A TETOVÁLT LÁNY (THE GIRL WITH THE CHERRY TATTOO)

A 2017-es Münsteri Szoborprojektről

Mucsi Emese

A Münsteri Szoborprojekt igazi hosszú távú, tervezhető rendezvény, az időben felkért művészek számára legalábbis mindenképpen. Decennálé, tehát tízévente van, az első 1977-ben valósult meg Klaus Bußmann és Kasper König kurátorok kezdeményezésére. A városban emiatt alapvetően szokatlanul sok a köztéri képzőművészeti alkotás, főként szobrokkal találkozhatunk lépten-nyomon, tehát van egy gyűjteményes „állandója”, amit tízévente kiegészít egy-egy nagyszabású időszakos bemutató. Idén több mint harminc új résztvevő munkáját lehet keresgélni a Debrecennél valamivel népesebb észak-rajna–vesztfáliai egyetemváros közterein, használaton kívüli ingatlanaiban, kiállítótereiben, házfalakon, homlokzatokon, sőt még az Ems vize alatt is.



Justin Matherly: Nietzsche's Rock (Nietzsche sziklája), 2017, szobor beton, üveggyapot, orvosi segédeszköz, fa, fém © Skulptur Projekte 2017 Fotó: Henning Rogge

A helyszínek jellemzőiből is kikövetkeztethető, hogy nemcsak köztéri szobrászati munkákkal vesznek részt a művészek a projektben, hanem van olyan alkotó is, aki a város különleges tereit hozza helyzetbe helyspecifikus installációjával, videomunkájával. A városon belül a látogatók tájékozódását, időbeosztását több-kevesebb sikerrel segítik a különböző hivatalos kiadványok, térképek, applikációk és a szervezett biciklis túrák, az értelmezéshez és az értékeléshez azonban nem sok fogódzót kapnak, pedig az ilyen sok összetevős rendezvényeknél általában jól jön az ilyesmi. Nem olyan erőltetetten, de bizonyos szempontból ezt a hiányt pótolja Michael Smith munkája. A Not Quite Under_Ground egy olyan ideiglenes tetoválóstúdió, amelyben többek között a Münsteri Szoborprojekt egykori és jelenlegi résztvevői által készített rajzokat – a megvalósult művek miniatűr másaitól az egyedi motívumokig – tudják felvarratni a bevállalós látogatók. A tetoválás – bár akármikor felül lehet ütni, és már számos módszer létezik eltüntetésére is – elvileg örök érvényű. Olyan minta a testen, amely azért kerül oda, hogy a viselőjéről elárulja, mire szeretne emlékezni élete végéig, mit szeret visszavonhatatlanul vagy miről akar a lehető legtöbbször beszélgetést kezdeményezni. A Not Quite Under_Ground szalonban, a kiélezett mintaválasztási helyzetben egészen komoly téttel bíró kijelentésekké változnak azok a könnyed pufogtatások, amelyek a „ki a kedvenc művészed”, a „melyik a kedvenc műved” vagy a „neked mi tetszett a legjobban” kérdésekre érkezhetnek egy-egy ilyen münsteri túra során. Bár a stúdió kínálatában nem szerepel rajzocska az összes művésztől, Michael Smith felvetését folytatva izgalmas gondolatkísérlet lehet, ha a látottakat az alapján értékeljük, hogy melyik mű volt annyira emlékezetes, hogy akár helyet is adnánk neki például a lábikránkon.
Egész hátat is érdemelne annak a kúpcsigának a textilmintája, amely Pierre Huyghe legújabb totális installációjában, az After Alife Aheadben központi szerephez jutott. Huyghe nagyszabású térátalakítási munkájához ezúttal egy egész kiszuperált jégcsarnokot kapott, ezt forgatta fel, szelte darabjaira és változtatta apokaliptikus tájjá. Ahogy beleereszkedünk a mesterséges környezetbe és közelebb lépünk az egyes elemekhez, rögtön tudjuk, hogy a teremben – mint mindig – olyan gyanúval kell pásztáznunk a legapróbb elemeket is, mintha csak színházban lennénk. Semmi sincs itt véletlenül. Középen egy üvegfalú, fekete doboz magasodik az egyik meghagyott öntöttbeton pályaszeleten. Randomnak tűnő hangeffektek dübörgését követően egyszer csak kivilágosodik a fényes felület, és feltárul egy akvárium, benne a textilmintás kúpcsigával, amint éppen egyéb pályaelemek között bugyborékol. Közben a tetőn kinyílik egy sokszög alakú, fekete kapu, és mint kis ufókat, jó pár méhet beenged a mellettünk magasodó löszoszlopbeli állomásukhoz. Hiába állunk ott ismeretlen embertársainkkal szemben, nem egymást nézzük. Úgy járkálunk a hűvös talajon, mintha egy olyan világban lennénk, amelyben már nincs helyünk, nincs szerepünk, ettől számos kérdés merül fel bennünk. Néhányat meg tudnak válaszolni a helyszínen poroszkáló mediátorok, például hogy a teljesen automatizált tér elemei – a tetőzsilip és az akvárium fala – olyan „kotta” szerint változik, amely a kúpcsiga mintázatának felhasználásával készült, az egész rendszer be van állítva, működéséhez nincs szükség emberi beavatkozásra. Azt is mondják, hogy a dűnék között néhány helyen jégkorszaki homokra léphetünk, ez a tudat pedig óhatatlanul is az eljegesedéssel ellentétes folyamat, a globális felmelegedés, az ebben betöltött szerepünk, felelősségünk és annak végzetes következményei felé tereli gondolatainkat. A lelátó előtti mélyedésen át egy olyan mikrokozmoszba merülünk alá, ahol minden tőlünk függetlenül, a kúpcsiga textilmintája alapján szerveződik, működik – és ez nem csupán ijesztő, hanem fenyegető is. Klasszikus „idézettetkó-helyre”, a bordákra kívánkozik Justin Matherly munkája, a Nietzsche's Rock mini rajzváltozata is. Bár nem szöveghely, Nietzschével még így sem lehet mellélőni, ha elméleti felkészültségünket szeretnénk demonstrálni a strandon. A mű a Silvaplana-tó piramis alakú sziklájának 1:1-es mása, 1881-ben itt fogant meg Nietzschében az örök visszatérés gondolata. Matherly a kamu, üres belű szikla megalkotásával egyfelől a hely szellemét tette mozgathatóvá (de legalábbis bárhová installálhatóvá), másfelől éppen a másolhatóságot, az eredetiség elértéktelenedését és nietzschei gondolat kiüresedését jeleníti meg ezzel a gesztussal. Tetkóként több lenne tehát, mint egy münsteri mű mementója: a szikla lehet akár a Nietzsche-idézeteket kiüresítő tetkók kritikája is. Matherlytől egyébként van saját rajz is a szalon repertoárjában: egy kígyó, amely meglepő módon nem a saját farkába harap, hanem Aszklépiosz botja köré tekeredik.



