Metszéspontok: Eszkimó asszony fázik II.

Beszélgetés Matkócsik András operatőrrel

Balázs Kata és Szabó Eszter Ágnes

2017. október 6-a és november 19-e között a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban volt látható a Metszéspontok – Film, képzőművészet, zene: esettanulmányok a nyolcvanas évek filmjeinek körébőlcímű kiállítás. A tárlat egy interjúkból álló film köré épült, amely három, a nyolcvanas években készült film (Eszkimó asszony fázik, 1983, rendezte: Xantus János; Meteo, 1989, rendezte: Monory Mész András; Az emberevő szerelme, 1985, rendezte: Cantu Mari, Pázmándy Katalin) egyes alkotóival készült. Az installációs formában feldolgozott és kiállított interjúfilmhez dokumentációs anyagok kapcsolódtak: fotók, plakátok, lemezborítók, forgatókönyvek, valamint Méhes Lóránt a new wave emblematikus alkotásaiként számon tartott napszemüveg-sorozatának egyes darabjai, és az azokat viselő modelleket ábrázoló printek is. Az interjúkból kirajzolódó, hol párhuzamosan haladó, egymást erősítő, máskor ellenpontozó narratívák nyomán megismerhetők a korszak vizuális világának és zenéjének kapcsolódásai a film alkalmazott művészeti környezetében, miközben olyan fogalmak újragondolására is sarkallnak, mint a tömegkultúra és a pop, az underground, az alternatív és a mainstream a késő Kádár-korban. A filmekben elhangzó interjúk szerkesztett formában jelennek meg az Artmagazin Online felületén az elkövetkező időszakban, kutatásra, a beszélgetések folytatására, a témák bővítésére sarkallva minden olvasót.

Hogyan kezdődött az együttműködésed Xantus Jánossal?
A főiskolán Makk Károly tanár úr szabályszerűen „összeházasított” engem Xantus Jánossal. Mi addig különösebben nem voltunk jóban, illetve volt egy kis távolságtartás, finom distancia közöttünk. Én már befejeztem jónéhány vizsgafilmet és egyszercsak hívattak le a gyártásra. Ott ült János Makk oldalán és a tanár úr megkérdezte tőlem, hogy elvállalnám-e, hogy Xantus Janival csinálok egy vizsgafilmet. Én mondtam, hogy örömmel, mert valójában a tanár úr azt a képzelt zsilipet, ami addig köztünk volt, ezzel feloldotta. Így aztán Xantus Jánossal forgattam az És így s eképp továbbcímű harmadéves vizsgafilmjét (1978), ami valójában egy széria bevezető darabja volt. Később a Balázs Béla Stúdióban többekkel együtt a vezetőség tagjai lettünk, és ott készítettük először a Diorissimo(1980), majd a Női kezekben(1981) című kisfilmeket. Ezek voltak a szakmai és hangulati előkészítései egy egész estés filmnek– ez volt Eszkimó asszony fázikcímű film (1983) – és ezek alapozták meg a mi ideális összedolgozásunkat. 


Részlet az Eszkimó asszony fázik című filmből. Forrás: YouTube

Mi volt a közös munka módszere?
Ő kezdetben különböző cetliket adott nekem, és egy csenevész kis forgatókönyvet is. Aztán ezek egyre ritkábbak lettek. Minden forgatási nap végén leültünk és snittre pontosan megbeszéltük a következő napot, és másnap ilyen előkészítés után indítottuk el a forgatást. Szigorúan vett forgatókönyv tehát már az második-harmadik közös munkánk esetében sem volt. 

