VADÁSZOK ÉS VADÁSZÓK

Kortárs művészeti párbeszéd a természetről a párizsi Vadászat és Természet Múzeumában

Zsömbör Krisztina

A Musée de la Chasse et de la Nature különös, hibrid kollekciója a párizsi múzeumi és galériadömpingben is figyelemre méltó, mert sajátos gyűjteményezési és kiállítási koncepció mentén köti össze a múltat a jelennel, a természeti kincseket a műalkotásokkal. Az alapítványi intézmény fantasztikus Kunst- und Wunderkammerében a klasszikus gyűjteménnyel aktív kapcsolatba lépő kortárs művészeti kiállítások váltják egymást. A közelmúltban Sophie Calle életmű-kiállítását is bemutató palota a nyomkövetők és vadászok paradicsoma.


Sophie Calle: Álomesküvő (Noces de rêve) az Igaz történetek sorozatból © Musée de la Chasse et de la Nature – Sophie Calle / ADAGP – Cliché: Béatrice Hatala

Az Igaz történetek sorozat Álomesküvő darabja egy vörös, uszályos menyasszonyi díszbe öltöztetett vad. A kitömött szarvasbika impozáns agancsára rakott élénkpiros fátyol, a flammeum a gazdagságot és szerelmet szimbolizálja az ifjú pár számára. Színe azonban óhatatlanul is felidézi az elejtett, vérző állat képét. Nem beszélve arról az aspektusról, hogy a női öltözetet valójában egy hím állat viseli, vagy ez itt egy szarvassá változott emberi lény?

Az 1967-ben alapított Musée de la Chasse et de la Nature-nek az Hôtel de Mongelas ad otthont Párizs szívében. A múzeum 2007-ben költözött a 18. századi elegáns palotába, ahol az állandó gyűjteményt bemutató tárlattal párhuzamosan időszaki kiállítások is futnak. Ha magyarul szeretnénk megnevezni az intézményt, egyszerűen vadászati múzeum névvel illetnénk, ami nem fedi ugyan teljesen a valóságot, de hagyományos értelemben vett természettudományi múzeumról végképp nem beszélhetünk, annál sokkal összetettebb jelenségről van szó.


A Diána terem Jan Fabré tervezte mennyezete © Sophie Lloyd – Musée de la Chasse et de la Nature

Az állandó kiállítás egyik kortárs darabján emberszemű bagolyfejek merednek a látogatóra a kis terem mennyezetéről, amit egy fácán, fürj és vadkacsa tollazatából összeépített szürreális kompozíció borít. A halál hírhozójaként és a bölcsesség jelképeként is ismert éjszakai madár itt legyőzött, ám fenyegető trófeaként terjeszti ki szárnyait felettünk. A sötétzöld bársonytapéta az éjszaka puha sötétjét teríti a homlokán félhold alakú díszt viselő, a Hold és az éjszaka istennőjeként is tisztelt Diána szentélyére.

A múzeum tulajdonosa, a François Sommer (textilgyáros családból származó nemzeti hős pilóta és természetvédő) és felesége, Jacqueline által létrehozott alapítvány célja elsősorban az, hogy a művészet segítségével és a gyűjtemény folyamatos és szisztematikus gyarapításával térképezze fel a természet és a természetet használók, vagyis az állatvilág (vadak) és az emberek (vadászok) soktényezős kapcsolatát. Valljuk be, már e két szempontrendszer eltérése is elég sok kérdést vet fel, és akkor még nem is vettük figyelembe mindezek kortárs képzőművészeti vonatkozásait. A Chasse et de la Nature különleges és jelentős gyűjteménye gazdag és sokszínű kincsesbánya, az itt fellelhető természeti objektek, műtárgyak köre – ez hamar kiderül – egyáltalán nem korlátozódik a vadászatra vagy az ember és az állat kapcsolatához szorosan köthető tárgyakra. Az antik, modern és kortárs egyvelegben bútorok, szőnyegek, kárpitok, ötvösremekek, kerámiák, fegyverek, trófeák, kitömött állatok, páncélok, szobrok, festmények, grafikák, fotók, videomunkák és installációk egyaránt előfordulnak – de pusztán ez a gyűjteményezési módszer még nem tenne kivételessé egy magánmúzeumot. Sajátos jelenséggé az időszaki projektek és kiállítások, valamint a kortárs anyag gyarapításának módja teszi, ez biztosítja a folytonosságot és az átjárást a múlt és a jelen között, mert az itteni gyűjteményben és a gyűjteményhez kapcsolt kiállításokban az időszakok és a korszakok egymásba fonódva, harmonikus egységben és elevenen mutatkoznak meg.