Thomas Schütte: Kirschensäule (Cseresznyeoszlop), 1987, szobor © Skulptur Projekte 2017 Fotó: Henning Rogge



Michael Smith: Not Quite Under_Ground (Nem annyira under_ground), 2017, részvétel alapú művészeti projekt © Skulptur Projekte 2017 Fotó: Henning Rogge

Bal felkarra kívánkozik egy galambfavirág, amely 2017-ben Münsterben egy igazi balos projekt, Jeremy Deller Speak to the Earth and It Will Tell You című munkájának szimbólumaként, vizualizációjaként jelenik meg a látogatók előtt. A Davidia involucrata a somfélék családjába tartozó, közepes méretű lombhullató fa különleges, már-már földöntúli megjelenésű virágai az ültetését követő első tíz év után bomlanak ki először. Deller részvétel alapú művészeti projektje, amelyben városi kiskertgazdákkal (Schrebergarten) működött együtt, ugyanen nyi ideig készült: az eggyel ezelőtti Münsteri Szoborprojekt idején kezdődött és 2017-re futott ki. A közös munka keretében közel ötven kerttulajdonos-klubbal vette fel a kapcsolatot 2007-ben, és arra kérte a tagokat, hogy az elkövetkező tíz évről készítsenek képes-szöveges naplókat, amelyben a közösségi eseményektől kezdve a botanikai és klimatikus adatokat, változásokat is rögzítik. Hogy a felkértek közül harminc klub is következetesen végig tudta vinni ezt a feladatot, az azt is mutatja, hogy egy-egy ilyen városi kiskert mennyire sokat jelent a gazdájának. A naplókat bemutató münsteri installáció is egy Schrebergartenben kapott helyet, amelyen végigsétálva az is egyértelművé válik, hányféle házikóépítő iskola verseng egymással, illetve hogy a szoros egymásmellettiség mennyire készteti a tulajokat arra, hogy indokolatlanul sok időt és figyelmet szenteljenek parcellájuk rendben tartására. A naplók a bennük végigkövethető eseményekkel, közös házi sütizésekkel, a három generációt megmozgató családi szüretekkel, jelmezbálokkal egyrészt nagyon bájosak, másrészt etnografikus igényű gyűjtésként megmutatják egy 20. századi jelenség, az eredetileg munkások és alsó középosztálybeliek számára kitalált veteményesrendszer átalakulását és annak 21. századi mikrotörténetét.



