POMPEJI VÖRÖS ÉS MÁRVÁNYFEHÉR – ANTIKVITÁS TESTKÖZELBŐL

Lawrence Alma-Tadema a Belvederében

Szikra Renáta

„Napról napra egyre nehezebbnek tűnik, hogy a kék kínai porcelánkészletem színvonalán éljek.” (Oscar Wilde)

Lawrence Alma-Tadema (1836–1912) antik zsánerképeit, különösen, ahol napsütésben ragyogó, hófehér márványpadon vallanak egymásnak szerelmet lenge gyolcsokba öltözött görög vagy római fiatalok, képeslapon, könyvborítón, hűtőmágnesen, sőt a Gladiátor egyik jelenetében megelevenedve mindenki látta már. De talán sosem gondolt arra, hogy ezek a képek a puszta közönségízlés kielégítésénél többre vállalkoztak egykor. Az esztétikai mozgalom atyja, a tökéletes szépség apostola, Oscar Wilde tudta, miről beszél – az élet művészet nélkül hiábavaló és értelmetlen. A fríz származású Alma-Tadema e tekintetben angolabb volt az angoloknál, és ezt nemcsak festményeivel, hanem pazarul berendezett műteremházaival, egész életvitelével bizonyította.


Lawrence Alma-Tadema: Római fazekasok Britanniában (Hadrianus Angliában), 1884, Opus CCLXI (Section A), olaj, vászon, 76,2 × 119,4 cm © Koninklijke Verzamelingen (Royal Collections), The Hague

A viktoriánus kor művészetét sokáig fanyalogva kezelték még az értők is, ami részben a mindig kicsit porosnak tűnő, múltba feledkező és abban benne is ragadó konzervatív akadémikus művészet iránt érzett viszolygásnak szólt, ami nem vett tudomást a körülötte rohamosan fejlődő, alakuló modern világról. Mások éppen a technika jóvoltából az immár ipari méretekben előállítható giccses és dilettáns művészetpótlékok áradata miatt hibáztatták a 19. század mainstream művészetét, vagy dekadensnek és eszképistának bélyegezték, pedig számos modern irányzat innen indult el; a preraffaeliták misztikus töltetű, romantikus képi világának, nőideáljának például sokat köszönhetett a szecesszió és a szimbolizmus. És noha az Arts and Crafts mozgalom világjobbító elképzelése utópia maradt, William Morris kifinomult, mégis praktikus bútorai, komplett enteriőrtervei vagy a Liberty cég keleti textiljei, japán metszetei mégis maradandó hatást gyakoroltak a huszadik század elejének új művészeti törekvéseire. Lawrence Alma-Tademát, a kor népszerű és ünnepelt festőjét is újra felfedezte magának az utókor, idén tavasszal a bécsi Belvedere mutatja be gazdag életművét.


Lawrence Alma-Tadema, 1870 körül   Forrás: Wikimedia Commons

Részletgazdag merovingok

Lourens Alma Tadema Leeuwardenben nőtt fel, érvényesülését a józan jogi pálya helyett mindig is festőként képzelte el. Elhatározásába törékeny alkata lévén majdnem belehalt, szülei viszont belátással hagyták, hogy saját útját kövesse. Az ötvenes évek elején az antwerpeni Királyi Képzőművészeti Akadémián tanult, a 17. századi holland festészetre alapozó technikája és a történelmi korok iránti mély érdeklődése azonban az intézmény falain kívül, Hendrik Leys neves antwerpeni festő mentorálása alatt bontakozott ki. Mestere hatására Alma-Tadema számos képet festett a frank Meroving uralkodóház történetének kevéssé ismert eseményeiről. A Fredegonda királyné Praetextatus püspök halálos ágyánál (1864) nem sokkal mondott többet az átlag korabeli nézőnek sem, mint ma nekünk, de Tadema a történeti hűség fogalmán már akkor sem a történet pontos elmesélését értette; a nézőt – akár voyeurként – egy hétköznapian bensőséges jelenet részesévé kívánta tenni. A korhű környezet részletgazdag megfestéséhez komoly történelmi tanulmányokat folytatott, kutatásokat végzett, festői technikája, precizitása segítségével, az anyagok életszerű megjelenítésével mintegy teleportálta a nézőt a megfestett illúzióba. Számos, sikert aratott festménye után felfigyelt rá Anglia egyik legfontosabb műkereskedő-kiadója, Ernest Gambart, a preraffaelita festők barátja és képviselője. Rögtön 24 festményre adott megbízást Tademának, és képeiből azonnal három bemutatót szervezett Londonban. Ez nagyban elősegítette a frissen nősült festő boldogulását, aki 1865-ben Brüsszelben nyitott műtermet. Francia származású feleségével, Pauline-nal megvalósította nagy álmát, nászútjuk során végre eljutott Itáliába. A mediterrán napfény, az olaszok életélvezete, Firenze után az antik Róma maradványainak megtekintése, és különösen a Nápolyi-öböl és a frissen feltárt pompeji villák fordulatot hoztak képi világában, évtizedekre elegendő munícióval látva el az elragadtatott festőt.

