdzsekit. Külföldön egy múzeumigazgató sosem tett volna ilyet. Egy modern múzeumban esetleg lehet, ha olyan high-quality az a bőrdzseki, de egy klasszikusban? Hogyan reprezentálja az intézményét? Ma ez „shabby chicnek” (újrahasznosított, vagy azt imitáló, „lepukkant”, de érdekes darabokat a ruhatárba emelő irányzat – a szerk.) számítana, de akkoriban? Egyébként mára itthon már majdnem mindenki jobban öltözködik, mint külföldön. Angliában a „pinstriped suit”, a hajszálcsíkos öltöny megy még mindig.


Képkockák egy 1994-es videóból. A Sotheby’s – Nagyházi Galéria 1994-es közös aukciójának legnagyobb szenzációja volt egy korai Ferenczy Károly-kép, a Plakátumok előtt (1891, olaj, vászon, 90 × 90,5 cm), amely erről az aukcióról került a Magyar Nemzeti Galériába (lásd még: Beszélgetés Nagyházi Csabával 2. rész, Artmagazin, 2007/3. 74–77. o.) A Nagyházi Galéria jóvoltából

A kortárs piacot hogyan látod, mostanra mi változott a magyar művek tekintetében?
Elég sok minden. Egyébként Claude Pieninggel kezdtük felépíteni a közép-európai művek kinti piacát, talán emlékeztek a Frank Frigyes-féle sikeres árverésre, akkor Frank Frigyes-kiállítást is rendeztünk a Sotheby’sben. Bécsben is bemutattuk a képeket, utaztattuk az anyagot, mert a katalógus nem mindig elég, főleg ha egy kicsit magasabb az ár, tízezer fölött, akkor a vevők a tétel állapotát is látni szeretnék. Közben el kell mondani az embereknek azt is, hogy ezek a képek miért fontosak a művészettörténetben. Kieselbach Tamás is ezt csinálja: elmondja, hogy Berény 1907-ben ugyanazt festette, mint Matisse. Virág Judit ugyanígy. És ez mind igaz is. Egyébként a Sotheby’s régebben nem nagyon akart magyar kortárs műveket aukcionálni, de én erősen ambicionálom, és büszke vagyok rá, hogy a magyar kortárs művészet többet szerepel londoni aukciókon, mint az osztrák, és ez azért is van, mert Tessa Kostrzewa (a Sotheby’s közép-kelet-európai képszakértője – a szerk.) hisz benne, és segít nekem ebben. Tessa vette át Pieningtől Magyarországot, mivel Piening osztályvezető lett. Lát fantáziát Kelet-Európában, és fiatal, még van ideje, fel tudja építeni a piacot, és nemcsak a klasszikus modernet, hanem a kortársat is. Nem szabad elkergetni! Nem érdekli a név, csak a „quality” és persze az, hogy eladható legyen egy mű. Egyelőre még nem mindig tudja, hogy ki kicsoda, de azt igen, ha valakinek kiállítása van a Tate-ben, mint például Dora Maurernek. Egyébként az itthoni szereplőknek mondom, hogy őt nem lenne szabad elijeszteni, inkább tanítani, tájékoztatni kellene. Azt kell neki mondani, hogy „milyen fantasztikus az esti Duna hajóval, és itt ez a Szűcs Attila...” és még sok mindenki más. Nem pedig ijesztgetni, mint ahogy ez a Nagy Boglárka-ügyben történt, mert ha ő hátat fordít nekünk, akkor ennek a felfutásnak vége lesz.


Nagy Boglárka: Summer Love, 2016, olaj, vászon, 80 x 110 cm. A Sotheby’s 20th Century Art – A Different Perspective aukcióján (23. tételként) 5625 GPB leütési árat ért el 2016. november 30-án © A művész jóvoltából HUNGART © 2017

Ki vagy mi ijesztgeti?
Mostanában sokat írtak arról, hogy nem ért hozzá, nem ismeri jól a magyar viszonyokat. De arról van szó, hogy valahogy be kell vezetnünk a magyar művészetet. Én is jobban szeretném a vezető magyar kortárs művészeket eladni, mint például Szánthó Máriát, de van, hogy nem jön rájuk licit. Ez szerintem érthetetlen – fantasztikus darabokról beszélek –, de lehet, hogy ilyenkor túl magas az induló ár? Nagyon fontos művekre nem licitáltak sem kinti magyarok, sem külföldiek, pedig higgyétek el, mindenkit elértünk, akit csak akartunk. Szerintem az itthoni nagy neveknek túl magas volt az induló ára, de különben meg nem hozzánk adták volna be őket. Ez is állandó probléma. Az emberek kérdezik, miért ezeket a műveket választjuk. A válasz: mert ezeket kapjuk. És közben még küzdeni is kell a jó darabokért, mert nagy a konkurencia, a tulajdonosok esetleg inkább odaadják egy galériának. Olyat is hallottam már, hogy nem volt sikeres az aukció (a Sotheby’s 20th Century Art – A Different Perspective – 20. századi művészet – más perspektívából című, 2016. november 30-án lezajlott aukciójáról van szó – a szerk.). Valójában sikeres volt, mert az anyag 65 százalékát eladtuk. Főleg ahhoz képest volt az, ahogy a világ most megy, és hogy ezek a művészek kint még nem annyira híresek. Ha eladunk egy Jeff Koonst vagy Modiglianit, az nem művészet, mert őket mindenki akarja.


