TESZT - GYEREK - TESZT

Körkérdés

Mi érdekli a gyerekeket a múzeumokban, műemlékekben, kiállításokon? Gyereke válogatja, de azért vannak közös pontok. Mindennek, amit meg lehet fogni, ki lehet próbálni, nyert ügye van. És az is biztos, hogy a fiúknak a harcias dolgok jönnek be. Tekintettel arra, hogy végre nyár van, megpróbálunk ötleteket adni, hová vihetjük utódainkat úgy, hogy esetleg közben mi magunk is jól szórakozzunk. Teszteltük az egyes helyszíneket, hogyan viszonyulnak hozzájuk az ifjú látogatók, mennyire inspiráló mindaz, amit nyújtanak, mennyire interaktív, vagy ne adj isten, unalmas. 12 kisebb és nagyobb művészettörténész-ivadék tesztalany, avagy nyaraláskor is múzeumban.


Szoborteszt Erwin Wurm kiállításán az 57. Velencei Képzőművészeti Biennálé osztrák pavilonjában Fotó: Rosta József



Berényi Marianna
A múzeum visszaüt?
 
Katerina Diamond A tanár című thrillerében a generációkat összekötő erőszak, bűn és az ezzel együtt járó szenvedés tere a múzeum, éppúgy, mint a leleplezésé és a szembenézésé. A főszereplő kiskamaszként egy kisvárosi múzeumból menekül el, majd felnőttként ide tér vissza, hogy igazságot szolgáltasson. A könyvet végigolvasva és a saját gyerekeimet elnézve nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy a szövevényes krimi valójában múzeummetafora. A szerző azoknak a gyerekeknek a „keserves sorsát” tárja fel, akiket muzeológus szüleik kiállításokba „kényszerítenek”, ahol válogatott eszközökkel kínozzák és nyomorítják meg őket, azzal tetézve, hogy a nemes eszmék jegyében mások szenvedéseit is végig kell nézniük. Csak úgy tudnak ettől a szörnyű tehertől szabadulni, hogy mindent felégetnek maguk után.
A 14 éves fiam és a 16 éves lányom sorsa is hasonlóan alakult, de végül ők is visszatértek. A lányom még meg sem született, de már velem együtt leltározta a Skanzen friss műtárgyait, amelyek az akkor épülő Bakony, Balaton-felvidék tájegység kiállításába kerültek. A fiammal együtt nyertünk külföldi utazást, amikor inkognitóban ellátogattunk egy kiállításra, hogy írjak róla. A mi poklunk csak akkor szabadult el, amikor a Magyar Múzeumok Online főszerkesztőjeként már hetente mentünk múzeumba, amelyhez hozzájárult a korlátozás és a fegyelmezés rémképe: együtt kaptunk ki, amikor elbújtak a tatai Német Nemzetiségi Múzeum tulipános ládájában, de valószínűleg nem felejtik Pacsika Rudolf arcát sem, amikor a pukifóliából készült képein megmutatták, hogy nyomkodták ki a figurák pattanásait. Tízéves koruk körül jelentették ki, hogy ha lehet, ők többet múzeumba nem… Aztán szép lassan megváltozott a világ (vagy a múzeumok?). A nagyobbik, amikor a bécsi adventi iskolai kiránduláson néhány órányi szabadidőt kapott, nem a vásárlást választotta, hanem az Albertina Monet-tól Picassóig kiállítását. Itthon aztán a Batliner-gyűjtemény remekműveiről többet mesélt, mint a Práter adrenalinnövelő játékairól. Azóta hónapról hónapra újabb meglepetés ér: a nagyobbik gyerekem önálló múzeumlátogatóvá vált. Nemrég a Petőfi Irodalmi Múzeumból tért haza azzal, hogy milyen jók a Petőfi-kiállítás szövegei: sok olyan érdekességet megtudott a költőről, amit bár mindent megtanult, eddig nem is sejtett. Azaz már nemcsak néz, hanem lát és olvas is! A kisebbik gyerekem, aki még csak most sodródik bele a kamaszkorba, szintén nem tudja tiszta szívből utálni a múzeumokat. Bár mindent megtesz, hogy szétdúlja a családi múzeu- mi túrákat, az iskolai látogatásokat szívből élvezi. Éppúgy szereti az Aquincumi Múzeum életmódtörténet szituációs játékait, mint amikor a Nemzeti Múzeum múzeumpedagógiai óráján korabeli ruhákba és azzal együtt a korszak egyik figurájának a bőrébe bújhat. Ő azonban hagyományos értelemben még nem igazi múzeumlátogató. A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum Ügynök a bárpultban – A vendéglátás és az állambiztonság kapcsolata című kiállításon hiába tárták fel a kurátorok, hogy a rendszerváltásig hogyan kollaboráltak az éttermek, presszók és szállodák a hatalommal, 14 éves fiam egyetlen szöveget nem olvasott el, egyetlen kiállított tárgyat nem nézett meg, egyetlen interaktív elemet nem próbált ki. A kéttermes kiállításba lépve meghallotta, hogy filmet is vetítenek, és egyből a képernyő előtt foglalt helyet. Amíg mi az apjával komótosan befogadtuk a kiállítást, ő csak egy korabeli oktató filmet tekintett meg, amelyet aztán napokon keresztül boncolgatott. Persze nem a történelmi tények és a gyerekkorunk világa sújtotta le, hanem inkább az, hogy az internet, a mobiltelefon és a vezeték nélküli rendszerek kiépítése előtt milyen szörnyen bonyolult volt a kémkedés. Számára – édesapja szenvedélyétől nem függetlenül – egyelőre egyetlen kiállítástípus befogadható teljes egészében, ez pedig az autómúzeum. A Prága közelében található Mladá Boleslav-i Škoda Autómúzeum teljes egészében lekötötte, éppúgy, mint München BMW-múzeuma. Míg a cseh kurátorok úgy viszonyultak az autókhoz, mint egy átlagos történeti és társadalmi múzeum autógyűjteménnyel, addig a bajorok inkább a technikatörténeti fejlődés reprezentatív megnyilvánulásaként. A fiam pedig figyelmes szemlélőként a 20. század és az ezredforduló tágabb összefüggéseinek felfedezésére is hajlandó volt. Valószínűleg sosem tudom meg, hogy mindez működne-e a sokéves kisgyermekkori közös múzeumlátogatás nélkül, de a thrillerekhez hasonlóan házborzongató a szülői viselkedésminták ereje.