Casa Tadema

Mivel megrendelőkre és vevőkre főként Angliából számíthatott, s első felesége 1869-ben bekövetkezett halála után megrendült egészségét is Londonban kúrálta, logikus lépésnek tűnt, hogy nővérével és két kislányával, az akkor ötéves Laurence-szel és a kétéves Annával a szigetországba költözzön. A praktikus okok mögött azonban valójában egy fiatal és tehetséges festőnő felbukkanása állt. A Ford Madox Brown műtermében rendezett összejövetelen ismerkedett meg leendő második feleségével, a nála 16 évvel fiatalabb Laura Theresa Eppsszel, akinek rögtön felajánlotta, hogy tanítványává fogadja, majd alig valamivel utána a kezét is megkérte; 1871-ben összeházasodtak. Laurával és a szintén művészi talentummal megáldott lányokkal művészi tökélyre emelték hétköznapi életüket – először a Regent’s Park melletti Townshend House-ban, majd a második, már palotaszerű műteremházban, a Grove End Road 17. szám alatt. Alma-Tadema egyébként Lourensből csak Londonban lett Lawrence, és második keresztnevét is csak azért kapcsolta ekkoriban kötőjellel a vezetékneve elé, hogy a kiállítási katalógusokban hagyományosan ábécérendbe szedett művésznevek között övé legyen az első. Remekül értett az önreklámozáshoz, hosszú karrierje során pedig kiváló üzletembernek is bizonyult. Hihetetlenül népszerű és londoni letelepedése után százával festett antik témájú képei mellett ebben segítségére voltak a kifinomult művészi ízléssel és fantáziával berendezett otthonai és az ott zajló pezsgő társasági események, valamint a szívélyes és kollegiális kapcsolatok kiterjedt hálózata.


Lawrence Alma-Tadema: Audiencia Agrippánál, 1875, Opus CLXI, olaj, fa, 90,8 × 62,8 cm, Dick Institute, Kilmarnock © Dick Institute, Kilmarnock – az East Ayrshire Council / East Ayrshire Leisure hozzájárulásával

