NÖVÉNYEKRŐL JÓT ÉS ROSSZAT

Válogatás a kasseli Documenta 14 zöld projektjeiből

Mucsi Emese

Korábban is voltak párhuzamos rendezvényei a kasseli Documentának – legutóbb, vagyis öt évvel ezelőtt például Kabulban – és idén sincs ez másként. Ezúttal azonban nagyobb hangsúlyt kapott a másik helyszín is, hogy valóban kétpólusú legyen a show. Előző lapszámunkban már gondolatban végigcaplattunk az április óta kortárs képzőművészeti produkciókkal telített Athénon, június elején pedig végre Kasselban is megnyíltak a kiállítóterek: ex-földalattiállomás, használaton kívüli kirakatok vagy mozik kapui.

Agnes Denes: The Living Pyramid [Élő piramis], 2015/2017, vegyes technika, Nordstadtpark, Kassel, Documenta 14 Fotó: Nils Klinger © Documenta 14

A piramis az egyik leggyakrabban ismételt forma Denes munkásságában, akár kristálytömbökből vagy 11 000 darab fenyőfából épül föl, akár vonuló madarakból vagy rájákból áll össze. A természetben előforduló analógiák létét hangsúlyozza vele, máskor viszont társadalmi struktúraként értelmezi: a virágágyás-piramis azt a mikroközösséget képezi le, amely az újjáéledést jelképező növényekért felelős.
 

Öt évvel ezelőtt a város közepén elnyúló, másfél négyzetkilométeres Karlsaue park bejárhatatlannak tűnő, romantikus útvesztőként funkcionált. Számos kis pavilon kapott helyet benne, összhangban az amerikai Carolyn Christov-Bakargiev kurátori elképzelésével, amelyben kiemelt téma volt az ökológia. Öt évvel ezelőtt szinte az egész zöld Artmagazin különszámot (2012/4.) megtölthették volna az ott látott művekről készült írások. Idén a lengyel Adam Szymczyk és a keze alá dolgozó kurátori stáb által összerakott anyagból jó, ha összegyűlik egy cikknyi ökológiai vonatkozású munka, az az új összefüggésrendszer azonban, amelyben megjelennek a művek, utólag a 2012-es projektekhez is új szempontokat kínál. A 2017-es Documenta olyan kurrens, nem hagyományos esztétikai problémákkal foglalkozik, mint a gazdasági válság, a csőd, a migráció és az idegenség. A beválogatott zöld projektek is ebben az összefüggésben jelennek meg: a növekedéspárti gazdaságpolitika ellenében állnak ki, és kiemelik az egyén felelősségét az olyan mindent és mindenkit érintő folyamatokban, mint a globális felmelegedés vagy a fajok pusztulása. A felelősségérzetet, az ezzel együtt járó kényelmetlenséget különböző szinteken aktiválják és változatos eszközökkel érik el az alkotók. Agnes Denes köztéri munkája, a The Living Pyramid (Az élő piramis) a könnyedebbek közé tartozik. A környezetszobrászati alkotás a nagyobb kiállításokhoz közel fekvő Karlsaue park helyett egy félreesőbb területen, a Nordstadtparkban kapott helyet. Bár Denes természet- és társadalomtudományi, filozófiai, nyelvészeti, pszichológiai, művészettörténeti tanulmányait, valamint a költészet és a zene területein végzett kutatásait szintetizálja a legtöbb művében, a The Living Pyramid esetében mindez csak alaposabb utánajárással mutatkozik meg, ami egy köztéri, érzékenyítésre törekvő projekt esetében problémás. Hiába szerveztek hozzá szabad beültetést, azaz bárki szabadon belepalántázgathatott a műbe június 8-án reggel – nem lett tőle hozzáférhetőbb a koncepció. A Denes által következetesen használt, az egyszerre a természeti és az épített környezetben is előforduló piramisforma összetett jelentései nem bomlanak ki, s a résztvevőkben, akik veszik a fáradságot, és elzarándokolnak a város végére, nem feltétlenül itt világosodik meg saját felelősségük a környezetvédelmi ügyek iránt. A 2015-ben készült, kilenc méter magas munkát elsőként a New York-i Socrates Sculpture Parkban installálták, az égig érő mentazöld virágágyás ott is remekül mutatott, Kasselban is jó szelfihelyszín, ugyanakkor csak keveseknek jelent ennél többet is. A kasseli Documentán nemcsak a Denes-munkát nehéz dekódolni, a művekről szinte mindenhol kevés információ áll a látogatók rendelkezésére – állítólag szándékosan. Sokszor segít az értelmezésben a bemutatás helyszíne. Ilyen például az Ottoneum, azaz a helyi természettudományi múzeum, amely az állandó kiállítás révén több extrát kínál, mint a Documenta más, csak ideiglenes kiállítótérként funkcionáló off-helyszínei. Az evolúcióelmélet demonstrálására kihelyezett kúszó gébek látványa például rögtön csavar egyet a londoni születésű, palesztin származású Rosalind Nashashibi Vivian's Garden (Vivian kertje) című filmjének jelentésén. A szemmozgáshoz hasonló, megfigyelői, szinte leskelődő pozícióból felvett filmben egy különleges visszavonultságban élő anya-lánya páros életébe pillanthatunk be. Vivian Suter absztrakt festő és szintén művész édesanyja a guatemalai Panajachelben élnek egy dús növényzetű, trópusi vadkert által övezett haciendában, ahova egy helyi férfi hordja nekik a tojást, és javítja a könnyűszerkezetű, árnyékot adó tetőt, házvezetőnő készíti az ebédet, amíg a művésznők a pálmalevéllel foltozott fedél alatt délutáni pihenőjüket töltik. A kert hatalmas, Vivian az éles és húsos levelek között vonul át lassan, az egyik nagy méretű absztrakt festményével; a kamera követi.