Balra: Serena Carone: Barátom (Mon amie), 2016, mázas fajansz © Musée de la Chasse et de la Nature – Serena Carone / ADAGP – Cliché: Béatrice Hatala

A lila szalon egy részletének tárgyegyüttesében az áldozatára váró polipot abban a testhelyzetben látjuk, mielőtt épp elfogná zsákmányát. Vadászó pózban tekergő színes csápjai a csendélet eleven motívumaihoz kapcsolódnak. Vadászó társa a csőre töltött fegyverrel áldozatát váró harcos amazon aranyozott szobra. Fölöttük már a zsákmányt, az elejtett állatokat ábrázoló csendélet függ, melyen friss, színes gyümölcsök és virágok árnyékában hevernek a legyőzött nyulak és madarak tetemei.

Jobbra: Enteriőr Laurie Karp kerámiájával © Musée de la Chasse et de la Nature, Paris – David Bordes

Az egyik fegyverszekrénybe szétmarcangolt húsdarabra emlékeztető kerámia tárgyat költöztettek, amiben kiontott belekre, zsigerekre hasonlító kígyószerű lények tekeregnek. Karp egy másik hasonló munkáján szalamandráknak nevezi őket – akik a mítosz szerint a tűzben is megélnek. A mázas kerámia animális, néhol durván rusztikus, másutt kagylószerűen fényes felületei meglepő kontrasztot alkotnak a felette lógó, míves, gyöngyházberakású fegyverek látványával.

Bár a kollekció darabjait hagyományosnak is nevezhető múzeumi prezentációs módszerek alkalmazásával mutatják be a palota hol tágas, hol intimebb tereiben, mindez mégis olyan érzést kelt, mintha a tulajdonosok magánlátogatásra invitálnának és személyesen csak minket kalauzolnának gyűjteményükben. Vannak olyan szobák, szalonok, amelyekből mintha csak egy percre lépett volna ki vendéglátónk, ahol szinte várjuk, hogy felbukkan valaki, aki teát szervíroz nekünk a csodálatos asztalkára, miközben a látnivalókban gazdag enteriőrben, a tárlók, vitrinek, fiókokban vagy a falakon elhelyezett tárgyak és képek között bolyongunk. A termek, folyosók, lépcsőházak, beugrók változatosan kialakított terei nemcsak kiváló keretet biztosítanak mindehhez, hanem valóságos otthont teremtenek, a patinás épület jobban „illik” a gyűjteményhez, mintha egy sztárépítész ikonikus, szoborszerű épülete mellett döntöttek volna a tulajdonosok. A kortárs művek az időszaki kiállítások és események számára fenntartott galériatérben kapnak helyet, de időről időre, a történeti anyaggal meglepő kontrasztot kínálva épülnek az állandó kiállításra is. Az eleve eklektikus enteriőrben ugyan meglepetésszerűen bukkannak fel, de a hatás, amit keltenek, kétségtelenül precízen kiszámított. Az így összeálló tárgycsoportok néha kifejezetten bizarr kompozíciói azokat is megkímélik az unalomtól, akik egy vadászati múzeumhoz molyette kitömött állatok, poros diorámák lehangoló látványát társítják. A rendezésnek köszönhetően a látogató könnyen elbizonytalanodik: nem feltétlenül tudja eldönteni, vajon az épp megpillantott kép tényleg mozog-e, nem egy klasszikus vadászjelenettel állunk-e szemben.


Serena Carone: Türelmes Szűz (Vierge de la patience), 1997, fa, papírmasé, különböző anyagok © Musée de la Chasse et de la Nature – Serena Carone / ADAGP – Cliché: Béatrice Hatala

A Barbie baba-testű, gyermekét szoptató Szent Szűz a türelem szobra. A lámpaként világító fejdísz és a nőalak áldást osztó sugárzó tenyere világítja meg a kisded arcát. A koronát a feszület mellett drágakövekre, igazgyöngyre emlékeztető csillogó tárgyak és evőeszközök alkotják. A szent virágos stólája széttárul, szemérmetlenül belátást engedve a nőalak testének rejtett zugaiba. A felette lévő festményen hasonló pózban a görög mitológia szűz istennője, Artemisz ül, aki gyermeke helyett vadászkutyáját öleli magához.

