A 80-as évekbeli pesti underground színtér egyik jellegzetes figurája volt Sóskuti Tibor. Sokan csak a Balaton zenekar koncertjein vetített álomszerű fotóiról ismerik, pedig az azóta Berlinben élő művész new wave festészeti életművet is maga mögött hagyott Budapesten. Sztorik a Balatontól Berlinig.

Rieder Gábor: Előttem van egy rajzolt önarcképed 1982-ből, amelyen csíkos rabruhában, szétálló vörös hajkoronával tekintesz a nézőre. A hajad nem rajzolt vörös, hanem tényleg ilyen színű volt akkoriban. Merész gesztus volt ez a 80-as évek szocialista Magyarországán: nem egyszerűen csak egy művész-image, de már-már statement.

Sóskuti Tibor: 1978–1979-ben festettem vörösre a hajamat, ezüstre fújt cipőben jártam és nyakkendőt hordtam inggallér nélkül. Abban az időben már nem volt olyan komoly üldöztetés, csak párszor ért retorzió. Például amikor a Balaton zenekar fellépésén a lengyelországi tüntetésekről vetítettem fotókat. A hatóság közölte a vízágyús képekre, hogy nem szabad ilyesmit mutatni, de amúgy minden oké. Egy másik alkalommal, amikor a nyakamban lógott három fényképezőgép, nem értették a járőrök, hogy mit akarok velük, úgyhogy a hátamnak Kalasnyikovot szegezve kísértek be az őrszobára, alig tudtam kidumálni magam. Egy éjszakára benntartottak. Szentendrén meg összevertek a rendőrök, mert ráültem egy csúnya szoborra. Na és persze az állandó igazoltatások, hogy van-e munkaviszonyom!? De a 80-as években már nem üldöztek egy normálistól eltérő haj miatt.

Szóval a vörös haj és az extravagáns öltözék nem valamiféle rendszerdöntő gesztus volt...

Nem, az éppen Magyarországon is megjelenő punk és new wave áramlatokra reagáltam. A véletlennek is köszönhetően már nagyon korán közel kerültem a new wave-ről szóló információkhoz. Külföldre járó, pestlőrinci haverjaimtól kaptam folyamatosan friss lemezeket, így került hozzám egy csomó new wave album (Gary Numan, Talking Heads, Stranglers, Clash stb.), amikből – elsőként Budapesten – csináltam egy new wave diszkót az FMK-ban 1978-ban. Ekkor mázoltam a fejemet is vörösre.

Vagyis ez inkább nemzedéki lázadás volt, nem személyes.

Valóban, hiszen ez jelentette a lágy, hippis pop korszak végét. A 70-es évek közepétől beköszöntött az új, modern, elektronikus gépi világ (eleinte erős popellenes felhanggal), amit a techno előérzetének is nevezhetünk. Ahol robotfigurák embertelenül ordítanak, mindenféle társadalmi rendszeren kívül. Kevéssel később, a 70-es évek végétől nőtt ki a punk káoszból és anarchiából egy új, kommerszebb, örömmel kísérletező, felszabadult, a nagyközönségnek szóló, „új hullámos” popkultúra, eklektikus alstílusokkal. A művészet dömpingben került ki az utcára, mintha egy művés gyár ontaná. A világot tömegesen elárasztották a művészek. Magyarországon is érezhető volt egyfajta felszabadultság, de az inkább politikai jellegű volt, az átlag a diszkókban még Boney M.-re táncolt.

Mit tanultál, hogy a zene ennyire érdekelt és mikor lépett be a képzőművészet az életedbe?

A zene már egész korán megjelent az életemben, öt- és tízéves korom között zongoráztam, majd később még két évet tizenévesen, hangversenyeket is adtam klasszikus darabokból. Az általános iskolában én voltam a legkisebb növésű, ezért elkezdtem Tarzanokat és aktokat rajzolni az erősebb fiúknak, hogy ne verjenek mindig össze és megvédjenek. Így alakult ki bennem a képzőművészet felé irányuló érdeklődés.

Művészcsaládból származol?

Igen, dédnagyapám karmester volt, nagyszüleim színészek (többek között az egykori Király Színházban), de zenéltek is, sőt a nagypapámnak grafikai műhelye is volt. Az édesapám is kitűnően rajzolt, de ellenezte, amikor 14 évesen jelentkeztem a képzőművészeti gimnáziumba. Játékkészítő grafikusként végeztem (játékkészítés, ipari dizájn, bábszínház, meseírás, illusztráció stb.), majd jelentkeztem a Képzőművészeti Főiskolára, fel is vettek, de rögtön ki is léptem.

Miért?