A láncdohányos Alma-Tadema joviális ember volt, aki szerette a társaságot, a kedélyes vacsorákat. Zenekedvelő lévén gyakran szervezett saját házában kamarakoncerteket. Festői karrierje csúcsán is szívesen tervezett kosztümöt és komplett díszletet például a Julius Caesar 1898-as és a Coriolanus 1901-es színpadra állításához, vagy csupán mókából, jelmezbálra. A Royal Academy görög fogadásán 1885-ben a viktoriánus London művészvilágának színe-java a hétköznapi elegáns viselethez képest szinte félmeztelenül, tógában mulatott, köztük Alma- Tadema is, aki jácintkoszorújához is viselte megszokott acélkeretes szemüvegét. Akkortájt a Parthenon fríz inspirálta görögös ruhákat már a Liberty is forgalmazta. Tademáék a Townshend House-ban bevezették a hétfő délutáni teapartikat, ahol a ház asszonya és a lányok szórakoztatták a vendégeket a különböző stílusokban (holland, japán) berendezett szalonokban és fogadóterekben. Kedd esténként a széles baráti körnek adtak vacsorát, de a festő műterme a hét többi napján is nyitva állt az érdeklődők előtt. Holland közvetlenségével bárkit szívesen fogadott, akit érdekelt munkamódszere, munka közben is szeretett beszélgetni. Művészbarátai a ház szalonjában (Panel Hall) otthagyták kézjegyüket, egy-egy nyolcvan centi magas, arasznyi széles képet festve a házigazdák felkérésére. A Tadema halála után elárverezett berendezési tárgyakkal együtt szétszóródott képes vendégkönyvet is egyesíti most a bécsi kiállítás, már amennyi fellelhető volt a félszáz darabból. John Singer Sargent jávai táncosnője, Frederic Leighton bravúrosan forduló, a keskeny sávban éppen elférő, vetkőző Pszichéje és Anna Tadema sárgán gomolygó londoni ködje csupa kreatív ötlet és kedves gesztus. Amikor 1874-ben a háztól nem messze húzódó kanálison felrobbant egy lőport szállító teherhajó, a Tadema család mívesen berendezett otthona súlyos károkat szenvedett. Az ablakok berobbanásával a porcelánok, értékes műtárgyak mind megsemmisültek, ami pedig megúszta volna, az az oltáskor szenvedett helyreállíthatatlan károkat. Szerencsére a ház hátuljában alvó gyerekeknek a nevelőnővel csodával határos módon sikerült kimenekülniük. A helyreállítás elől délre utaztak: a család 1875–76 telét Rómában töltötte. Noha megpróbálták régi fényében helyreállítani a házat, néhány év múlva inkább megvásárolták a Párizsba visszaköltöző James (Jacques-Joseph) Tissot francia festő csodálatos, pompeji villákat idéző műteremházát a Grove End Roadon, amit még az előzőnél is mesésebben alakítottak át. A kertet fedett oszlopos passzázs, antik márványkolonnád, medence díszítette, a Tadema felesége és lánya által nyári műteremként használt télikertben pálmaerdő volt divatos függőágyakkal. A kövezeten és ajtókon LAT iniciálé hirdette Lawrence és Laura szoros összetartozását. Tadema hatalmas bizánci bazilikára emlékeztető műtermébe fényes bronzlépcső vezetett, és a félkupola drága alumíniumborítása lágyította, derítette a színeket. A házaspár tehetsége abban rejlett, hogy az eklektikus részletekből harmonikus, egységes enteriőrt tudott teremteni. A „Casa Tadema” ugyanakkor a kor legfejlettebb technikai vívmányaival felszerelt, tökéletesen funkcionáló nagyvilági otthon volt, elektromos világítással, központi fűtéssel, a modernség csúcsát jelentő, belső telefonos összeköttetéssel (!). A Gesamtkunstwerkről a vezető lakberendezési magazinok, a The Strand, a The Architect és a Graphic közöltek fotókat. A nyomorgó, tüdőbeteg, de átszellemült művész képe szétfoszlott, a tehetséges és tehetős művészcsalád stílusos élettere új, követendő ideált teremtett.


Lawrence Alma-Tadema: Mózes megtalálása, 1904, Opus CCCLXXVII, olaj, vászon, 137,7 × 213,4 cm, magántulajdon © A Christie’s hozzájárulásával