Tesztautók tesztgyerekkel, a Mladá Boleslav-i Škoda Autómúzeumban Fotó: Berényi Marianna
 
Budai Rita
Rómaiak kint és bent
 
Gyerekeink mind múzeumtúladagolásban szenvednek kicsi koruktól kezdve a szülők foglalkozásából adódóan, így aztán, amikor bejelentettem, hogy a nyári szünet első hétvégéjén a Balatonnál élő nagyszülőkhöz menet beugrunk Tácra, nyolcéves kisfiam egy ébredező öntudatú kiskamasz határozottságával vágta rá: szerinted megőrültem, hogy a vakáció első napján múzeumba menjek?! Emlékeztettem, hogy tél végén jártunk már ott és akkor nagyon élvezte, ráadásul most egy nagyon izgalmas kiállítást fogunk látni egy olyan városról, amit tűzhányó pusztított el. Ez hatott. Egy kikötése volt csupán: hogy a múzeumi boltból kérhet valamit (fegyverarzenáljának egy része ilyen helyekről származik).
Eleve nyert ügy, ha olyan helyre megyünk, ahol szabadtéri rész is van, hiszen a múzeumi termek után, ahol óvatos mozgás és halk beszéd kötelező (ami egy idő után engem is lefáraszt, nemhogy a gyerekeket), a szabadban lehet végre rohangálni, hangoskodni, élőlényeket megfigyelni. A táci régészeti park ilyen szempontból ideális hely családi program számára. Autóval érkeztünk, a hatalmas parkoló szinte még üres volt. Az előtérben, amíg várakoztunk, Dami rögtön kipróbált egy érintőképernyős információs táblát, ahol Gorsium történetét, az itt őrzött műtárgyakat és a múzeumi rendezvényekről készült fotógalériát lehetett megnézni, az interaktív térkép viszont sajnos épp feltöltés alatt volt. Fel vannak készülve arra is, hogy az ideutazás vagy a parkban való séta során a látogató megszomjazik: a vízautomatákon vicces felirat biztat a folyadékpótlásra, van csokiautomata is, a főépület kert felé nyíló udvarán pedig kényelmes székek és asztalok várják a családokat a leanderek között, ahol akár az otthonról hozott szendvicset is meg lehet enni.
A Pompeji kiállítással kezdtük. Egyetlen jól áttekinthető tér, ami lehetővé tette, hogy vissza-visszatérjünk a kedvenc tárgyakhoz, illetve hogy akár egymástól elszakadva is nézelődjünk, hiszen könnyen megtaláltuk egymást. A feliratokon kívül vannak számítógépes animációk is, bár érdekes módon Damit a lakóház alaprajzának böngészése tovább lekötötte, mint ugyanannak a 3D bemutatása a videón. A kiállításon elsősorban az állatfigurákon akadt meg a szeme: ilyeneket freskókon, reliefeken, szobrokon, használati tárgyakon is találtunk, úgyhogy a végén újra körbementünk, hogy megszámoljuk, összesen hányfélét láttunk (11), a kedvencünk egyértelműen a bronzmécses kisegere lett, bár a csiga-lámpások is dobogósak voltak. A kis méretű szobroknál azt játszottuk, hogy én az attribútumaikból megpróbáltam kitalálni, melyik istent ábrázolják, Dami pedig ellenőrizte a vitrin melletti felirattábláról. A mezítelenférfi-ábrázolásoknál kicsit ő értetlenkedett, hogy mi végre meztelenek, a terem hátsó részében viszont én jöttem zavarba, mert el kellett magyaráznom neki, mi az a bordély. A városra hullott hamuréteg magasságát és összetételét igen érzékletes mérőszalagszerű tábla mutatja be, és Damit nagyon érdekelte a hamu alatt rekedt holttestek nyomának gipsszel való kiöntési technikája is. A kiállításon körülbelül háromnegyed órát töltöttünk, a figyelme ekkor kezdett lankadni, és kérdezte meg, hogy mikor megyünk végre ki.
A régészeti park növényzete lenyűgöző, igazi mediterrán hangulatot áraszt, a melegben az illatok is erősítették ezt a hatást, még fácánt is láttunk. Könnyen bejárható az egész romkert, a kisebb üvegépületekben gyerekfoglalkozásokat is tartanak, ezeknek láttuk a nyomait, és mi is kipróbáltuk az ott hagyott kézi gabonaőrlő malmot. A bástyaszerű kilátóba sajnos nem lehetett felmenni, viszont megnézhettük és végigszagolhattuk a korabeli mintára kialakított fűszer- és gyógynövénykertet. A végén még a kőtárba is bementünk. A két kisteremnyi cserép- és kőtöredék között a legviccesebbek azok a cseréplapok, amelyeken kutyalábnyomok láthatók, ezekre természetesen Dami figyelt fel. Azon tanakodtunk együtt, hogy a római kori pannóniai kutya vajon véletlenül lépett-e bele a puha agyagba vagy direkt akartak emlékül lábnyomot tőle. Nincs külön múzeumi bolt, de néhány vitrinbe kihelyeztek megvásárolható tárgyakat, és Daminak rögtön megakadt a szeme egy papír gladiátorsisakon, amit neki magának kell kivágni és összeragasztani, úgyhogy ez lett végül az emlékajándéka (az elkészítése újabb hasznos, kreatív időtöltés).
„Élvezem, hogy idejöttünk most!” – hangzott el többször Dami szájából a szülői szívet melengető mondat. Én is élveztem, főleg, hogy a vakáció első napján kötelezően lezúduló eső csak Kenesénél ért el bennünket.