A Rosalind Nashashibi filmjében bemutatott festőművész munkáit a Kurt-Schumacher-Strassén lévő üvegpavilonok egyikében mutatják be: Vivian Suter: Nisyros (Vivian’s bed [Vivian ágya]), 2016–17, vegyes technika, kiállítási nézet, Kassel, Documenta 14 Fotó: Fred Dott © Documenta 14

A projekt festészet és film határmezsgyéjén mozog – Nashashibi kapcsolódó festménye, az In Vivian's Garden (Vivian kertjében) is ezt a kettősséget, a két médium közti különbséget, illetve absztrakció és dokumentáció egymást kiegészítő adottságait hangsúlyozza. A csodálatos őskertben megjelenő „két lábon járó absztrakt kép” emléke és az Ottoneum lépcsőfordulójában megfigyelt kúszó gébek látványa felveti a kérdést: vajon az absztrakt festészet értelmezhető-e úgy, mint az emberi elme evolúciós előrelépését lehetővé tévő absztrakciós képesség demonstratív megnyilvánulása? Abel Rodríguez autodidakta művész analitikus esőerdőrajzai amellett, hogy aprólékosak, pontosak és szépek, olyan titkos tudást sejtetnek meg a nézővel, amelynek lehetséges elvesztése minden egyes erdőirtás hírével újabb és újabb szarkalábakat mélyít az arcunkba. Rodríguez valóban sokat tud. Mogaje Guihuként született az Amazonas-medence kolumbiai részén, a Cahuinarí folyó forrásvidékén 1944-ben, a sabedor („a tudós”) unokaöccseként. Nagybátyja a növényekkel kapcsolatos minden tudását átadta neki, így került a másik meghatározó figura, a biológus Carlos Rodríguez közelébe, aki a trópusi esőerdők védelméért küzdő holland civil szervezet, a Colombian branch of Tropenbos fejeként keresett magának a helyi növénymeghatározásban jártas vezetőt. Később, a kilencvenes években Mogaje Guihu már Abel Rodríguezként települt át Bogotába, ahol új együttműködésbe kezdtek a szervezettel. Növényábrázolásai egyedülállóak, részletesek, de nem olyan értelemben, ahogy például az európai herbáriumokban látható rajzok.



Abel Rodríguez rajzai az Annual Cycle of the Flooded Rainforest [Az elárasztott esőerdő éves ciklusa] című sorozatból, 2009, tinta, grafit, akvarell, papír, kiállítási nézet, Naturkundemuseum im Ottoneum, Kassel, Documenta 14 Fotó: Roman März © Documenta 14

Munkái inkább érzéki infografikáknak tekinthetők, leolvasható róluk a növények – gyógyszerként, építőanyagként, ruhaalapanyagként való – felhasználhatósága is. Az pedig, hogy ez a tudás nemcsak természettudományos berkekben értelmezhető, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Rodríguez munkái 2008 óta képzőművészeti közegben is figyelmet keltenek. E három munka tulajdonképpen ki is rajzolja azt a három fő irányvonalat, amelybe az idei kasseli Documenta további zöld projektjei is beilleszthetők. Azaz akad látványos, de hallgatag; a természethez szimbolikusan viszonyuló; a konkrét lokalitásokhoz köthető, ökológiai kérdésekkel foglalkozó munka, s mintha mindezek középpontjában az ismeretlen fogalma állna. Zöld szemmel végighaladva a városon azonban érzékletesen megmutatkozik a művészek és művészetcsinálók kétségbeesése is, vajon milyen módon és milyen hatásfokkal szólhatnak hozzá az egyik legégetőbb kérdéshez.