Hatvany Ferenc gyűjteménye körül sok titok lappang, a gyűjtemény sorsát illetően számos részlet a homályba vész. Korabeli műtörténeti leírásból kevés áll rendelkezésre, a kollekció ’44-es széthullása után viszont egyre-másra keletkeztek „leltárok”. Ennek oka kézenfekvő: Hatvany báró örökösei dr. Hans Deutsch ügyvéden keresztül 1962-ben kárpótlási igényt jelentettek be a német hatóságoknak. Az egykori áldozatoknak elveszett gyűjteményük összetételéről a Harmadik Birodalom jogutódja, a Német Szövetségi Köztársaság felé kellett elszámolniuk. Mivel maga a gyűjtő ekkor már nem élt, a veszteség pontosítása a családtagokra és koronatanúkra maradt. Mindenki tudott valamicskét, de ezek az ismeretfoszlányok súlyos dokumentumhiánnyal párosulva végzetes kimenetelűnek bizonyultak. A procedúra végén az örökösök a megítélt kárpótlásnak csak a felét, 17,5 millió márkát kaptak kézhez, ügyvédjük ellen pedig gondatlan ügykezelés, valamint hamis tanúzásra bírás vádjával eljárást indítottak.

Báró Hatvany Ferenc otthonában, a Dunára néző Lónyay-villában, a Hunyadi János úton a békeidőkben kétszer történt hivatalos adatfelvétel. Először 1924-ben, amikor is a gyűjtemény biztosítási értékbecslése zajlott, majd a ’30-as évek elején, amikor a báró megrendelésére dr. Pogány Kálmán nyugalmazott múzeumigazgató állította össze a kollekció teljes jegyzékét. Az első dokumentáció a külföldi festők képeit tartalmazta, több mint 1 millió pengő értékben, 35 mester mintegy 98 alkotását sorolva fel, a második pedig értékmeghatározás nélkül 96 festményt, egy rajzalbumot, 36 szobrot, 54 szőnyeget, brokátot vagy textíliafélét, 175 bútordarabot, 75 porcelán- és ezüsttárgyat, valamint 29 egyéb műtárgyat regisztrált.

A nagyközönség két publikációból ismerhette a Hatvany-kincseket, az egyiket Genthon István tette közzé 1935-ben a Magyar Művészetben, a másikat két évvel később François Gachot a Nouvelle Revue Hongrie-ban. Mindkét művészeti író a 19. századbeli francia, illetve az itáliai, német, spanyol és holland mesterek műveit nevezte a gyűjtemény ékességeinek. Felsoroltak két Ingres, négy Chasseriau, öt Courbet-képet, Daumier, Renoir, Pissaro, Degas, Constable és Canon alkotásait – néhány festményt reprodukáltak is. A két cikk közül azonban egyik sem adott alapos betekintést Hatvany művészeti tárgyainak világába és mindkettőjük tolla sejtető félbekezdések irányába húzott a konkrétumokat kerülendő. A dokumentáció hiányosságaitól függetlenül azonban a cukorbáró-örökös gyűjtő a harmincas évek közepén még javában vásárolt, cserélt és el is adott.

Hatvany Ferenc életét a festészetnek és műgyűjtésnek szentelte. Festői pályafutását Nagybánya igézetében kezdte, majd Párizsban a Julian akadémián tanult tovább. Magyarországi szereplései mellett a berlini Cassirer és párizsi Bernheim galéria mutatta be képeit. A Der Cicerone és a L’Art et les Artistes művészeti folyóiratok, valamint a Lipcsében megjelenő, a szakmában rangos Thieme-Becker képzőművészeti lexikon kizárólag ecsetvonásait és nem gyűjtőszenvedélyét méltatta. 1925-ben a Nagy Berlini Művészeti Kiállítás keretében 28 magyar festő műveit prezentálták és a szervezők Hatvany bárótól kérték be a legtöbb festményt.