De hol vannak a rómaiak? A Pompeji kiállítás után a táci régészeti parkban futni, mászni, bújócskázni is lehet Fotó: Budai Rita

Gréczi Emőke
Kincstárak, ha megmaradtak
 
András fiam (14) élete első tíz évében telítődött a képzőművészettel és a személyes érdeklődése is a történelem felé irányult, de ez persze nem probléma. Ma egyértelműen a történeti kiállítások kötik le a figyelmét, korának megfelelően a „sztorit” keresi, egy jól elbeszélhető történetet, és ettől kezdve lényegében mindegy, hogy korban és helyben hol járunk.
A nyugat-dunántúli „Esterházy-háromszög” kevéssé ismert intézménye Fraknó vára, néhány percnyi autóútra Eszterházától és Kismartontól, a határ burgenlandi oldalán. A meredek hegyoldalban található középkori vár kevésbé kínált lakályos otthont az Esterházyak számára, mint a nagyon közeli Kismarton, ezért Fraknót fegyverraktárként és kincstárként használták. És mivel évszázadokon át mások is nehezen közelítették meg, ezért minden pontosan ugyanúgy maradt, abban az állapotában, ahogyan a nádorok hagyták.
A vár ma is magántulajdonban áll, csak 2005-ben nyitották meg a nagyközönség számára, és mert nyilván könnyebb eltévedni benne, mint megtalálni a kiutat, ezért csak vezetéssel látogatható, viszont naponta többször, több útvonalon, akár magyarul is. Az „utolsó magyar földesúr” özvegye, az eredetileg balett-táncos Ottrubay Melinda rendezte a családi birtokok, épületek és vagyontárgyak sorsát, ebből jutott a restaurálásokra, Fraknó rendbehozatalára és látogathatóvá tételére. Az idegenvezető elképesztő kulcscsomóval nyitja-zárja a mázsás ajtókat a termek között – azonnal megértjük, miért maradt ez a kincseskamra érintetlen, állítólag egyedüliként Európában. Aki igazi „Wunderkammert” szeretne gyermekének mutatni, ráadásul az eredeti helyén, az semmiképpen se hagyja ki Fraknót. Zsákmányolt fegyvereket ilyen ízlésesen még nem állítottak ki, az biztos, és ha a lenyűgöző látványraktárak után pihennénk egy kicsit, a kápolnában felcsendül az egy későbbi Esterházy- mű címét is ihlető Harmonia Caelestis, Esterházy Pál barokk zeneműve. A vezetés egyik attrakciója a kút, amelynek csaknem 150 méteres mélységét egy pohár víz leöntésével demonstrálják: valóban másodpercekig kell várni a csobbanásra. A produkciót mindenki imádta, meg kellett ismételni.
Két nap alatt kétszer is jártunk a várban, másodszor a szerpentinen való kanyargás élményének újbóli átélése céljából. Mindenképpen érdemes este is felmenni, igaz, akkor legfeljebb a nemrégiben megnyílt üvegfalu luxusétterem vendégeibe (hétvégén: násznépbe) futhatunk, hiszen a kiállítások zárva tartanak, de a kivilágított csoda és a kilátás megéri a megtett utat.



A fraknói Esterházy-vár kincstárában a fegyverek mellett meghökkentő ritkaságok is akadnak © Foto im Lohnbüro


Fiam egyik közelmúltbeli, meghatározó múzeumi élményei között – kastélyoknál és mágnásoknál maradva – egy másik történelmi család történelmi épületét is megemlíteném. Nem verik nagy dobra, pedig igazán megtehetnék a keszthelyi Festetics-kastély vezetői és kurátorai, merthogy nagyszerű kiállítást rendeztek saját anyagukból kifejezetten gyerekek számára.
Az egész kulcsa egy 20. századi családtörténet, középpontban egy szőke göndör kisfiú sorsával, magával Festetics (IV.) György herceggel, aki hároméves koráig ezeken a folyosókon szaladgált, ebben a kertben lovagolt, amíg el nem kellett hagyniuk a kastélyt, az országgal együtt. A filmszerű, sok fényképpel, grafikával, monitorral elmesélt történet végén egy kis „irodában” érintőképernyőn a magyar történelmi családok családfáit lapozgatva nyomozhatunk tovább. A legnagyobb attrakció mégis „Miklós bácsi”, az önkéntes, aki Magyarország egyetlen épen maradt főúri könyvtárában várja a csillogó szemű látogatókat. Valamikor a Festeticsek által alapított „Georgikon” utódintézményében végzett burgonyanemesítőként, eközben pedig a kastély épületében lakott, amelynek egyik szárnya valaha kollégiumként működött. Láttuk, hogy felesleges tesztelni az öltönyös, mellényes, folyamatosan mosolygó urat, az egész könyvtárat fejből ismeri. Ez az a ritka pillanat, amikor mindkét fél egyformán hálás: ő is, hogy hasznunkra lehetett, mi is, hogy találkozhattunk vele.
 
 
Lázár Eszter
Egyszemélyes szerepjáték
 
Amikor izgalmas társasjátékot keresünk 3–5 éves (kisfiú) számára, van pár szempont, amit a korosztályi besoroláson felül érdemes figyelembe venni. A játékidő maximum 20 perces legyen, és a szülőnek mindenképpen értenie kell a játékszabályt, mielőtt elkezdené magyarázni a gyereknek. A célzott korosztály számára izgalmas kiállításokat nehezebb hasonló kritériumokhoz igazítani, bár be kell vallanom, hogy viszonylag ritkán választjuk a múzeumot a játszótér alternatívájaként. Már túl vagyunk egy-két egészen sikeresnek mondható múzeumi próbálkozáson, és csak remélni tudom, hogy a „játékidő” idővel egyre hosszabb lesz. Egyvalamire már rájöttünk: nem választunk olyan kiállítást, ami aznap zár és amit mindenképpen meg akarunk nézni, mert egy óvodáskorú gyerek szinte biztos, hogy ott időzik legszívesebben, ami mellett valószínűleg mi még csak le sem lassítanánk.
Egyelőre erősen behatárolt tematikai fókuszt követünk a kiállítások kiválasztásakor, ami a következő tárgyszavakkal körvonalazható: csata, vár, fegyver, hajó (konkrétan: Robin Hood, D’Artagnan, kalózok és néha Kinizsi Pál). A budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum kiállításai kiválóan alkalmasak arra, hogy a kardok és puskák különböző korosztályokból kikerülő rajongóinak érdeklődését kielégítsék. Mindenki másképp „olvassa” a műveket; a legfiatalabbakat mesék segíthetik a legnagyobb, legfényesebb vagy legszúrósabb tárgyak felkutatásában, de a titkos üzenetek megfejtése a kicsit nagyobbaknak is komoly motivációt jelenthet. A tárgyakat bemutató leírókartonok helyett persze mindig a vitrinek sorát megbontó beépített terek keltik a legnagyobb izgalmat, mint például a katonai lövészárok, a legszükségesebb egészségügyi kellékekkel felszerelt kórházi sátor. Mi a múlt hadi eseményeit bemutató termek közül a „Jelszavaink valának: haza és haladás” (Magyarország hadtörténete 1815– 1866), valamint a Piavétól a Donig – a Dontól a Dunáig (1918–1948) című kiállításokon töltöttük a legtöbb „hasznos időt”. A múzeum weboldala gazdag képes anyaggal rendelkezik, ami a múzeumlátogatás előtt segítségére lehet a hadtörténetben kevésbé jártas anyukáknak és apukáknak a felkészülésben (én nem készültem), vagy akár a kiállítás megtekintését követően a „tananyag átismétlésében” (bevallom, ezt sem tettem). A gyerekek úgyis tudják, hogyan rögzítsék az új ismereteket. A múzeum életnagyságú bábjai láttán beindult fantáziájú kiskorú látogató egyszemélyes hadsereget mozgató szerepjátékba kezd, amit a múzeum épületéből kilépve hazáig folytat.
Benne járunk a nyárban, és aki a Balatonra helyezi át munkahelyét (laptopját) és családját, az esős időre tervezett Hadtörténetihez kiváló alapozó lehet majd a dunántúli, idevonatkozó régiókban található végváraink megtekintése. A 3–5 éves célközönségnek nem is kell több, mint egy 20 percbe sűrített csata vagy egy hosszabb várjáték a tűző napon.