A művészek régésze

Alma-Tadema nem az egyetlen és messze nem az első, francia kifejezéssel élve néo-grec festő volt Angliában. A klasszikus antikvitásra szakosodott Edward John Poynter, Albert Joseph Moore, nem is beszélve Sir Frederic Leightonról – már megalapozták hírnevüket és a téma népszerűségét. Hogy Tadema nemcsak érvényesülni tudott közöttük, de korának mérhetetlenül gazdag sztárművésze lett, az sok, rá jellemzően precízen kidolgozott összetevőnek köszönhető. Mi lehetett vajon képei titka? Olyan időtlen világokat teremtett festményein, amelyek mégis hétköznapian valóságosnak tűnnek. Nem a klasszikus történelem nagy alakjai, istenek, császárok, hadvezérek jelennek meg vagy ágálnak heroikus pózokba merevedve, hanem edényeket cipelő szolgák, sarokszekrénye előtt irataiba merülő költő, botjával a porba vázlatoló építész, színházba siető pár, gyermekét dögönyöző római anyuka éli mindennapjait. Megkapóan modern ízt ad a képnek, ha preraffaelita gyakorlat nyomán (akik szeretőiket festették meg Ginevra vagy Beatrice szerepében) a nőalakokban felfedezzük a gyolcstunikát teljes természetességgel viselő viktoriánus hölgyeket, leggyakrabban az ovális arcú angol szépséget, Laurát vagy a festő nővére, Artje finom arcvonásait. Ha mégis jeles szereplőt választ, annál hangsúlyosabbak a jelenetet befogadó környezet elemei. Amikor a lépcsőn lefelé (vagy a párdarabján az audiencia után felfelé) siető Agrippa fogadja az őt lekenyerezni próbáló kérelmezőket – Audiencia Agrippánál (1875) –, a lépcsőre terített és az utolsó szőrszálig élethűen megfestett tigrisbőr vagy az 1863-ban kiásott friss régészeti leletnek számító Prima Porta-i Augustus szobrának szerepeltetése tereli el a figyelmet az államférfiról. A különös hatás titka abban rejlik, hogy a már fiatal korában kitűnően elsajátított holland zsánerképfestészet (Gerard Terborch és Gabriel Metsu által képviselt) technikáját alkalmazza, és a lényegtelennek tűnő, ám a legéletszerűbb részletekre is kiterjedő gondos figyelemmel ábrázolja az ókori fantáziaképeket. A kimerevített pillanatkép olyan hihetően valóságos, mintha belenyúlhatnánk a képbe, megérinthetnénk a drapériát, megragadhatnánk a váza fülét. Az északi precizitás és a déli könnyedség különleges elegyét Tadema kutatásokkal, tanulmányutakkal és gyűjteményépítéssel alapozta meg és fejlesztette tökélyre. Nevezték a „művészek régészének” is, mert sosem a múltba révedés, a műkedvelő eszképizmus volt művészete kiindulópontja. Ahogy korábbi Meroving- vagy egyiptomi (mert olyan is volt) korszaka bizonyította, tudományos érdeklődéssel viseltetett egyes korszakok és a korabeli ásatások nyomán napvilágra került leletek iránt. A thébai ásatások és a pompeji villák feltárásakor előkerült számos használati és dísztárgy, bútorok, falfestmények segítették abban, hogy életre kelthesse festményei hétköznapi antik hőseit. Egzakt méréseket végzett, fotográfiákat készíttetett az ásatási helyszínen, nyomatokból és könyvekből egész könyvtára volt: amikor már megengedhette magának, műkincseket is vásárolt. Amit pedig eredetiben nem szerezhetett meg, azt megvette másolatban. A kor legfejlettebb sokszorosító technikájával, az elektrotípiával a South Kensington Múzeum (a későbbi Victoria & Albert Múzeum) foglalkozott. Az eljárás során a réz alkotórészecskéit viszik fel a tárgyról készült öntvényre és azt vonják be ezüsttel, amitől szakasztott úgy néz ki, mint az eredeti.


Lawrence Alma-Tadema: Ignacy Jan Paderewski portréja, 1891, Opus CCCXI, olaj, vászon, 45,7 × 58,4 cm, Nemzeti Múzeum, Varsó © Muzeum Narodowe w Warszawie

Festőkollégái, Edward Burne-Jones és a már impresszionista technikával kísérletező John Singer Sargent, egy közös vacsorán megállapították, hogy senki sem festi meg olyan tökéletesen a fémtárgyon megcsillanó fényt, mint Tadema. A holland festő mindent meg is tett, hogy kiérdemelje ezt a dicséretet, hiszen kézbe foghatta és bele is tette az „antik” edényt a modell kezébe. A több festményén is feltűnő ezüstváza replikája például (ami a kiállításon közvetlenül a képek mellett szerepel) a Hildesheimben pár évvel korábban kiásott hetven ókori római ezüsttárgy egyikéről készült hiteles másolat.