Korabeli sajtóhírek a Nagyházi – Sotheby's közös aukcióról Ács-Érmes Károly és Berényi Péter, a „hőskor” műtárgypiaci szakértője tollából, illetve szerkesztésében. Ács-Érmes Károly írása a Ringier Magyarország első termékében, az 1993-ban indult KÁPÉ című lap (a svájci CASH itteni adaptációja) Műtárgy mellékletében jelent meg. (A másik cikk megjelenési helye ismeretlen.) A Nagyházi Galéria jóvoltából

Kik voltak a vevők?
Nemzetközi vevőkör volt, 30 százalékban amerikaiak, ami nem rossz, mert náluk fizetni kell az importért. Trumppal esetleg ez most rosszabb lesz.

Ha a Sotheby’shez magyar műtárgyat visznek be, például New Yorkban Munkácsyt, akkor téged keresnek?
Nem, pedig ez jó dolog lenne. De ne felejtsük el, hogy óriási a cég, már Kínában is megjelent. Mindig mondom, hogy szóljanak nekem is, ezért vagyok én! Valamennyire már sikerült tudatosítani bennük, hogy létezünk, Tessa meg én. Tessát többet informálják, mert ő ott van Londonban, én pedig nem ülök ott. De például az idősebb magyar vevő-gyűjtők nem beszélnek nyelveket, ilyenkor kénytelenek engem keresni – és így azért már volt licit is. Ebben is látszik fejlődés. De abban is, hogy az emberek sokkal nyitottabbak, többet utaznak, érdeklődnek. Az internet révén is pontosan tudják, hogy mi van máshol. És hangsúlyozom: több magyar van kint az árveréseken a kortárs modernek között, mint osztrák. Ez jó... és mindegy, hogy ki nyomja, mint régebben László Károly vagy Gmurzynska, aki Simon Hantaival foglalkozik. Ha mindig akad valaki, aki egy kicsit nyom rajta, csak elérjük, hogy működjön és nemzetközi legyen a magyar művészet.

1 Peter Pakesch (1955) képzőművész, kurátor. 1981- ben galériát nyitott Bécsben, amit 1993-ig működtetett. 1986-ban alapítója volt a Graz Kunstvereinnak. 1996- tól a Kunsthalle Basel igazgatója. A kilencvenes évek végén Soros-ösztöndíjjal a volt szocialista országokban gyűjtött tapasztalatokat. 2003-tól 2015-ig a grazi Universalmuseum Joanneum intendánsa, működése alatt az egyik legrégibb osztrák múzeum gyökeresen átalakult és megújult. 2015-től a bécsi Maria Lassnig Alapítvány felépítésével és működtetésével foglalkozik, de továbbra is szervez kiállításokat szerte Európában. 93-as számunkban írtunk arról a grazi kerámiakiállításról, amelynek ő volt a kurátora.
2 Az azóta sajnos már elhunyt Frankfurt Gábor, a két világháború között jelentős gyűjteménnyel (Csontváry, Rippl-Rónai) rendelkező építész-műgyűjtő, Frankfurt József unokaöccse a Hungarotex Vállalat külkereskedőjeként kezdett műtárgykereskedésbe. Később bécsi partnerével elsősorban kommersz magyar műalkotások kivitelével foglalkozott.
3 Nagy Boglárka festőnő, híresztelések szerint Habony Árpád barátnője, akinek Summer Love című képe sikeresen szerepelt a Sotheby’s 20th Century Art – A Different Perspective (20. századi művészet – más perspektívából) című, 2016. november 30-án lezajlott aukcióján.
4 A Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központ (röviden Forster Központ) 2012-ben alapított költségvetési intézmény, melynek jogelődje a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, a Műemlékek Nemzeti Gondnoksága és a Nemzeti Filmiroda voltak. Feladatköre a műemlékekkel, műtárgyakkal, régészeti és világörökségi helyszínekkel kapcsolatos hatósági, vagyongazdálkodási és tudományos kutatási tevékenységre terjedt ki. 2017. január 1-vel megszűnt, egyes feladatköreit a Miniszterelnökség, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) és a Budavári Ingatlanfejlesztő és Üzemeltető Nonprofit Kft. mint jogutódok vették át.
5 Lásd: Adél Thüroff: H mint hamisítás, Artmagazin, 2015/1. 52–57 o.