AZ ABSZTRAKT MŰVÉSZET SIXTUS-KÁPOLNÁJA: AZ AUBETTE KÁVÉHÁZ

Vadas József

Nem csak Hellász ma hófehér márványtemplomai tündököltek egykor élénk színekben. A gótikus katedrálisok belsejében az architektúra elemeit szintén lefestették – a chartres-i katedrális most ennek tudatában újul meg, heves szakmai vitát, sokakból ellenérzést kiváltva. A kolorit építészeti jelentőségére a legújabb korból – a végletesen puritánnak mondott húszas évekből – is akad bezzeg-példa: Theo van Doesburg és az Arp házaspár strasbourgi enteriőrje.


Jacques-François Blondel: Az Aubette épülete, 1765–1778 © Vadas József

Már a befogadó épület is figyelmet érdemel, a kora klasszicista palotát ugyanis Jacques- François Blondel, az építészeti akadémia professzora, a Francia Enciklopédia munkatársa alkotta 1765 körül. Az épületet eredetileg a katonaság használta, talán innen ered elnevezése is a hajnalban itt kihirdetett napiparancs nyomán (az aube jelentése hajnal). Már 1845-ben nyitottak benne kávézót, 1869-ben pedig ide költözött a városi múzeum. 1870-ben a porosz–francia háború idején tűzvész pusztított az épületben, a helyreállítás után azonban további kulturális intézmények is otthonra leltek benne: a keleti szárnyban konzervatórium és koncertterem kapott helyet. Környezetének fejlesztésével a városvezetés az 1900-as évek elején a Horn építészirodát bízta meg, az Aubette is az ő kezelésükbe került.


A díszterem mennyezetének színes táblái © Musées de la Ville de Strasbourg / Fotó: M. Bertola

A testvérpár egyik tagja, Paul Horn építész a karlsruhei iparművészeti iskolában, majd a müncheni akadémián tanult, s bár Hector Guimard, a párizsi art nouveau egyik vezéralakjának műhelyében is eltöltött csaknem egy évet, a korban uralkodó historizmus felkészült képviselőjeként kezdte pályáját Mulhouse-ban. Innen került Strasbourgba, ahol jó néhány üzletés lakóház mellett egy szállodát (Hannong), továbbá lakásbelsőket és bútorokat is tervezett. Témánk szempontjából nem kevésbé jelentős a gyógyszerész végzettségű fivér, André Horn szerepe, aki a cég pénzügyeit vitte. Műgyűjtőként a kortárs művészethez vonzódott, rendszeresen megfordult a weimari Németország galériáiban, tájékozódott az új szellemi áramlatok felől.

Franciaország mindennapi életét ekkor szinte teljesen áthatotta az első világháborúból győztesként kikerülő nemzet eufóriája; a les années folles (bolond évek) zenében a dzsessz, művészetben az art deco felszabadultságtól diadalmas korszaka. Így vetődhetett fel a Horn fivérekben is, hogy az egykor kaszárnyaként használt épületbe világi örömöknek szolgáló helyiségekkel leheljenek életet. A szórakoztatóiparban ekkoriban vitathatatlanul a párizsi revük jártak az élen, de ihlető forrásként a hasonló német mulatók jelentőségét se becsüljük le. Dokumentumként szolgálnak Otto Dix e témában született festményei éppen úgy, mint a kabarék regény-, film- és musicalben feldolgozott formái. A Café Aubette létrejöttében alighanem éppen a német előzmények voltak a meghatározóbbak. Mindenekelőtt a berlini Potsdamerplatzon álló Haus Vaterland hotel, amely persze csak egyike volt az éjszakai élet ismert központjainak.


A Café Aubette emeleti díszterme © Musées de la Ville de Strasbourg / Fotó: M. Bertola


A nagykávézó az 1989–94-es helyreállítás után © Claude Truong-Ngoc / Wikimedia Commons

Az építészeti program – vele a műszaki konstrukció – Paul Horntól származik, az ő neve szerepel a ránk maradt hivatalos tervdokumentáción; a sajátos vendéglátó komplexum bő másfél év alatt született meg. Az utcaszinten söröző, étterem, teaszalon és bár létesült, ahonnan ugyancsak művészien megformált lépcsőház vezetett az első emeletre. Itt a legfontosabb helyiségek kaptak helyet: a díszterem és a vetítővel felszerelt nagykávézó. A félemeleten biliárdszoba, az alagsorban pincekabaré/táncterem volt, mellette ruhatár és vécé. Theo van Doesburgöt, Hans Arpot és feleségét, Sophie Taeuber-Arpot 1926-ban kérték fel a helyiségek belsőépítészeti kialakítására, majd 1928. február derekán megnyílt a vadonatúj Aubette.