Hatvany Ferenc azonban nemcsak festőállványa előtt töltötte idejét, a negyvenes évek elejéig rendszeresen megfordult a nyugat-európai főbb műkereskedések tájékán, az őt kiállító berlini és párizsi galériákban, valamint a legkülönbözőbb aukciósházakban. A Weimari Köztársaság műgyűjtői csak Bilder-Ferryként emlegették.
Pazarul berendezett budai villájába 1937-ben ellátogatott Thomas Mann is, aki Naplójában a luxusról, az értékes képekről, ezen belül is a franciákról emlékezett meg.[1] Ezt az ismeretséget Hatvany Ferenc fivérének, Hatvany Lajos neves irodalmárnak köszönhette. Az író többször is tiszteletét tette a hatvani volt Grassalkovich-kastélyban, amely ekkor már a három testvér, Ferenc, Lajos és Irén tulajdonát képezte. A falakon függő képek alatt itt irodalmi művek is születtek. Hatvany Lajos első felesége, Christa Winsloe Hatvanban írta a Lányok egyenruhában című regényét, amely egy leszbikus szerelem történét meséli el, Peter Mendelssohn müncheni író pedig itt gyűjtött anyagot Hatvany Irénről készülő munkájához. Mannt a helyszín és némely jelenlévő, így Hatvany Irén is annyira megihlette, hogy a Doktor Faustusban emléket is állított nekik.

1944. március 19-én vasárnap a családtagok útjai szétváltak: Ferenc, miután megtudta, hogy keresik, ismerőstől ismerősig vándorolva, lakások, házak és paloták félreeső zugaiban, a fővárosban és vidéken húzta meg magát. Felesége két lányukkal, Szonjával és Antoinette-tel egy ideig Budapesten maradt, majd csatlakoztak a harmadik lányhoz, Alexandrához, aki a hatvani kastélyban lakott. A negyedik gyerek, Szandi báró, egy szellemi fogyatékos fiú valószínűleg a fővárosban maradt.

Hatvany budapesti palotáiban, a Hunyadi úton és a Werbőczy utcában a Waffen SS alakulatai ütöttek tanyát. Az egyikben szállást, a másikban tiszti kaszinót rendeztek be. Hogy a képekkel mi történt, nem tudhatjuk pontosan. Friedrich Wilcke, Hans Deutsch koronatanúja és más visszaemlékezők szerint a németek az értéktárgyakat a Birodalomba „mentették”. Tény, hogy Csánky Dénes, a lefoglalt zsidó műkincsek kormánybiztosa 1944-ben, amikor megpróbálta még a németek előtt összeszedni a magyarországi zsidók „elhagyott” javait, a Hunyadi János út 26. szám alatt mindössze 68 műalkotást tudott leltárba venni. Közülük is huszonnyolcat maga a háztulajdonos festett.

Ferenc húgát, Irént és férjét, Hirsch Albertet Hatvanban tőrbe csalták, hiába fizettek egymillió pengőt megígért kimentésükért, a repülőtéren a Gestapo emberei vártak rájuk. Auschwitzból nem jöttek haza. Hatvany Ferenc közvetlen családjából Szandi báró nem élte túl a soát. A Hatvanba menekült családtagok, noha volt részük megaláztatásban és kínzásban, Alexandra férjének, dr. Nagy Endre csendőrszázadosnak köszönhetően megmenekültek.

1947 elején Hatvany báró levelet kapott dr. Jeszenszky Sándortól. Ebben a köz- és magángyűjteményekből elhurcolt művészeti alkotások miniszteri biztosa arra kérte a címzettet, állítsa össze veszteséglistáját és az eltűnt műtárgyak adatait a lehető legrészletesebben adja meg. Akkoriban sokan kaptak ilyen felszólítást. A kérdőívet később az MTI-n keresztül a napilapokban és a rádióban is közzétették. A kérésnek Hatvany Ferenc 1947 márciusában tett eleget. Beadványában összegezte, hogy szemtanúk jelentése szerint házából a benne lakó németek sok mindent elhurcoltak, és ami ott maradt az elégett, valamint több műtárgya került át a Budakeszi úti Mauthner-villába, ahonnan a menekülő németek úgyszintén megrakodva távoztak. 1945 márciusában ott is tűz ütött ki.

Hatvany báró, illetve Horváth János, a Deutsch Ignác és fia cég könyvelője nem vette túlságosan komolyan Jeszenszky kérését. A négyoldalas feljegyzésben 46 festmény és szobor elkallódásáról adtak sommásan hírt. Hellyel-közzel megjelölték ugyan a festőket és képcímeket, de pontos paraméterek mindössze Van Haarlem, Il Giovane, Longhi, Munkácsy, Rippl-Rónai és Paál László nevei után szerepeltek. A károsult veszteségei között négyszáz saját festményét is nyilvántartotta.