Nem szerettem a tanárokat, akik az elcsépelt hülyeségeket nyomták, miközben nekem volt atelier-m és többek között olyan mestereim, mint Pauer Gyula, Vető János (egy időben nála hívtam elő a fotóimat) vagy a sógorom, Tolvaly Ernő, akihez már gyerekkoromtól kezdve jártam (kiváló és egyben szórakoztató tanár volt) és persze a sok aktív művészkolléga. Tőlük csomó mindent megtudhattam, hivatalos okmányra pedig nem volt szükségem – mindig is irtóztam a papíroktól.

Vagyis otthagytad a Képzőt, és belevágtál a… Mibe is vágtál bele?

Pestlőrincre költöztem Pauer Henrikhez, teli volt a fejünk manifesztumgyártással, rengeteget rajzoltunk és próbáltuk megtalálni művészi identitásunkat. Elkészültek az első festményeim, és összejöttem Víg Mihály húgával, Víg Katival, nála laktam, Óbudán, hozzánk járt fel Miska és Hunyadi Károly, ekkor alakult meg a Balaton együttes. A Miska egy csendes, megnyugtató egyéniségű, nagyszerű underground költőzenész volt, Károly meg egy kirobbanó, szemtelen, szőke punk-lázadó. Kényelmes teázgatások közben szelídítették meg ezeket az ellentétes energiákat, a zenén keresztül. Az első koncerten, a Kulich Gyula téri pszichiátriai gondozóban még én basszusgitároztam (előtte két héttel kezdtem el tanulni). Sajnos a keverő ember nem ismerte a számokat, ezért a színpadon semmit sem hallottunk vissza, őrült káosz lett belőle. Rá is ragadt a zenekarra a lázadó, antiprofesszionális, underground-jelleg. Ezután már csak fotóztam a Balatont és diákat vetítettem rájuk az előadásokon. (1980-ban állítottam ki először fekete-fehér fényképeket, a Bercsényi Klubban, Gazsi Zoltán barátommal.)

Honnan jött az ötlet, hogy diavetítőkkel fotókat vetítsél rá a koncertező előadókra?

Már előtte is nagyon sokat fényképeztem, ötéves koromban kaptam meg édesapámtól az első Zenit kamerámat. Amikor a Katinál, a Bécsi úti lakótelepen laktunk, elkezdtem a Balaton tagjait fényképezni, majd a kész diákat rájuk vetíteni. Közben találtam egy vegyszert, az úgynevezett Szilvia ruhafehérítő szert, amivel meg lehetett „festeni” a diákat, mert feloldotta az emulziót, vízzel felhígítva lazúrosan elmosta, sűrűn pedig rétegeket húzott le. Az akkoriban vetített diák közül sokat Szilviával kezeltem. Egyébként ez adott indíttatást a festészethez: nem fotószerűen próbáltam festeni, hanem festőszerűen fotózni.

A vetítés eleve transzparens műfaj, ami összezavarja a síkokat és szürreális összhatást eredményez; de ezek szerint ezt már a dián eleve lejátszottad?

Igen, e kettő párhuzamosan történt: miközben a Szilviával kísérleteztem, a fotókat ráfestettem (vetítettem) az együttestagokra a koncerteken.

Kikre vetítettél, csak a Balatonra, vagy más kultikus 80-as évekbeli underground bandákra is?

A Balaton egész gyorsan összejött a Trabanttal (Lukin Gábor, Méhes Marietta, Vető János), bár ők nem léptek fel önmagukban, inkább csak házi felvételeket készítettek. Gábornál vagy a Ganz-MÁVAG Művelődési Házban és a Bercsényi Klubban tartották a próbákat, ahol szintén fotóztam. Mivel aztán az Európa Kiadó és még más, annak idején felbukkanó együttesek zenészei is (Menyhárt Jenő, Másik János, Magyar Péter, Dénes József és Kozma György mint az egyik szövegíró stb.) mint vendégzenészek vagy társzenekarok felléptek a koncerteken, így róluk is készültek felvételek. Török Ádám (Mini együttes) is megrendelt tőlem diákat, de sajnos amikor éppen egy utcai telefonfülkében megbeszéltük az átadási időpontot, ott felejtettem a kész diákat a készülék tetején. Az első eset volt, hogy pénzért árultam a képeimet – a lelkemet akartam eladni az ördögnek. Húsz kiváló kép volt, talán még léteznek valahol.

Milyen fotókat vetítettél? Csak társasági fotókat, az underground – Szilviával kezelt – arcait?

A fotóstáskám mindig a szívemnél lógott – mint egy meghosszabbított szem és adattároló –, rögzítve azt a mesét, amiben élünk. Tehát ahol éppen jártam, kattogtattam. Arcokat, barátokat ismerősöket és az álomvárost. Egyébként fekete-fehér nagyításokat is csináltam, amiket szintén megfestettem néha.