A költő és képzőművész Hans Arp az akkor még Németországhoz tartozó Strasbourgban született, ott is tanult, a háború végén azonban Svájcba költözött szülei után. A zürichi dadakör meghatározó személyiségeként ismerkedett meg a textiltervező Sophie Taeuberral, akivel 1922-ben házasodtak össze. Mivel 1923 és 1925 között többször is hiába próbálkozott a svájci állampolgársággal, az ideje nagy részét Párizsban töltő és az ekkor kibontakozó szürrealista mozgalomhoz kötődő művész 1926 márciusában átmenetileg visszatért szülővárosába, ahol elzászi származású anyja révén reális esélye volt a honosításra, ha legalább egy időre letelepszik ott. Vele tartott felesége is, aki hamarosan több munkát végzett az építészeti irodának: aktív szerepet vállalt a már említett Hotel Hannong, valamint André Horn házának berendezésében. Az Aubette koncepcionális és stiláris összképének kialakítása azonban Theo van Doesburg érdeme. Ő szerkesztette (a húszas évek elején a Bauhausra figyelemmel Weimarban) De Stijl néven a holland konstruktivizmus nevezetes folyóiratát, amely csaknem minden avantgárd áramlat képviselőjének teret adott; Arp is rendszeresen publikált a lapban. Doesburg 1923-tól Párizsban élt, 1926 szeptemberében az Arp házaspár mutatta be őt Paul Hornnak. A holland művész akkor már eltávolodóban volt Mondrian neoplaszticizmusának a három alapszínre és függőleges-vízszintes dichotómiára korlátozódó felfogásától, mely igencsak szűk keretek közé szorította a tervező lehetőségeit. Ez a felismerés – saját útjának keresése – alighanem azokból a megbízásokból táplálkozott, amelyekkel a par excellence festészettől a térformálás/ iparművészet gyakorlatias készségeket igénylő területére lépett. Többnyire síkdekorációk voltak ezek a munkák is (csempeburkolat, fríz, üveg- ablak, tipográfia), de 1923 és 25 között már készített családiház- és lakásbelső-terveket is. Okkal gondolhatta tehát az Arp házaspár, hogy Doesburggal szövetkezve nagyobb esélyük lesz sikerre vinni Hornék azon elképzelését, hogy az Aubette nyugati szárnya a kortárs modernizmus szellemében újuljon meg.


Theo van Doesburg színterve a nagykávézó mennyezetéhez és falaihoz, 1926–27, ceruza, gouache, karton, 43 x 74,5 cm, Galerie Gmurzynska, Zürich © Wikimedia Commons

Az más kérdés, hogy a konstruktivista esztétika jegyében színes mértani alakzatokkal dekorált enteriőrök elfogadására a korabeli közönség éretlennek bizonyult. Noha az értőbbek „az absztrakt művészet Sixtus-kápolnája”-ként emlegették az Aubette-et, elkészülte után néhány évvel a falakat átfestették, utóbb a háború is sok kárt okozott benne és az épület belső struktúrája is átalakult. A két fázisban (1985 és 1994, majd 2004 és 2006 között) végzett helyreállítás eredményeképpen ma a piano nobile azon három (térre néző) reprezentatív helyisége szemlélhető, amelyből a két legjelentősebb (a nagykávézó és a díszterem) Doesburg tehetségének bizonysága. Közöttük a hall megformálása Sophie-Taeuber Arp, a csupán félemeletnyi lépcsőház az Arp házaspár munkája. Együttesük, amely műemléki védettséget élvezve ma múzeumként funkcionál, híven tükrözi az egyes alkotók részvételi arányát a munkálatokban. Arp inkább csak epizodista volt, míg felesége nagyobb szerepet vitt, több helyiséget is ő tervezett, művezetőként pedig neki köszönhető, hogy Doesburg elképzelései a holland művész szándékai szerint valósultak meg.


Theo van Doesburg és Cornelis van Eesteren: Magánház színes axonometrikus képe, 1923, tinta, gouache, kollázspapír, 56 x 56 cm    Forrás: L’Aubette ou la couleur dans l’architecture, Strasbourg, 2008