A fiúkat nem a kiállítási anyag vonzza, hanem a „várszag”, Kinizsi-vár, Nagyvázsony Forrás: www.nagyvazsony.hu

A nagyvázsonyi (Kinizsi-) várban elsősorban nem is a tornyokban megtekinthető kiállítási anyag az érdekes, hanem a „várszag”. Felkapaszkodni a szűk, emeletre vezető csigalépcsőkön, az ellenséges csapatokat lesni a keskeny lőréseken bőven elég, az a néhány eredeti tárgyi emlék, címer, páncélruha vagy boroskupa képes megidézni a hősök korát. A Kinizsi várában tett látogatás, közel egy év elteltével is, sokszor felidéződik az azóta is gyakran csatatérré alakított budapesti lakás különböző „lovagtermeiben”. A tartós élményhez minden bizonnyal hozzájárult a vár mellett található, a gyerekkori pályaorientációt erősen befolyásoló játékfegyver- szakbolt, ahonnan kilépve mi is egy fakarddal lettünk gazdagabbak.

 
 
Révész Emese
Kristóf a digitális édenben
 
Manapság egy tízéves fiúnak ha kiállítás, akkor az Lego vagy Minecraft. Tisztában voltam vele, hogy erre nehéz rátromfolni, ezért végül közös megegyezéssel a Rádió- és Televíziótörténeti Kiállítóhelyet választottuk. A Telefóniát kis kora óta imádja, ami némi bizakodásra adott okot. A könnyű megközelíthetőség is mellette szólt. A gyors becsekkolást követően Kristóf kezébe nyomtak egy tabletet, mondván, azt nyomogatva találja majd meg a kiállított tárgyakhoz kapcsolódó információkat. Fél perc alatt vette az összes gomb kezelését, a digitális bennszülött hazatért. „Nagyon retró.” – állapította meg elégedetten, végigpásztázva a régi rádiókészülékeken. Rögtön az első tárgyat megnyomogathatta, küldhetett morzejeleket és a következő készülék fejhallgatóján belehallgathatott a telefonhírmondó adásába. Ettől kezdve teljesen önjáróan mozgott a kiállítótérben. Szinte minden tárgyhoz tartozott QR-kód, amit leolvasva maga választhatta ki, hogy a kapcsolódó képi és hanganyagok közül mit akar meghallgatni. Irtóra tetszett neki, úgyhogy végül egyetlen fotót vagy videót sem hagyott ki. Közben láttunk a második világháborúban, röntgenfelvételekből készült hanglemezeket, hallottuk Horthy hangját, örömittas jelentést a felszabadító szovjet csapatok bevonulásáról és a sistergős, furcsán deklamáló hangfelvételeket hallgatva, úgy mellesleg, végigsétáltunk a magyar történelem vérzivataros századán. Az igazi eufóriát azonban az extra tartalmak jelentették. Így például az első analóg szintetizátor drabális masinája, aminek digitális változatán játszani is lehetett. (Hogy ezt használta az Omega is, az inkább nekem volt érdekes.) Aztán újabb röpke negyedórát töltött el egy régi Orion rádiókészülék előtt, aminek a belsejébe is bepillanthatott a tablet segítségével. Később együtt nevettünk az összegyűjtött rádiós bakikon, és ő is ámulattal hallgatta a holdra szállás közvetítését. „Bakker, ez de durva” – jegyezte meg elismerően az egész kicsi képernyős tévé láttán, amin először sugároztak itthon adást. Egy idő után már saját élményeimmel is színesítettem a látottakat: robbanós Videoton tévé, Sokol zsebrádió, a keleti blokk fekete-fehér supermanje, a Tenkes kapitánya. „Bizarr, hogy miket szerettetek” – bökte ki, de talán az is megfordult a fejében, hogy mire ő lesz nagypapa, a most kezében tartott tabletre is így néznek majd az unokái. Az élvezetek itt még nem értek véget, mert közösen kipróbálhattunk egy szinkronstúdiót, hogy rácsodálkozzunk, milyen pokoli nehéz szakma is ez, és végül egy igazi stúdióban ülve olvashatott fel híreket. Mindezt rögtön el is küldték nekünk e-mailen, úgyhogy az okostelefonunkon már hazafelé megnézhettük, mit is műveltünk ketten.
Elsőre jó ötletnek tűnt, hogy innen a csábító közelségben levő Magyar Nemzeti Múzeumba megyünk át ebédelni, s ha már ott vagyunk, bepillantunk a kiállításokba is. Sajnos a gyakorlatban ez nem működött ilyen flottul. Pollack Mihály pompás palotájában az állandó kiállítás csak egy „unalmas” jelzőt bírt kicsikarni a gyerekemből, amit a török dúlásoktól egészen az első világháborúig makacsul ismételgetett. A kiállítás tervezői, úgy tűnik, nemigen számoltak az Y-generációval, akiket méla passzivitásra késztetnek termeken át. Kristóf egy idő után már csak a „Ne nyúlj hozzá” táblákat számolgatta. Egyetlen aranyserleg, díszmagyar és nemzeti ereklye se bírta felvenni a versenyt az interaktív, digitális eufóriával. Ez némiképp csak akkor változott, amikor a vége felé rátaláltunk egy vetítőteremre, ahol régi filmhíradó-felvételeken lendült mozgásba a magyar történelem, s meg se állt a második világháborúig. Ennek hatására az ezt követő kiállítási tárgyak is érdekesebbnek tűntek: a lövészárok, a forradalom (végre egy puska, amit meg lehetett tapogatni), a rendszerváltás és a kerítés (egészen ismerős helyzet). Üdítő zárást jelentettek Szabó Ottó talált fém alkatrészekből hegesztett, szürreális robotjai. Kristóf ennél majd annyit időzött, mint a magyar történelem első ezer événél. Legközelebb a Ludwigba megyünk, vagy valami kortársra, vontam le a következtetést. Lehetőleg videókiállításra.
 