A festményeiden ugyanez a fotózott világ tér vissza: a 80-as évek közepén készült képeid is ebből a miliőből, ebből a társaságból nőttek ki... 

1983-ban készült egy xeroxfestmény-széria Békés Rozi grafikus lány lakásán, Gazsi Zoltánnal, aki akkor a rajzfilmstúdióban dolgozott, ahol fénymásolatokat tudott csinálni. Ezeket akkor még csak a Xerox nevű cég gépeivel lehetett. A xeroxozott lapok annyira hibásak, kontrasztosan fekete-fehérek, „festőiek” voltak, hogy elkezdtük őket színes filctollakkal és air brushsal kiszínezni. A következő években a kortársaimról készült további fénymásolatokat vetítettem ki, nagyobb méretekben, vászonra (Zoltán műtermében, ahol éppen laktam is), és azokat festettem vagy graffitiztem meg.

Említetted, hogy már a 70-es évek végén a new wave zenekarok inspiráltak. De honnan jött ez a szertelen, new wave-es vizuális világ, amihez hasonlót a Zuzu–Vető-képekről ismerünk csak?

Sokat mozogtam velük is, a formai dolgok ragadtak egymásra. De ők – ha jól tudom – a posztmodern neorealizmust képviselték. A graffiti ekkor már úton volt a világban, először New Yorkban, majd más városokban is. Nálunk is megjelent. Benne volt a levegőben ez az újfajta rálátás a világra, ez a típusú „utcai popart”: a megszokott, sokszor ronda és unalmas dolgokra ráfestett, utópisztikus, ipari művészet.

Jó, hogy említed a pop-artot is, mert benne van a képeidben. De Andy Warholt – mondjuk – 1982-ben, a Blaha Lujza téren erősen újra kell értelmezni, hogy újra ütőképes legyen.

A 80-as évek pop-artja már elment egy nagyon más irányba: a színes, felszabadult, absztrakt, posztmodern, graffitis világ felé. A jövő lett a cél. Csak a felszín volt hasonló, a mentalitás már másról szólt. Nem a reklám tárgyáról készült a mű, hanem maga az alkotó lett a reklám tárgya. Míg Nyugaton az underground pop korszak a 60-as években zajlott le, Magyarországra a 70-es évek végére érkezett el, keveredve a new wave elemeivel. A szocializmus idején az embernek nem volt kedve és lehetősége az utcát festeni, addig még nem ért el a felszabadultság, így hát egy fiktív utcát festettem. A műtermembe került be a városi világ, megmaradva a „föld alatt”.

Nézve a képeket, szertelenül vidám formák vibráló játékát, a szilveszteri konfettik tobzódását látom, miközben tudom, hogy ennek a kornak az underground pesti művészvilágát, különösen a Trabant lakáskoncertekbe zárt értelmiségi univerzumát, átlengte az enervált mélabú is.

Nem lehet depressziósnak nevezni ezt a közeget, bár akkoriban vált divattá pszichológushoz járni. A Balaton és a Trabant is egy otthonos, boldog, saját kisvilágot teremtett, egy költői, melankolikus, álomszerű másvilágot. Szentendrén meg kialakult egy szórakoztató és vicces, szinte öngúnyoló dada csoport, a Bizottság, underground klub-jelleggel. A tagjai alapították meg a Vajda Lajos Stúdiót, ahol szintén kiállítottam, őket már ismertem tizenéves koromtól fogva. A 70-es évek közepétől a 80-as évek közepéig remek klubélet volt Budapesten, az FMK-ban összegyűlt mindenki. Tudtuk, hogy kontroll alatt vagyunk, de nem zavart. Ők tudták, hogy ebből nem lesz forradalom, mert nekünk jó volt, hogy több száz művésszel lehettünk egy helyen. Ott meg lehetett nézni a betiltott filmeket, mindenről beszélgethettünk, mindent ki lehetett állítani. Művészeti „szanatórium” volt, egy első osztályú, olcsó étteremmel és két galériával. Eközben néhány egyetemi klub lehetőséget adott a rendszeres underground programokra. Praktikus és veszélytelen lépés volt az állam részéről.

Közben grafikusként, fotósként éltél?