Egyébiránt megnevezte azokat az alkotásokat, amelyek egykori alkalmazottai, Horváth János és Veszely Károly nevén ládákba csomagolva, a Magyar Kereskedelmi, az Általános Hitel, Leszámítoló és Pénzváltó bankok széfjeiből szívódtak föl nyomtalanul. Szám szerint 165 alkotást említett, tételesen azonban ezeknek kevesebb, mint a negyedét sorolta föl. Az 1942-től biztonságba helyezett kincsek listáján a legértékesebbek vezették a sort: El Greco Athos hegye, Tintoretto Férfiportréja, Delacroix Arab tábora, Corot Kékruhás nője, Renoir Rózsaszínruhás nője, Degas Törülköző nője, Manet Mary Laurent-ja és Ingres Fürdőzője.

Horváth ezt a feljegyzést később kiegészítette, csatolta hozzá a ládák számait és azok tartalmát, valamint írásba adta, hogy a háború után csak Courbet Birkózókját találták meg. Viszont a báróval egyetemben nem tett említést arról, hogy 1946-ban megjelent náluk az irodában egy ismeretlen „magyar ember” és képeket ajánlott fel a Hatvany-gyűjteményből – visszavásárlásra.

A szűkös anyagi helyzetre és feltehetően az eladó homályos hátterére való tekintettel csak néhányat vásároltak vissza. Annyi feltételezhető, hogy ezek között volt Renoir Rózsaszínruhás nője, Ingres Fürdőzője, Delacroix Arab tábor címû képe, egy ismeretlen magyar festő, feltehetően Markó egyik alkotása, Hans von Marées Önarcképe, Courbet Erotikus aktja (másképp A világ eredete) és Manet Öngyilkosa. Ezeket a képeket az akkor már Nyugaton élő orientialista, Hatvany Bertalan felesége, Claire és annak diplomata ismerősei csempészték ki az országból. Mravik László szerint a gyűjtő e hét képen kívül akkoriban további képeket is visszaszerzett, a gyűjteményben előzőleg őrzött impresszionista festmények számát pedig maximum harmincra becsüli.

Az 1964-ben kezdődött és 1973-ban zárult Deutsch-eljárás[2], illetve a per során a képek felbukkanásának kérdésében a kihallgatott tanúk közül többen ugyanezen a véleményen voltak. Fritz Nathan svájci műgyűjtő és képkereskedő például számlakönyve alapján igazolta, hogy Daumier Szegényekjét és Courbet Bourdet doktor portréját Hatvany bárótól vásárolta. Nathan egyébiránt az ötvenes évek elején szemrevételezte Hatvany Ferenc párizsi bankszéfjét, ahol többek között Savery Hegyszoros, Courbet Erotikus akt (vagyis a A világ eredete) és Erdei patakban fürdő nők című alkotásaira emlékezett vissza.

A Montrealban élő Rolf Z. Medgyessy az 1972-es főtárgyalás előtt hosszú levélben tájékoztatta a bonni államügyészséget a háború utáni budapesti fekete-képpiacról. Leírása szerint a magyar képgyűjtőkön kívül az amerikai, francia és angol ellenőrző bizottságok vezetői is komoly érdeklődést tanúsítottak a műkincsek iránt. Az üzletkötés rendszerint az Országház Kávéházban történt, ahol egy bizonyos Porkay Martin tarsolyában rejtőzött a legtöbb tudás és fénykép a rejtőzködő képekről. A kávéházi tárgyalásokon időnként Hatvany báró is feltűnt, és Medgyessy memoranduma szerint egyértelműen célzott arra, hogy igen sok képet sikerült megmentenie.

Ezekben a hónapokban a magyar hivatalos szervek is aktívan kerestek-kutattak. Jeszenszky hivatala 1947 végén összeállította a „németek által elhurcolt műkincsek ügyében beérkezett bejelentések összefoglaló jegyzéket” és postázta Karlsruhéba, a Magyar Visszaszolgáltatási Bizottságnak. A kormánybiztosság Hatvany Ferenc veszteségei között a banki letéteket nem szerepeltette, ami egyértelműen arra vall, hogy a hivatalos álláspont szerint a banki fosztogatások nem a németek számlájára íródtak. Ekkorra persze már létezett egy belső használatra készült kimutatás az „orosz katonai bizottság által őrizetbe vett és ismeretlen helyre elszállított zártletétek tulajdonosairól”. Ebben a feljegyzésben Horváth János öt és Veszely Károly három faládával szerepelt.