Interaktív digitális eufória a Rádió- és Televíziótörténeti Kiállítóhelyen
Fotó: Révész Emese

 
Szikra Renáta
Fehérvári kalandok
 
Vidéki kiruccanásra készültünk nyolc- (Miki) és tizenhét éves (Márti) tesztalanyaimmal. Ha az új zónázó járatot értük volna el, akkor az óriás ablakos csillogó szupervonat a kisebbnek, a wifi pedig a nagyobbnak okozott volna dupla élvezetet, így viszont alig több mint fél óra alatt berobogtunk a székesfehérvári állomásra. Mivel úti célunk a Bory-vár volt, kerestünk egy helyi buszt is (31-es vagy 33-as), mert ez a tornyos mesekastély a városközponttól kicsit távolabb esik, egy mára hatalmas villákkal beépült környéken. A vár arról nevezetes, hogy Bory Jenő, aki szobrászként egykor a Képzőművészeti Főiskolán tanított, egymaga építette fel négy évtized alatt, apránként – cementből. A közelről leginkább Disney-díszletnek ható építmény Bory szerint valójában betonkísérleti állomás, ám ez a tény a legkevésbé sem zavarta Mikit, neki éppen az imponált, hogy az építési technika jóvoltából a vár bekerült a Guinness-rekordok könyvébe mint a legnagyobb saját kezűleg emelt lakóépület. A szobrokkal és festményekkel telezsúfolt falak és boltívek egyikünkből sem váltottak ki nagy lelkesedést, pedig a rengeteg másod- és harmadrangú alkotás között azért akadt egy-két meglepetés. Mikit kizárólag a harci jelenetek izgatták, de az elnagyolt vázlatokon és homályos történeteken sajnos én sem igazodtam ki, ahogy a 100 oszlopos udvar árkádjai alatt sorakozó óriási, néhol kifejezetten viharvert gipszöntvényeken sem. A véres kezű Káin és az óriási gólyán lovagoló puttó kifejezetten hátborzongató volt. A halhatatlan szerelem emlékműveként feleségének emelt házi kápolnát Márti is eszméletlenül giccsesnek találta, mégis több mint másfél órát bolyongtunk a várban, mert az épület számtalan tornya, folyosója, átjárója – meglepő és kiszámíthatatlan szerkezete mindannyiunkban felébresztette a kalandvágyat. Ezért aztán minden fantasztikusan kifestett csigalépcsőn felmásztunk, minden torony tetejéről megcsodáltuk a kilátást, minden zugot felkutattunk, mert ha nem festményvázlatokat rejtettek oda is, akkor rábukkantunk például Bory Jenőnek az építéshez használt szerszámaira, hatalmas körzőire és a vár egykori kulcsára, másutt pedig egy szép szőnyeggel letakart kerevetre, ahol azt is elképzeltük, milyen lehet, amikor a vártoronyban szundít egyet az ember. Mártinak a romantikus lugasok, titkos kerti ösvények tetszettek, nekem a rózsakert, Mikinek pedig egy méterhosszú rozsdás kard, ami heggyel lefelé csüngött a fejünk fölött egy hosszú láncon az egyik gyalogjáró fölött. Amikor úgy éreztük, hogy töviről hegyire bejártuk a terepet, visszatértünk a városközpontba. A Városház tér mellett nyílik a Moskovszky- és Réber-gyűjteményt magában foglaló Hetedhét Játékmúzeum.



A Bory-vár tornyos mesekastélya Székesfehérváron Fotó: Mélyi Márta

A Bory-vár kalandtúraszerű élménye után nagy volt a kontraszt, nagy a csend. Rajtunk kívül (szombat délután!) nem volt látogató. Az alsó szinten kezdődött a vitrinek sora, amiben a híres, jórészt 19. századi babaházakat a babagyűjtő és szakértő Moskovszky Éva rendezte gyűjteménnyé. Nem először voltunk itt Mártival, mi mégis legszívesebben minden miniatűr használati tárgyat, porcelánszervizt megnéztünk volna, de Mikinek ez végtelenül unalmasnak tűnt és ezen véleményének többször és nyomatékosan hangot is adott. A figyelmét csak a terepasztal kötötte le, amin vasúti pálya és kikötőben sorakozó játékhajók is voltak. ( Itt is inkább csak a kapcsoló, amivel percenként újra lehetett indítani a mozdonyt.) Kisiskolás, óvodás korú gyerekeknek ez a „mindent a szemnek, semmit a kéznek” típusú kiállítás, különösen ha játékokról van szó, ritkán jön be. Az interaktívnak szánt digitális felületek sajnos nem működtek, az egyes vitrinek alatt elhelyezett kihúzható fiókokban akadtak ugyan érdekes rejtvények, amik a vitrinben bemutatott életképek témájához kapcsolódtak, de ezek csak pár percre kötötték le a figyelmét. Az optikai játékok, például a mozgókép elődje, a forgatható laterna magica és a szintén kipróbálható kaleidoszkópok végre mozgást vittek az állóképbe dermedt babavilágba, de még ennél is többet ért a kis pihenőterem, ahol egy sokfiókos szekrényben mindenféle kézbe vehető és kipróbálható régi és mai (főként türelem) játékokat találtunk. Eme tapasztalatok birtokában az emeleti Réber-gyűjteményt Miki egyetlen pillantással felmérte és már ment is a földszintihez hasonló babzsákok felé, hátha akad valami, amivel lehet játszani. Mivel olyan vasúti építőt talált, amilyen az oviban volt régen, teljesen elégedett volt a kiállítással, amit mi Mártival képről képre, immár teljes nyugalomban végigböngésztünk. Réber László rajzai több generációt lenyűgöztek már és Janikovszky Éva könyveinek szereplőit más formában el sem tudjuk képzelni. A fóliára rajzolt első változatot, a törlések, javítások nyomát látni is élmény, de Márti a fekete humorra, a fanyar karikatúrákra volt különösen fogékony. Mivel Mikit nem lehetett kirobbantani az építkezésből, mi is leültünk az egyik játszóasztalhoz a kellemes hűvösben, és úgy elmerültünk a logikai feladványok megfejtésében, hogy bő órával később arra ocsúdtunk, hogy mindjárt ránk zárják a múzeumot. A babakedvelő lányok és/vagy a kicsit nagyobbak a fantasztikus miniatűr világok feltérképezésével is remekül ellennének, de végül a kipróbálás pártiak is megtalálták számításukat.
 