Hogyan fogalmazódott meg Xantus Jánosban az Eszkimó asszony fázikötlete?
Elkezdte diktafonra rögzíteni Méhes Marietta hétköznapi szövegeit, ő hozta tehát az alapanyagot. Ezekből alakult ki az Eszkimó asszony fázikváza, természetesen úgy, hogy a még meglehetősen fésületlen szövegeket János egy dramaturg segítségével összerendezte és stilizálta. Abban az időben alakult meg a Trabant alternatív zenekar, amelynek létrejöttét és történetét más-más, egyéb alternatív zenekarok segítették, alakították és János követte ezeket az eseményeket, a Trabantot pedig beépítette a filmbe.


Trabant zenekari próba, fotó: Magyar Péter 1982

Milyen jellemző elemeket emelnél ki a film vizuális világával kapcsolatban?
Volt egy nagyszerű díszlettervezőnk, Bachman Gábor. Ő alakította ki azt az újpesti lakást, hogy az egykori zongoraművész és az alternatív vamp lakása ott kaphasson helyet. A második koncertjelenet esetében, hogy a Vasasba öltöztetett miliőben legyünk, például abban állapodtunk meg, hogy vörös és kék fénycsövekkel alakítjuk ki a felső teret. A MOM Művelődési Házban lezajló koncert pedig egy az egyben a Bachman által kitalált hajószerű forma fedélzetén folyt. 

Operatőrként milyen képi világ megteremtésére törekedtél?
Valójában már a Diorissimóban és a Női kezekben alakult ki, és az Eszkimó asszonyban is látványos, hogy a fekete és a vörös színekre van komponálva mindhárom film képi világa. A Diorissimóban kezdtem el, a Női kezekben bontakozott ki, és az Eszkimó asszonyban lett a leguralkodóbb. A zöldeken kívül szinte ez a két szín uralja az egész filmet, végigvonulnak rajta a sötét tónusok és a vér is. Jellemző, hogy az egykori zongoraművésznek a Pécsi Kesztyűgyárban csináltatott bőrdzsekije kívül fekete és belül vörös. Xantus két bőrdzsekit csináltatott, az egyik a Bogusław Linda által játszott főszereplőé lett, a másikban pedig ő vezényelte le a filmet. Megcsináltatta ezt a két dzsekit, anélkül, hogy beszéltünk volna róla, és onnantól kezdve, hogy megláttam ezeket, értettem, hogy miről van szó. Ebből következően rögtön a kezdő jelenetben megjelenik az utcán a vörös, a vér. Amikor pedig felültünk a zárójelenetben a Doverből Calais-ba tartó hajóra, annak érdekében, hogy az odafelé út két órája alatt motiváljunk, és így a visszafele úton tudjuk, hogy hol és hogyan forgassunk, teljesen magától értetődő volt, hogy egy olyan terepen állítjuk fel a kamerát, ahol vörösre vannak festve a korlátok és a szituációban kell, hogy látható legyen egy fekete kalapos hölgy.  Ezek Bachman munkáira is jellemző színek, és az ő számára is egyértelmű volt, hogy hogyan komponáljuk a filmet. A mai napig őrzök egy levelet, amit a forgatás őrületes iramában nem tudtam elolvasni, csak a végeztével, és ebben ő egy az egyben leírta azt, amit nem kellett megbeszélnünk.   

A Zuzu-Vető művek hogyan kerültek a filmbe?
Tulajdonképpen azok szerepeltetése is evidens volt, mert Xantus tudott a Vető János és Méhes Lóránt Zuzu alkotópárosról, és miután a falakat meggyőzően a főszereplők képére kellett formálni, ezeknek a festményeknek ott volt a helyük. Vető nemcsak zenélt a Trabantban – és így a filmbéli zenekarban –, hanem a rajzok, festmények lakásba szállításától Marietta öltöztetéséig mindenben részt vett és segített. 