Egy kitömött állatról vagy egy nippszerű tárgyról is csak közelebb lépve derül ki, hogy gyanúsan kortárs darabról van szó. A trófeák termében a mennyezetet kortárs freskó díszíti, a díszes fegyverszekrényben a vadászpuskák mellett fura, hússzínű, kiontott zsigerekre emlékeztető kerámiaszobor lapul, a kandalló elé terített jegesmedvebőr a látszattal ellentétben nem puha szőrme, hanem kemény porcelántüskék tömege. Bár a hatvanas évektől kezdve már nem meglepő jelenség preparátumok használata a képzőművészetben, mégis ebben a kontextusban felerősödik hatásuk, további jelentésréteget kapnak a vadászati ereklyék, trófeák társaságában. Az állatok erős és mélyen gyökerező szimbolikus tartalmakat hordoznak, ahogy a fegyverek, a vadászat, az üldözést szolgáló eszközök és módszerek megjelenítése is. A medializált állati testek vagy testrészek azonban hol kritikai, hol szatirikus hangon közvetítik az üzeneteket. Az évente három-négy időszaki kortárs képzőművészeti kiállítás lehetőséget teremt a felkért művészek számára, hogy új munkákat hozzanak létre, melyek sok esetben később az alapítványi gyűjteménybe kerülnek. A közelmúltban nagyszabású Sophie Calle-kiállítás kapott helyet ebben a párizsi viszonylatban egyébként inkább aprónak számító múzeumban, ami igazi fegyvertény, hiszen ezt megelőzően 2003-ban a Pompidou Központ rendezett retrospektív kiállítást a művésznek. Calle egyébként is előszeretettel használ kitömött állatokat, állatszerű lényeket, segítségükkel szokatlan, kifejezetten abszurd vagy éppen természetesnek tűnő szituációkat teremtve. Több évtizedet felölelő életműve önéletrajzi ihletésű, de fikciós elemeket is beépít, munkáit transzcendens, rituális elemek szövik át. Korai projektjeiben a vadászat, a (nyom)követés, a titokban megfigyelés- leselkedés (amit szofisztikáltan voyeurködésnek hívunk, ha mi, emberek csak magunk között vagyunk) és az üldözés is kulcsszerepet játszik.


Sophie Calle: Medve (L’Ours), diptichon, 2017 © Sophie Calle / ADAGP

A múzeum tereit járva a jegesmedve-utalások sora végtelennek tűnik. Sophie Calle, aki a fehér lepellel idézi meg a medvét (L’ours, 2017), a mű szerves részét képező szövegben a „múzeum szellemét” Victornak nevezi.