Mivel annak idején mestere, Leys kritikával illette márványfestő készségét (mert mint mondta, olyan, mint a lyukacsos sajt) – az itáliai tanulmányutak alatt ezt is tökélyre fejlesztette. A kortársak vélekedése szerint a fényben fürdő, áttetszően csillogó fehér kő megragadásában sem akadt párja. (Egyedül az antik épületekért szintén rajongó John Ruskin tett rosszmájú megjegyzéseket képei tetszetős felszínességére, amiben a márványt sem a déli nap ereje élteti, hanem a luxusműtermek hideg megvilágítása.) Az épített környezet megfestéséhez hasonló gondossággal ügyelt a megfelelő növények ábrázolására, a Heliogabalus rózsáihoz (1888) heteken át rendelt zsákszámra friss rózsát a tökéletes hatás elérése érdekében. Az otthonát és műtermét díszítő egzotikus tárgyak: egyiptomi ülőke, karmos lábú bronzasztalka, ólomkeretes, festett üvegablakok vagy a nagyon divatos Liberty-féle kelet-ázsiai selymek, japán metszetek, paravánok, buddhista faliképek mind megtalálják helyüket kompozícióin (ez utóbbi például a lengyel muzsikus, Ignacy Jan Paderewski érzékeny portréjának hátterében). Egyetlen beszerzése sem volt öncélú. Sir William Hamilton hatalmas görög vázagyűjteményében nemcsak képtémák után kutatott, hanem a hétköznapi tárgyak használatára utaló jeleket keresett, például hogy hogyan szólaltatták meg a kétágú furulyát vagy hogyan gyűrték a kereveten heverők a karjuk alá a párnát.


Lawrence Alma-Tadema: Fogadalmi felajánlás, 1873, vízfesték, papír, 47,3 x 39,4 cm, Lady Lever Art Gallery, National Museums Liverpool Fotó: © Courtesy of National Museums Liverpool, Lady Lever Art Gallery
 

Ókori pillanatfelvétel

Részletekben megnyilvánuló perfekcionizmusát támogatták nagyvonalú és egyedi kompozíciós megoldásai. Festőkollégáival ellentétben kevés vázlatot készített még a nagy méretű képekhez is, többször is módosította a kompozíciót, hogy az minél inkább mozgásban tartsa a néző szemét. A Nápolyi-öbölben, Capriban tett látogatásai során feltáruló látvány, a márvány mellvédek alatt a mélyben csillogó sötétkék tenger hatására például a Jó kilátás (1895) vagy a Csók (1891) című festményén nemcsak befelé, hanem lefelé vagy felfelé is tágítja a képteret, új képsíkokat nyit, olyan szokatlan látószöget keres, ami a pillanatfelvétel hatását kelti. A gyorsan fejlődő új médium, a fotográfia képkivágatait, kísérletező beállításait Degas-hoz és a többi impresszionista festőhöz hasonlóan ő is inspirálónak találta. A tetszőlegesen áthelyezhető keret félbevág vagy kitakar egyes szereplőket, jeleneteket, ám a fókusz hiánya is fokozza a kép intenzitását és a jelenet életszerűségét. Amikor kedvezőtlen kritikát kapott addigi legnagyobb vállalkozása, a két méternél magasabb Hadrianus Angliában: látogatás egy római-brit fazekasműhelyben (1884), radikális kísérletbe fogott. Az eredeti kép kompozícióját a műhely pinceszintjét az üzlet mellvédjével, így a dolgozó rabszolgák közösségét az emeleten látogatást tévő császári kísérettel összekapcsoló meredek lépcsősor uralta. Tadema talán maga is elégedetlen volt a végeredménnyel és/vagy üzleti megfontolásból a képet három darabba vágta, amivel még merészebb kompozíciójú képkivágásokat kapott. (A különböző gyűjteményekben lévő képek egyébként a Belvedere kiállításán szerepelnek először újra együtt.) A legizgalmasabb közülük a Római fazekasok Britanniában (Hadrianus Angliában) (1884), amely az eredeti kép alsó harmadát mutatja. Jobbra, a szemmagasság alatt műhelyrészletet látunk, éles rövidülésben a korongon dolgozó fazekasok sorát. A kép közepén, a fején tálcát egyensúlyozó rabszolgának még a profilja sem teljes, fül alatt elvágva épp csak jelen van – élő támasza a valódi főszereplőknek, a fémesen csillogó díszes agyagedényeknek. Ha csak ennyit látunk egy jelenetből, beindítja a fantáziánkat, hol van és hova tart ez az ember? Milyen térben vagyunk, ahol elhagyva a pincét, a borostyánfüzérrel díszített boltív mellett fejmagasságban egy polc van magasan a falra erősítve, rajta közönséges hagymák és egy kecses pipacscsokor? Képei gyakran olyanok, mint a be nem fejezett mondat, teret adnak a néző fantáziájának, és ezt nemegyszer homályos vagy kétértelmű címválasztás is ösztönzi. Tadema nemcsak beinvitál a festmény terébe, de kezünkbe adja a történetmesélés kulcsát is, az események a mi fejünkben peregnek tovább.