Ki kicsoda? Gipsz-teszt, avagy szoborrejtvény az árkádok alatt Fotó: Mélyi Márta
 
Szipőcs Krisztina
Biennálé óvodától iskoláig
 
Tesztgyerekünk, Ici decemberben múlt 15 éves. 2003 nyarán, másfél éves korában a Prágai, majd ugyanezen év őszén az Isztambuli Biennáléval kezdte a nemzetközi nagy kiállítások látogatását. Prágában a turistaszálló udvarán található kerti locsolócső, az Isztambulba vezető másfél napos vonatút alatt a hálókocsi létrája kötötte le leginkább a figyelmét. A városokra, a kiállításokra – érthető módon – egyáltalán nem emlékszik, „csak a falakra meg a földre”. 2005-ben járt először a Velencei Biennálén: első alkalommal a kis faház a kempingben, a tenger és a Giardiniben frissen felállított játszótér voltak a meghatározó élményei. Az első néhány alkalommal a babakocsi volt a menedék, amikor eljött a délutáni alvás ideje, de tesztalanyunk szundított a román pavilon előtti fűben, a fák árnyékában is, mint ahogy nemegyszer a Ludwig Múzeum kanapéján is, ha úgy hozta a sors. Saját kis mikrovilágából kisiskolás korában lépett ki, akkor már érdekelni kezdte a játékokon túli világ is.
Művészettörténész édesanyjának és fotós édesapjának köszönhetően otthonosan mozog a kortárs képzőművészeti közegben, sok művészt és kiállítóhelyet ismer, mintegy mellékesen. Szeptember óta művészeti iskolába jár, de továbbra sem szereti a fárasztó, unalmas dolgokat, így például a hosszú, bonyolult megnyitóbeszédeket vagy az érthetetlen, kizárólag intellektuálisan megközelíthető műveket („amihez egy fél oldal szöveg tartozik, amit senki nem fog elolvasni”). Így egy idő után rajzfüzettel, tablettel, illetve zenével és fülhallgatóval vértezte fel magát az elkerülhetetlen protokoll-esetekre. Igaz, kisebb korában sem hisztizett unalmában, a műtárgyakat többnyire tiszteletben tartotta, de az interaktív lehetőségeket – a bújócskára alkalmas sötétítőfüggönytől a szaladgálásra csábító tágas terekig – mindig is nagyra értékelte. 2005 és 2017 között összesen hét alkalommal járt Velencében, legutóbb májusban, a biennálé szakmai napjain. Egyetlen alkalommal látta az építészeti biennálét, hatszor a képzőművészetit. A Giardinit jobban kedveli, mint az Arsenalét: az egyes nemzeti pavilonok kisebb léptékű kiállításai szerinte sokkal jobban élvezhetők és változatosabbak, mint az Arsenale gigantikus műtárgytömege. A biennálé kapcsán kóstolta meg először az Illy kávét és kóstolt bele egy nagy léptékű nemzetközi rendezvény hangulatába. Idén különösen tetszettek neki az osztrák pavilonban Erwin Wurm interaktív és humoros művei, de szerinte jól sikerült a magyar pavilon kiállítása is. A kedvence Várnai Gyula jelvényekből kirakott szivárványa volt. Tetszett még a japán pavilon és a kanadaiak szökőkútja is. Olafur Eliasson workshopjában nem a barkácsszakkört, inkább a virtuális valóságot választotta – „tudod, egy kiállításnál szívesebben nézek meg egy animét”. Az állóképnél, a hagyományos műfajoknál érdekesebbek számára a mozgóképek, illetve az interaktív és a sokféle érzékre ható, multimédiás művek. „Az a jó, ha nem kell minden mű előtt megállni egy fél órára”, összegezte a megarendezvényekkel kapcsolatos tapasztalatait. Klassz volt még Shirin Neshat kiállítása is a Museo Correrben – nem is beszélve a csodálatos Velencéről, ahová időről időre muszáj visszatérni.