Nem sokkal a komplexum megnyitását követően egyébként maga Doesburg összegezte indítékait a De Stijl hasábjain publikált két cikkben. Az egyikben – az épület előtörténetének tárgyszerű ismertetését követően – tervekkel szembesült, a szemléletet illetően igyekezett módosítani rajtuk: „Egyfajta passzázs-épületre gondoltam, amelyben a különféle termek rendeltetése nincs szigorúan elhatárolva. Az első emeleten én akartam, hogy foyer-bár (hall) legyen a nagykávézó és a díszterem között.” Részletesen szól a falakról is; a színes mezőket (3, illetve 4 cm vastag gipszpanelek) a díszteremben 30, a nagykávézóban 35 cm széles semleges sávok választják el egymástól. Ennél is fontosabb, amit a kolorit szerepéről fejt ki másik (A szín a térben és az időben című) írásában. „Az építészeti alakítás elképzelhetetlen szín nélkül. A szín és a fény kiegészíti egymást.” Mindezt azonban nem puszta dekorációként képzeli el. Szerinte a szín díszítő használata az építészetben erőszaktétel. Minthogy azonban a helyiségeket végül is színesre festett mezők borítják (Hans Arp 1927. március 16-án Doesburgnak írt német nyelvű levelében ezek kapcsán a wandpläne/faltervek kifejezés szerepel), fel kell oldania a fenti ellentmondást. A cikk végén így határozza meg a modern alkotó – egyben saját – ars poeticáját: „a festményben kell elhelyezni az embert és nem előtte”. Vagyis a piktúrának az építészet szerves részeként, mintegy befogadó közegként kell megvalósulnia s érvényesülnie. Ily módon az Aubette a Gesamtkunstwerk húszas évekbeli – konstruktivista – mintapéldányának tekinthető. Annál is inkább, mivel Doesburg a lehető legkomplexebb módon értelmezte feladatát. A grafikai munkán (feliratok és nyomtatványok) kívül figyelme a helyiségek berendezésére is kiterjedt. Erről tanúskodnak a belmagassághoz hangolt nagy méretű üvegezett ajtók, kastélyreminiszcenciaként a fűtőtesteket keretező párkányok, felettük tükrökkel, valamint lábunk alatt a márványozott linóleum, illetve a nemes fa táncparkett. Ő tervezte a bútorzatot is: a négyzet, illetve a téglalap alakú nagyobb asztalokat, az alul-felül háromágú-köríves fémcső lábazaton nyugvó, linóleummal fedett furnérozott deszkalapokat. (A szerencsésen ránk maradt példányok replikái a nagykávézóban láthatók.) Doesburg hagyatékában található két olyan bükkfa szék rajza, amelyek hajlított technológiával készültek volna; ezek helyett végül, alighanem pénzügyi megfontolásból, hasonló Thonet-darabokat vásároltak. Tőle származnak viszont a földszinti helyiségek bokszaiba szánt, semlegesen egyszerű formájú, vörösesbarna és szürke változatban elképzelt, magas háttámlájú párnázott bőrpadok. Doesburg a világítást a díszteremben zománclapra erősített kriptonégőkkel oldotta meg (egyegy 120 x 120 cm-es felületre 16 körte került), a nagykávézóban nikkelhuzalra függesztett reflektorokat helyezett el. Még emblémás hamutartóra is volt gondja. Mindazonáltal az Aubette jelentőségét nem feltétlenül az összművészeti programban látom. Jelentősen árnyalja azt a képet, amely a két háború közötti modernizmus belsőépítészeti/lakberendezési felfogásáról él – s nem csak a köztudatban.


Hans Arp, Sophie Taeuber-Arp és Theo van Doesburg az Aubette előtt, 1927 körül   Forrás: L’Aubette ou la couleur dans l’architecture, Strasbourg, 2008

Ha a stukkós-kazettás megoldás – mai szemmel – vitathatónak minősül is; annál inkább figyelmet érdemel a hangsúlyos színvilág abban a korban, amelyet a radikális egyszerűségre és praktikumra való törekvés jellemez. Más szóval – főleg a sémák felé hajló utókor szerint – a festés visszaszorulása és vele a fehér dominanciája. A kortársak még differenciáltan fogalmaztak. Íme a két háború közötti iparművészet értő kritikusának, Nádai Pálnak erre vonatkozó sorai: „Ha építész vagy lakásberendező véleményét kérdezzük, a túlnyomó részük a fehér színt fogja ajánlani… Fehér falon itt nemcsak a tejfehéret kell érteni, hanem a halványszürkét, a kékesbe játszót, a világos mézgaszínűt éppen úgy ajánlják.” Azaz: a funkcionalizmus mégsem érte be a fehérrel. De a három alapszínnel sem, amely Doesburg 1923-as családi ház tervének axonometrikus rajzát vagy Molnár Farkas 1926-os villatervét élteti. Az Aubette-ben felbukkan mellettük a zöld, nem kevés az enteriőrben a szürke, és egy-egy mezőben a vörös vagy a sárga sötétebb változatával is találkozunk. Dessauban, a Bauhaus mestereinek 1925–26- ban létesült ikerházaiban a lépcsőházakat már ugyancsak a három alapszín módosított árnyalatai (bordó, halványkék, sárgásbarna) élénkítik. A modern építészet protagonistái közül talán legtovább Le Corbusier merészkedett a színskála revitalizálásában: a stuttgarti Weissenhof mintalakótelepen 1927–28-ban épült két házában a lakások belsejét föld- és pasztellszínekkel festették ki. Az Aubette tehát ebbe a sorba – a kolorit és építészet kapcsolatának újraértelmezésére vállalkozó legérdekesebb kísérletek közé – illeszkedik.