Conus textile (textilmintás kúpcsiga) Forrás: Wikimedia Commons © 2005 Richard Ling



Pierre Huyghe: After Alife Ahead (Utána készséggel előre), 2017, totális installáció jégpálya betonpadlója, logikai játék, ammónia, homok, agyag, freatikus víz, baktérium, alga, méhek, kiméra páva, akvárium, feketére sötétedő üveglap, Conus textile, GloFish, inkubátor, emberi rákos sejtek, genetikai algoritmus, kiterjesztett valóság, automatizált tetőszerkezet, eső © Skulptur Projekte 2017 Fotó: Ola Rindal

Apró kis rejtőzködő cseresznyepár kerülhet csuklótájékra, amennyiben szeretnénk az egész 2017-es Münsteri Szoborprojektet felejthetetlenné tenni magunk számára. Thomas Schütte Kirschensäule című hatméteres köztéri szobra 1987-ben, a második rendezvény alkalmával került a város, az LWL Museum of Art and Culture és a University of Münster fenntartásában gyarapodó köztériszobor-gyűjteménybe, és azóta is ott áll a Harsewinkelplatzon. Idén a szoborprojekt arculattervezői a kiadványokon, segédanyagokon emblémaként is használják Schütte cseresznyéit, amelyek a valóságban alumíniumból készültek és egy homokkőből faragott láb-oszloptörzs-oszlopfő együttes tetején magasodnak. A klasszikus oszloprend arányaival kísérletező Schütte az építészet területéről szétterjedő posztmodern szellemében a szigorú architekturális hagyomány elemei közé egy popkulturális, közhelyes alkotórészt, a cseresznyét keveri. A munka jelenleg, harminc évvel később akár a posztmodern emlékműveként is értelmezhető, az oszlop anyaga miatt azonban kifejezetten Münsterhez, annak építészetéhez kötődik, mert a homokkő a város jellemző építőanyaga, a katedrális és a prinzipalmarkti kereskedőházak is ebből készültek.





Jeremy Deller: Speak to the Earth and It Will Tell You (Beszélj a Földhöz, és ő elmondja neked), 2007–2017, public art projekt © Skulptur Projekte 2017 Fotó: Henning Rogge

És végül, ha csak erre a gondolatkísérletre és az ezt elindító ötletre akarunk emlékezni, akkor választhatunk egy mintát Michael Smith-től is. Jesse Cline-nal közösen megalkotott rajzán – amelyet a szalon cégéreként is alkalmaznak – két kis tetovált puttó tart két oldalról egy villacsontot. A rajzon éppen a törés pillanatát látjuk, még nem lehet tudni, kinél marad a rövidebb, mindkét fél bizakodó, egyelőre mindkét fél nyertes. Azért járunk a legjobban, ha ennél a mintánál maradunk, mert akkor két gondolatkísérletet vihetünk haza, a fentebb olvashatót és azt, ami szerint lehetséges, hogy egyszerre két igazság is érvényben legyen.



Davidia involucrata (galambfa vagy zsebkendőfa) Forrás: Wikimedia Commons © 2006 Rasbak

Münsteri Szoborprojekt 2017, Münster, városszerte, 2017. október 1-ig.


A cikk megszületését a B.Braun támogatta