 
Szoboszlai János
Megszokásból, megszökésből
 
Bár egy szombat délelőtt néztük meg a Georg Baselitz-kiállítást a Magyar Nemzeti Galériában, előzetes sejtésemmel ellentétben nemhogy sorba állnunk nem kellett a jegypénztárnál, a termekben rajtunk kívül három-négy ember nézelődött. Lett volna hely futni egy jót. Dávid 13, Hédi 10 éves, rendszeres múzeumlátogatók. De úgy látszik, mára elmúlt az ellenállhatatlan vágyuk a nagy kiállítótermekben való féktelen rohangálásra. Vagy az én könyörgésem érte el célját? Mindenesetre úgy látszik, mára felvették a kiállításnézők tipikus lépéstempóját.
Megszokták a kiállítótereket, maguktól kommentelnek és kérdeznek annál a műnél vagy tárgynál, ami megragadja a figyelmüket. Nem mindig volt ez így, kisebb korukban gyorsan végeztek a kiállítással, bármilyen volt is az. Mára belelassultak a kiállításnézésbe, néha én haladok gyorsabban. Történész tanultságú apukájuk nem tart bevezetőt vagy előadást a tárlatlátogatás elején, de pár lényegi dolgot szívesen elmond, ha van rá igény. A grafikus és interaktív interpretációs eszközök ennél vonzóbbak: a gyerekeknél touch screen rulez – de a Baselitz múzeumshopjában rajzolni is lehetett. A szokásból lett megszokás. A művészeti ágak közül a bármilyen korszakból származó zenét kínáló koncertek és a kortárs költészet az, amit szeretnek, s ahol hasonló lelassulás, odafigyelés és érdeklődés alakult ki bennük az évek során. Életük – és szaknyelven szólva „kultúrafogyasztási szokásaik” része lett a kiállítás is. Egyébként kábé ugyanannyit járunk múzeumokba, koncertre (vagy könyvesboltba), mint játszótérre vagy kavicsot kacsáztatni a Dunán. És igen, a „kockulással” (különböző méretű digitális interfészeken való játékkal vagy kreatív alkotással) is megegyező mértékben járnak múzeumba.
A megszokás mellett azért a múzeumba járás elég jó megszökési technika is – mármint a kevéssé szórakoztató és a tudást nem igazán hatékonyan átadó közoktatástól való megszökésé. A kiállítások tudásátadó és szórakoztató potenciáljának legjobb tesztalanyai az ilyen életkorú srácok. A szórakoztatva tanítás vagy működik, vagy nem, gyakorlatilag ennek megfelelően járunk vissza bizonyos múzeumokba. A nagy kedvencek a Közlekedési Múzeum, a Magyar Természettudományi Múzeum, a Kiscelli Múzeum, a Kassák Múzeum, a Ludwig Múzeum, a balatonfüredi Vaszary Villa, a sárospataki vár, Füzér vára, a visegrádi Fellegvár és a Mátyás-palota, a Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteménye vagy a Füvészkert. A bécsi Kunsthistorisches és Naturhistorisches múzeumok, legújabban a prágai Nemzeti Galéria is idetartozik. Az anomáliák – például egyes vármúzeumok mint entertainment centres – tudományos szempontból persze tökéletlenek, de hát nem rázhatom le a gyerekeket azzal, amikor oda akarnak menni, hogy „a fele sem igaz” annak, amit ott látnak. Viszont nem megúszható a mértéktartó kiigazítás – csak ne a teremőr füle hallatára tegyük. A megszökéshez a múzeumok mint elvarázsolt kastélyok és szellemvasutak is kiválóak. Mi például nem mehetünk fel az MNG-be anélkül, hogy fel ne másznánk Szervátiusz Tibor Dózsa-szobrához. Külön kérik. A Tüzes trónon című szobor kezdetben valódi félelemmel töltötte el a gyerekeket, ma már inkább csak thrill, de micsoda megunhatatlan thrill… A jelenkori kiállításba való belépés előtt egy óvatos balra nézés – mint ahogy tízévesen a paplan alól néztem nagyszüleimnél az Alfa holdbázist.
A múzeumépület hasonló a koncertpalotáéhoz – néha egybe is esik azzal. A Lumu-túra után a Müpa koncertjeiből például bármi jöhet. Legutóbb a Brahms-maraton, az Anima Sound System és Cameron Carpenter volt terítéken – de persze a rettenetes zikkuratra való kötelező felmászás, onnan a Nemzeti Színház épületének obligát lefitymálása, az időnként megnyitott poros bokorlabirintus vagy éppen a Ludwig-bejáratnál installált szökőkutak is kihagyhatatlanok (tehát a csomagtartóban legyen törülköző, pótruha és -cipő). Jó időben a büféterasz, benn a zongorapultok – ezek kb. 20 százalékkal növelik meg e szórakozások költségeit. Nem kötelező persze, de magyarázd el egy tízévesnek, hogy valamilyen okból ő nem kaphat perecet a szünetben, miközben a többiek már a taps közben rohanhatnak sorba állni.
A megszokás és megszökés célja a szórakozás és tanulás – bármennyire papírízű kijelentés, ez így van a múzeumban. A közoktatás hanyatlásának egyik jele az is, hogy az úgynevezett „magaskultúra” ágai és intézményei javarészt ismeretlenek a gyerekek többsége előtt. Nem a tankönyvek és munkafüzetek anyagából indulok ki, hanem az osztálytársakkal való beszélgetéseimből. Mondjuk nem új, de ijesztő tapasztalat az, hogy egy bölcsész gyerekei nem nagyon tudják megosztani ezeket a múzeumi élményeket a többiekkel. A „fölösleges tudományok doktorai” (Szerb Antal) ilyen szempontból már majdnem olyan egzotikus helyként tarthatják számon a „gyerek- és családbarát”, hétvégi és nyári turisztikai célpontok között a múzeumot, mint a Maldív-szigeteket. Oda is kevesen jutnak el, nem?



Dávid az ágyút teszteli a füzéri várban, Hédi pedig a virtuális valóságot az Unlimited Forms – Interaktív VR diplomakiállításon (MKE) Fotó: Szoboszlai János