Az iskola után kiállításrendezőként dolgoztam, az Iparművészeti Múzeumnál, országszerte. Rendeztünk egy Lenin-kiállítást is, én raktam be a vitrinbe az írógépét és a cigarettáját. József Attila barátnőjével is találkoztam Makón, egy emlékkiállításra készülve. Volt néhány félig legális munkám is, csak a papír miatt, kevés pénzért. Hetenként jelentek meg rajzaim az akkor még kommunista Magyar Nemzetnél, közben pedig diákat vetítettem a koncerteken, amiből szintén csurrant egy kevés. Nem kellett sok pénz a megélhetéshez, néhány barátomnak volt lakása, ahol lakhattam ingyen. Néha, nyáron az utcán aludtam. Már 15 éves koromtól elköltöztem a szüleimtől, azóta jártam a várost, az utcán és a barátoknál volt a műtermem. Aztán 83-ban nagyon beteg lettem és lenyugdíjaztak, ezzel persze a katonaságot is megúsztam. Majd lett egy nagyon kedves mecénásom, Holczer Mari (Vivi), ő vett magához a lakásába, ahol tudtam festeni és fotózni. Ott lakott Zátonyi Tibor, kiváló fotós barátom is. Éjjel-nappal a művészetnek tudtam élni. A lakásból már alig mozdultam ki, mindennap jöttek hozzánk a látogatók, akiket fotóztam is. Én pedig eljártam hetente kétszer teniszezni, de egyébként máshová nem.

A képzőművészeti belvilággal volt kapcsolatod? Hiszen ekkoriban virágzott az új festészet, Hegyi Lóránd vitte a festőket nemzetközi kiállításokra és hozta hozzájuk a külföldi gyűjtőket. Ebben részt vettél?

Nem, csak egyszer kerültek el a munkáim Helsinkibe és részt vettem egy csoportos kiállításon a Nemzeti Galériában. Voltak kiállításaim különféle klubokban (Bercsényi, FMK, Vajda Lajos Stúdió stb.), de nem kerültem bele a kommersz művészeti életbe, mert 1983-ban „kiléptem”, földalatti művész maradtam. 1986-ban pedig disszidáltam.

De volt egy nagy sorozatod 1985-ben Saint Andrew címmel, szertelen new wave-es absztrakt motívumokkal.

Azt a szentendrei Vajda Lajos Stúdió felkérésére festettem. Gondoltam, csinálok valami mást: nem figurális, hanem expresszív-graffiti képeket, némi polgárpukkasztó hátsó gondolattal. Nagy meglepődés lett a vége, a látogatók értetlenül nézegették a képeket.

Miért mentél el Berlinbe 1986-ban?

Már 18 évesen szerettem volna külföldre menni, de a határról visszafordítottak, leszállítottak Hegyeshalomnál, elvették az útlevelemet, mert „megsértettem a törvény rendjét”. Utána minden évben beadtam az útlevélkérelmet, mígnem 1986-ban egyszer csak elfogadták. Ekkor épp paradicsomi jólétben éltem: barátnő, sport, egészséges élet, csak a művészettel foglalkozhattam. Aranykalitka volt. De bennem volt valami szabadságérzet-hiány, hogy be vagyok zárva. Mindig is csavargó voltam, nálam a szabadság van a legelső helyen, aztán következik a művészet, utána a munka és a szerelem. Úgyhogy amikor megkaptam az útlevelet, tudtam, hogy le kell lépnem, hogy kint fogok maradni. Nem volt egyszerű a disszidálás, nem ismertem senkit Berlinben, lejárt a vízumom, sok időt töltöttem menekültlágerekben, rengetegszer igényeltem dokumentumokat, míg kaptam egy ideiglenes papírt. Utána házasságok miatt maradhattam, 1998-ig nem is voltak igazi papírjaim.

Közben pedig belecsöppentél a nyiladozó berlini underground világba?

Az első esti séta közben betévedtem egy foglalt házba, ahol egyszerre öt, fergeteges gyorsaságú punk zenekar bömböltette az erősítőket és közben a folyosókon böfögő, fekete ruhájú, mindent kibíró tömeg támolygott. Valószínűleg ez volt az utolsó, hamisítatlan punkkoncert Berlinben. Ezt követően ellátogattam a belvárosba, David Bowie egykori törzsdiszkójába, ott már egészen más világ várt. Kreuzbergben, ahol laktam, jórészt csak fiatalok éltek, akik a világ mindenféle sarkából származtak és óriási nyitott bulikat tartottak, pillanatok alatt bekerültem az örvénybe. Elkezdtem nagy iramban alkotni. Rövid időn belül csináltam egy kiállítást, csomó embert megismertem, bekerültem a berlini művészeti szövetségbe, az első festménykiállításomon már adtam el képeket, egy galéria egyből le is akart szerződtetni. Azt gondoltam, onnantól már minden egyszerű lesz. De a szerződéstől megijedtem, elém nyomtak egy dokumentumot, de én akkor alig tudtam még németül, nem mertem aláírni, pedig nagy esély lett volna. A berlini művészeti szövetségből is gyorsan kiléptem, amikor az első közös kiállításon azt vetették a fejemre, gúnyos mosollyal a szervezők, hogy mi ez? Psychedelic? Gyorsan otthagytam őket. Ezek után kisebb galériákban csináltam csak kiállítást, kalapboltban vagy kávézókban. A festészet az enyém volt, a szabadságot jelentette nekem, és jelenti azóta is.