Lawrence Alma-Tadema: Jó kilátás, 1895, olaj, vászon, 64 x 44,5 cm, Collection of Ann and Gordon Getty Fotó: © Collection of Ann and Gordon Getty

A festő második élete

Alma-Tadema szinte minden jelentősebb nemzetközi kiállításon szerepelt műveivel, gyakorlatilag az 1867-es párizsi világkiállítást követően mindegyikről díjakkal megrakottan tért haza, a kontinensről és az Egyesült Államokból is. Az 1899-ben lovaggá ütött Sir Lawrence a művészetek és a tudomány előmozdítása ügyében kiemelkedő teljesítményéért a kiválasztott 24-ek tagja lett, megkapta a legmagasabbnak számító Order of Merit kitüntetést. (A festő kortársak közül George Frederick Watts és William Holman Hunt részesült még ebben a kegyben. Ma David Hockney, az építész Lord Norman Foster és a drámaíró Sir Tom Stoppard tagja többek között a kiválasztottaknak.) A 19. században még ritkaságnak számított a retrospektív kiállítás műfaja, de Alma-Tademának (Watts után másodikként) 1882–83-ban életmű-tárlatot rendeztek London egyik legfelkapottabb kiállítóhelyén, az esztétikai mozgalom főhadiszállásán, a Grosvenor Galleryben. Festményeit metszetek, fotóreprodukciók tették széles körben ismertté, sikere sok követőt vonzott (és epigont teremtett). Nagy hatással volt a szimbolista festőre, Fernand Khnopffra, ami legjobban a belga művész híres Szfinx képén érhető tetten, illetve a fiatal Gustav Klimtre. Az ő Egyiptomi művészet (1890–91) freskója a Kunsthistorisches Museum lépcsőházában, nemcsak az egyiptomi tematika révén, hanem a karcsú, meztelen alak megformálásban is erősen kötődik Alma-Tadema kései festményeihez. Alma-Tadema halála után a közönség figyelme már a merész, felforgató művészi kísérletek felé fordult; az első világháború, úgy tűnt, végleg elsöpri az aranykor harmóniáját megidéző festészetet. A mozgófilm új médiuma azonban kincsesbányára bukkant Alma-Tadema antik hétköznapokat storyboardként megörökítő képein. Louis Feuillade már 1910-ben életre keltette a duhaj orgiába ágyazva a Heliogabalus rózsáit (L’Orgie romaine), Enrico Guazzoni 1913-as (kétórás!) Quo Vadis? opusa pedig Sienkiewicz történetét Alma-Tademának és Jean- Léon Gérôme-nak a római és pompeji ásatások nyomán rekonstruált enteriőrjeibe illesztette. A hatásvadász hollywoodi filmipar a Ben Hurtól (1926) Cecil B. DeMille Tízparancsolatán (1956) át Ridley Scott Gladiátoráig (2000) és Exodusáig (2014) bezárólag újrafelfedezte magának és végsőkig ki is aknázta Alma-Tadema tapinthatóan hiteles magán-antikvitását.

(Lásd még: Mayer Mariann: Meghívás egy gyilkos lakomára, Artmagazin, 2014/7, 8–9. o.)

Lawrence Alma-Tadema – Otthon az antikvitásban, Bécs, Belvedere, 2017. június 18-ig, Leighton House Museum, London 2017. július 7. – október 29-ig.