Topor Tünde
Helyesen
 
Ahhoz képest, hogy Sárit, 11 éves unokahúgomat Balatonfüredre szerettem volna vinni, ahol a Vaszary Galériában gyerekeket lehet látni festményen, rajzon, fotón, végül (komolyan véve az időjárási előrejelzéseket) a Bálnában kötöttünk ki, és megnéztük a nyolcvanas években feltűnt művészcsoport, a Hejettes Szomlyazók indulását bemutató kiállítást. Aki jól ismeri munkásságukat és volt vagy van 11 éves gyereke, elsőre azt gondolhatná, nem vagyok normális, és tényleg voltak pontok, amikor kicsit rezgett a léc, de mindent összevetve és a végső tanulsággal kezdve a beszámolót, a művészet szabad, a Hejettes Szomlyazók műveiből pedig olyan frenetikus felszabadultság sugárzik, hogy azt is természetessé teszi, amit más összefüggésben 18-as karikával kellene ellátni vagy elsőre túl bonyolultnak látszik.
Az előzményekhez tartozik, hogy a saját, mostanra 20 éves gyerekem meg Sári is GYIK Műhelyesek voltak, és itt szeretnék megkésett köszönetet mondani a nemrég elhunyt Szabados Árpádnak, aki (a többi alapító és az ötletgazda akkori MNG-vezetés mellett) fel nem foghatóan sokat tett azért a Gyermek és Ifjúsági Képzőművészet Műhely létrehozásával, hogy az elmúlt negyven évben megváltozzon a régi, rossz beidegződéseken alapuló felfogás, és rengeteg gyerek viszonyuljon a legnagyobb természetességgel az alkotáshoz. Értsd: nemcsak a figurális festmény és szépen patinázott szobor tartozik a komolyan vehető művészet kategóriába, a művészet nem valami szééééép, de idegen dolog, amit pénzért nézegetünk, hanem demokratikus jog, ezenkívül pedig aktív kapcsolatépítés a környező világgal, a megértés eszköze. Nemcsak a hagyományos értelemben szépen rajzoló, nagy kézügyességű emberek kiváltsága, hanem mindenkié, aki valami miatt örömét leli benne. Uff.
Megkezdve a tesztelést: az Új Budapest Galériában a bejárat mellett rögtön le is ragadtunk a régi videofelvételnél, amin a csoport dalárdává alakulva, Litván Gábor vezényletével énekel egy részletet a Varázsfuvolából. Utána egy lepedőkből összefont hatalmas installációt, Bercsényi tábornok térbe jócskán benyúló copfját lehetett többször is átugrani (külön köszönet az Új Budapest Galéria munkatársainak, hogy sem ekkor nem szóltak rá a gyerekre, sem akkor, amikor a kiállított írógépen kezdte leütögetni a billentyűket. Itt volt egy kis zavar, mert amikor tőlem kérdezte Sári, hogy szabad- e nyomogatni, akkor én, a régi rossz beidegződéssel azonnal rávágtam, NEM!!!!, majd egy pillanat múlva sikerült frissíteni az agyamat, hogy mennyire röhejes lenne, ha pont a Hejettes Szomlyazók-kiállításon lenne megtiltva bármi ilyesmi...).



Sári az Új Budapest Galériában, a Rügyfakadás című kiállításon, a Lajhárista felvonulás táblájával Fotó: Klöpfler-Topor Tibor

De még a kiállítás elején vagyunk, épp elérkeztünk az első kritikus ponthoz: emlékszem, nemrég gyakorolták a j-ly használatát, ami ugye teljességgel logikátlan dolog, nagy nehezen sikerült bemagolni, erre itt meg rosszul írták, ugye? Igen, de direkt írták rosszul (egyrészt a Szomlyazók pont erre az alap-hülyeségre utalnak, de ezt nem mondtam, maradjon valami tekintélye a nyelvtantanításnak), másrészt mit jelenthet a név? Hát, hogy valaki helyett szomjaznak... Hogy helyettünk is szomjaznak. De mire? Hát, a szépre, hehehe. Nézzük akkor, van-e hagyományos értelemben vett szép ezen a kiállításon, vagy elég, hogy miközben én bandukolok és próbálom elolvasni a tárlókba helyezett és saját egyetemista éveimből ismerős stencilezett kiadványokat, aközben Sári rögtön észreveszi, hogy az egyik tárló lebeg (tényleg, dróton lóg). Aztán kivetítve is látunk műveket – csak a gyakorlott, idősebb szem veszi észre: az egyik mű úgy keletkezett, hogy valaki ráült a fénymásoló gépre. Festmények következnek, az Ifjúkorom legszebb nyara című kép kihajtható, mint egy oltárkép, úgyhogy Sári oda is áll elé, de mert festmény, nem nyúl hozzá, csak eljátssza, mintha magára csukná a szárnyakat. (Egyébként a műhöz tartozó instrukció szerint a képnek 10–14 óráig nyitva, 14–18 óráig csukva kellene lennie, de ezt ma már nem veszik komolyan, a mű másnap 17 órakor is nyitva áll.) A többi festményt is véleményezi, a legmenőbb szerinte a hatalmas Matisse-hommage, de a kedvence mégis az, amin a cím szerint A szépség betör a nyolcvanas évek művészetébe és amin mégiscsak egy hagyományosan festett Tiziano- (?) akt van. Ami viszont utánzásra készteti, az a Fejjel a falnak című munka, ami mellett egy fotó mutatja, hogyan készült: az alkotók fejükre és derekukra pecséteket erősítettek, és ezekkel, furcsa mozdulatok eredményeképpen nyomot lehetett hagyni a falra erősített anyagon. Azt hiszem, ezen a képen szerepel az a felirat, hogy seggnyalás, ami nagy sikert arat a fiatalság körében. A kiállítás másik része is siker, főleg a Lajhárista felvonulás egyik táblája. Aztán jönnek a történelmi művek, amikor kérdezem, hogy tudja-e, melyik a Siralomház című kép, mert itt annak a szereplői jelennek meg, csak ócskavasakból összerakva, akkor mondja, hogy igen, amin Rákóczi nagybátyja sír a kivégzése előtt. Már épp mondanám, hogy nem, de isten áldja meg a Hejettes Szomlyazókat, mert a falon ott van a Zrínyi és Frangepán utolsó óráit megörökítő jelenet parafrázisa is, az ócskavasak mellett a szalmán pedig ott a Munkácsy-kép reprodukciója, szóval minden a helyére kerül a nemsokára már hatodikos agyban. Nagyon tetszik neki a sztori, hogy az eredeti kiállítás után a művészek el akarták vinni a felhasznált ócskavasat a MÉH-be (mi az a MÉH?), de nem tudták, mert közben megvette tőlük a művet a székesfehérvári múzeum (itt Kovalovszky Márta és Kovács Péter neve áldassék). Utána még a Siralomház-jelenettel szembetett gyerekszéken ülve hátrafordul a kis tárlatlátogató, és sikkant egyet, mert megrémíti a segesvári csatát kötényén hordozó fekete ruhás öregasszony-figura. A magyar történelem jellegzetes fordulatait szerintem semmi sem tudja ilyen átélhetően megjeleníteni, ez a terem akár tanösvényként is használható lenne, ha a világ arrafelé ment volna, amerre a Hejettes Szomlyazó-félék szerették volna, és akkor például biztosan nem lenne KLIK.



Tesztgyerek a Hejettes Szomlyazók Siralomház című installációja előtt Fotó: Klöpfler-Topor Tibor