Hunyadi Károly és Lukin Gábor, fotó: Vető János 1982

A film végén szerepel egy jellegzetes vizuális elem, azok a szárnyak, amiket Mari az elutazása előtti estén visel. Mit jelképezett ez a jelmez?
Ezek a szárnyak egy, a valóság és az álom, vagy hajnali delírium határára helyezett jelenetben tűnnek fel. Koncert után beszélnek a zenekar tagjai olyan banális blődségekről, hogy vidéken kéne élni és állatokat tartani, és az ébrenlét és az álom keveredése a szövegeken túl ezzel az extrém kosztümmel is hangsúlyozódik. Amikor hajnalban a zongorista felébred és nem találja Marit, akkor ez a bizarr ruhadarab nagyon előtérbe kerül. A kezében tartja, amikor a zongorához ül, aztán ráteszi, és csak azután kezd el játszani rajta, mintha a nő megfoghatatlanságának a jelképe lenne. 

Hol határoznád meg az Eszkimó asszony fázik helyét a Xantus Jánossal készült filmjeidben? 
Azok az említett elemek, amelyek fel-felbukkannak az Eszkimó asszonyban, a Diorissimóban és a Női kezekbenc. filmjeinkben töményebben és szembeötlőbben vannak a néző elé tárva. Innen nézve a Diorissimót emblematikusabb filmnek tartom, mint az Eszkimó asszonyt. Azért mondom ezt, mert a Diorissimotörténete meglehetősen extrém. A fiú feladja magát postai csomagban az áhított nőnek – akit Méhes Marietta játszik – és ő az ideges kapkodás közepette véletlenül fejbe szúrja. Innen indul a történet. Ezt próbálja boncolni a kotnyeleskedő riporter, akit Kozma György játszott a filmben. Abban a filmben a helyszínek, alakok ütősebben jelennek meg, gondolok itt a konyhára, a benzinkútra, a vörös salakos teniszpályára, vagy arra a figurára, aki Szondi-elemzéssel próbálja felfejteni a kapcsolatuk titkát. Összességében leporellószerű a Diorissimoés ez a leporelló-lapozgatás pregnánsabban hozza ezeket az emblematikusnak számító elemeket. Zeneileg pedig minden film mögött a Másik János áll. Egy dramaturg barátunk, Antal István Juszuf ismertetett meg minket Másik Jánossal és onnantól kezdve nagyon sokunkkal – filmesekkel – dolgozott együtt, írt zenét a filmjeinkhez. 


Méhes Marietta, fotó: Vető János 1982

Távolabbról nézve, hogyan jelentek meg a különböző művészeti ágak a nyolcvanas évek filmművészetében?
Úgy emlékszem, hogy Bódy Gábor megjelenésével egyidőben történt meg, hogy a Balázs Béla Stúdió kitárta kapuit a kortárs képzőművészek, írók, költők, zenészek előtt. Ezek a művészek beáramlottak a Stúdióba, nemcsak azért, hogy segítsenek az ott dolgozó filmesek munkájában, hanem azért, hogy saját maguk is filmeket készítsenek. Innentől kezdve tehát a képzőművészek is alakították a BBS-ben készült filmek arculatát, de idézhetem akár Dobai Péter moziját is, aki egészen máshonnan közelített a filmhez. Összességében az új szenzibilitás – vagy más néven transzavantgárd – egészen finoman csomósodott össze a film területén. Bódynak ugyanakkor azt is köszönhetjük, hogy odafigyelt az alternatív zenekarokra, például szerepeltette a Vágtázó Halottkémeket és Grandpierre Attilát a Kutya éji dalában (1983), és így lassan az alternatív zene képviselői is bekerültek a filmesek közé. 

Mit jelent az új érzékenység a filmben?
Annyit jelent, hogy nem a stílus az elsődleges, hanem egyfajta viselkedésforma. Ez a viselkedés azonban szembe megy a klasszikus avantgárddal, és innentől transzavantgárd, vagy ahogy neveztük, posztmodern. Ez azt hozza magával, hogy az ember szándékosan keveri a stílusokat egymással, egy speciális eklektikát hoz létre, ami az új szenzibilitásra annyira jellemző.  Vannak más stílusbeli jegyek is: megjelennek a sötétebb tónusok, a szélsőséges érzelmek és az, hogy egy melodramatikus történetet idézőjelbe lehet tenni, azaz fintort küldeni a melodráma irányába. Ez az új szenzibilitás: melodramatikus effektek használata és egyszerre ezek idézőjelbe tétele. 