De történt egy váratlan esemény is: 1948 szeptemberében dr. Jeszenszky a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank páncéltermében részt vett a Veszely Károly nevére 1942-ben leadott és akkor felbukkant láda felnyitásánál. A hatfős bizottság az eredetileg 20 képet tartalmazó ládában 14-et talált és azonosított Hatvany báró gyűjteményéből. Volt köztük egy-egy Daumier-, Daubigny-, Rodin-, Menzel- és Ingres-ceruzarajz, egy ismeretlen alkotás, valamint egy Markó- és négy Hatvany-festmény. A megkerült műveket a biztonság kedvért a Szépművészeti Múzeumban helyezték el. Igaz, az eredeti tulajdonos ekkor már nem Budapesten élt.

Hatvany Ferenc, felesége és két lányuk, Szonja és Antoinette 1947 és 1948 között még hivatalos útlevéllel hagyta el az országot Franciaország, illetőleg Svájc felé. Alexandra és férje, dr. Nagy Endre vadászati főfelügyelő 1952-ben Koltai László embercsempész irányítása alatt, az éj leple alatt kelt át a zöldhatáron. (A csempész egy év múlva lebukott és kivégezték.) A „szarvasra” átkeresztelt profi vadász beszervezésével a BM 1973-ig próbálkozott – sikertelenül.

Amikor 1961-ben dr. Hans Deutsch jóvátételi ügyvéd átvette a kártérítési ügyet, a családtagok mellett az elődjétől megörökölt Friedrich Wilcke tudására hagyatkozott. A volt Hauptsturmführer 1944-ben Hatvany villájában dolgozott. Vagy magától, vagy az ügyvédre hallgatva úgy emlékezett, hogy egy júliusi délelőttön egy SS-teherkocsi osztag jelent meg a palota előtt, amelyre Karl Pfeffer-Wildenbruch Waffen-SS-parancsnok utasítására mintegy 225 olajfestményt és 625 rajzot pakoltak fel.

Deutsch úgy vélte, hogy e párját ritkító budapesti gyűjtemény jelentős része, legalább 80 festmény, francia impresszionisták műve lehetett. Számítása szerint Ferenc báró 1900-tól 38 éven át rendszeresen utazott Nyugat-Európába. Ha évente tizenkétszer fordult meg a francia fővárosban és alkalmanként két képet vett, gyűjteménye 1938-ig mintegy 912 műalkotásra rúghatott. Művészeti szakértői és számos tanúja – beleértve Nagy Endrét is – igazolta ezt a feltevést. Hatvany Alexandra férje a háború után fényképnegatívok alapján összeállított két fotóalbumot a budapesti és a hatvani paloták ékességeiről. A bennük ábrázolt alkotások, valamint a szalonok méretei arra engedtek következtetni, hogy a falakon anno 1000 festmény függhetett, továbbá Nagy külön nyomatékkal emlegetett egy páratlan értékű iszfaháni szőnyeget is.

A széthullott kollekció értékét 1962-ben több műtörténész, egymástól függetlenül 400 millió márkára becsülte. Deutsch akkor még nem tudott Hatvany 1947-es beadványáról, sem a banki letétekről és Csánky leltáráról, továbbá azt sem sejtette, hogy több mint három évtized múlva Oroszországban ötvenkét olyan képet és szobrot állítanak ki, melyek a második világháború végén magyar zsidó gyűjtőktől a Vörös Hadsereg hadizsákmányaként Nyizsnyij Novgorodba kerültek. Az anyagban nyolc műalkotás Hatvany Ferenc tulajdonát képezi, de ezekből – sajnálatos módon – több is szerepelt Hans Deutsch németországi kárpótlási beadványában. A magyar hatóságok pedig hosszú ideig még azt is ködösítették, hogy hazai múzeumokban hány kép származott a Hunyadi útról.

Az elmúlt években nyugat-európai színtereken is bukkantak fel Hatvany-kincsek, némelyeknek sikerült feltárni a provenienciáját is. A báró egyik lánya saját otthonában, kofferben őrzi az apja által festett mintegy hatvan képet. Ha már annyi átok ült a gyűjteményen, legalább ezek megérdemelnének egy önálló kiállítást.

^{Jegyzetek:
[1] 1937. jan. 13. „Látogatás Hatvany fivérénél, a festőnél; nagy
luxussal berendezett ház, értékes képek. Franciák.”
[2] Vö. Dunai Andrea: Hans Deutsch ügyvéd pere. Múlt és Jövő, 2007/1.}

Artmagazin 2008/5. 43-46.