Lehet magyar új hullámos filmművészetről beszélni?
Valójában jobban össze kellett volna, hogy álljon egy egységes, posztmodern új hullámmá az 1980-as évtized. Nem tudott összeállni kellőképpen, részint Bódy Gábor tragikus halála miatt, részint pedig azért, mert a hetvenes-nyolcvanas évek jelentős filmesei – mint például Jeles András vagy Tarr Béla – nagyon erős individuumok, autonóm figurák voltak és olyan sajátságos filmstílust alakítottak ki, hogy filmjeik nem tudtak – és nagyon nem is akartak – a nyolcvanas évek posztmodern és nagyon magyar világába besorolni.

 

A beszélgetés a Metszéspontokc. filmből (2017) származó interjú átdolgozott változata. A film készítői: Balázs Kata, Borbély Ádám, Szabó Eszter Ágnes, Vizi Attila. A kiállításra készült filmben megszólaló alkotók: Kistamás László, Koppány Gizella, Másik János, Matkócsik András, Monory Mész András, Pázmándy Katalin, Szemző Tibor, Vető János, Zsótér László

A kiállítás kurátorai, az interjúk készítői:Balázs Kata, Szabó Eszter Ágnes 
Koordináció:Izinger Katalin
A kiállításra készült filmben megszólaló alkotók:Kistamás László, Koppány Gizella, Másik János, Matkócsik András, Monory Mész András, Pázmándy Katalin, Szemző Tibor, Vető János, Zsótér László
A film készítői: Balázs Kata, Borbély Ádám, Szabó Eszter Ágnes, Vizi Attila
A kiállításon Méhes Lóránt, Vető János, Zsótér László alkotásai szerepeltek. 
Standfotók (OSZK Magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény): Jávor István, Lugosi Lugo László 


Balázs Kata az EMMI-MANK Kállai Ernő művészettörténészi és műkritikusi ösztöndíjasa.

full_005811.png
Metszéspontok: Eszkimó asszony fázik I.

2017. október 6-a és november 19-e között a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban volt látható a Metszéspontok – Film, képzőművészet, zene: esettanulmányok a nyolcvanas évek filmjeinek köréből című kiállítás. A tárlat egy interjúkból álló film köré épült, amely három, a nyolcvanas években készült film (Eszkimó asszony fázik, 1983, rendezte: Xantus János; Meteo, 1989, rendezte: Monory Mész András; Az emberevő szerelme, 1985, rendezte: Cantu Mari, Pázmándy Katalin) egyes alkotóival készült. Az installációs formában feldolgozott és kiállított interjúfilmhez dokumentációs anyagok kapcsolódtak: fotók, plakátok, lemezborítók, forgatókönyvek, valamint Méhes Lóránt a new wave emblematikus alkotásaiként számon tartott napszemüveg-sorozatának egyes darabjai, és az azokat viselő modelleket ábrázoló printek is. Az interjúkból kirajzolódó, hol párhuzamosan haladó, egymást erősítő, máskor ellenpontozó narratívák nyomán megismerhetők a korszak vizuális világának és zenéjének kapcsolódásai a film alkalmazott művészeti környezetében, miközben olyan fogalmak újragondolására is sarkallnak, mint a tömegkultúra és a pop, az underground, az alternatív és a mainstream a késő Kádár-korban. A filmekben elhangzó interjúk szerkesztett formában jelennek meg az Artmagazin Online felületén az elkövetkező időszakban, kutatásra, a beszélgetések folytatására, a témák bővítésére sarkallva minden olvasót.