A művek többsége egyetlen nagy csoportos installációba foglalva kapott helyet a galériatérben, de Calle egyegy művével az állandó gyűjtemény különböző pontjain is összefuthattunk, amint az hol egy karosszékbe, hol egy sarokba simult bele vagy alkotott izgalmas kontrasztot környezetével, tulajdonképpen úgy, ahogy egy állat rejtőzik, olvad bele a környezetébe vagy jelöli ki határozottan a saját territóriuma határait. A rejtőzködő művek felkutatása kis idő elteltével minden látogatóban felébresztette a szunnyadó vadászösztönt. A tét nélküli, mélázó nézelődést a prédára leső vadász attitűdje, a nyomkeresés izgalma váltotta fel. Ez persze nemcsak Sophie Calle kiállítására érvényes, úgy tűnik, ez az interakcióra késztető módszer áthatja a gyűjtemény installálásának egészét. A nagy méretű, feltűnő installációk és a jól látható művek mellett a kiállítótermek jelentéktelen zugai is állatokat rejtenek: egeret az átjáró sarkában, heringeket vagy egy csapat denevért a hátsó beugró plafonján. (Ráadásul a teremőrök kedvesen figyelmeztetnek – nyomra vezetnek –, ha úgy látják, alábbhagy bennünk a vadászösztön vagy lanyhul az érdeklődésünk. Kifejezetten pozitív tapasztalat, hogy úgy tűnt, a játékot ők maguk is élvezik.) Saját munkái bemutatása mellett Calle meghívására Serena Carone-t is bevonták a projektbe, aki színes bestiáriumának különös lényeit vonultatta fel, építette be a „cabinet de curiosités” pazar gyűjteményébe. A Carone által használt sokféle alapanyag és a kísérleteinek jól látható nyomát hordozó műtárgyak határozottan ellenpontozták Calle konceptualizmusát, kibővítve ezzel a tematikához rendelhető művészeti megközelítések körét. A Szép duplázás, gróf úr! (Beau doublé, Monsieur le marquis!) frappáns címet viselő, két szálon futó kiállítás február közepéig vendégszerepelt a palotában. Az elmúlt időszakok kiállításai bizonyítják, hogy a francia intézmény kurátorainak számos olyan művészt sikerült bevonniuk a projektbe, akiknek az életműve vagy annak egyes korszakai a témához egyszer szorosabban, máskor lazábban kapcsolódnak. A múzeumban jelenleg látható kiállítások is sok szállal kötődnek a gyűjtemény tematikájához. A nemrég megnyílt tárlat meghívott vendége, Laurie Karp Seven Lakes Drive című kiállításának anyagában különböző technikák és médiumok kapcsolódnak össze. Kerámiát, festményt, videomunkát egybegyúró hibridjeinek természetről alkotott képe messze nem idilli, nem a paradicsomi békéről és szépségről szól.


Balra: A Madarak terme (Salle Avifaune) az óriási kitömött alaszkai jegesmedvével, amely 1967-ben került a gyűjteménybe. © Sophie Lloyd – Musée de la Chasse et de la Nature

A 2,7 méter magas, kitömött jegesmedve a múzeum látogatók által legtöbbet fotózott kiállítási darabja. Imádnak pózolni, szelfizni vele. Így aztán elég bizarr látvány a palota lila szalonjának padlóján, a kandalló előtt heverő jegesmedveszőrme, amely akarva-akaratlanul a múzeum sztárjára utal. Ami távolról puha, süppedős prémnek tűnik, valójában azonban egy porcelántüskék tömegéből álló, bundaszerű kerámiaobjekt.

Jobbra: Serena Carone: Medve (L’Ours), 2016, mázas fajansz © Musée de la Chasse et de la Nature – Serena Carone / ADAGP – Cliché: Béatrice Hatala

Sokkal inkább teátrális, gyakran tragikus vagy épp tragikomikus jeleneteknek lehetünk tanúi, melyekben a művészt a vadászéhoz hasonló vágy és éhség hajtja. Karp kiállításával párhuzamosan látható Gérard Garouste Diane et Actéon című művészeti projektje. Garouste a múzeum felkérésére hozta létre új sorozatát: a tanulmányok, rajzok, festmények mindegyike Artemisz és Aktaión mitológiai történetét dolgozza föl. A mitológiai történet szerint Aktaión titkon megleste a forrásnál meztelenül fürdőző Artemiszt és nimfáit, az istennő pedig büntetésképpen (és mert féltékeny is volt a kiváló vadászra) szarvassá változtatta az ifjút, akit ezután saját kutyái marcangoltak szét. A friss munkák szorosan kapcsolódnak a főként bibliai, talmudbeli és klasszikus irodalmi forrásokból inspirálódó művész életművéhez is, és jól illeszkednek a prédales és a vágyakozás, vadászat és az elemi ösztönök témájához. Garouste művei plasztikus kalandozásra hívnak, a festményein alkalmazott színek és tömegek ereje felszabadít a valóság realitása alól – még akkor is, ha nagyon valós személyek ismerhetők fel azokon, nem egy esetben például a művész felesége Artemisz szerepében. Párizs művészeti kínálatában egyszerre könnyű és nehéz is a látogatók figyelmét elnyerni. A Musée de la Chasse et de la Nature friss szemléletmódja, a gazdag anyag, a sokszor provokatív munkák és nem utolsósorban például Sophie Calle neve megszólítja persze a múzeumi élményre nyitott érdeklődőket, akik rossz időben is hajlandók sorban állni egy-két órát, hogy bejussanak ide. Magánmúzeumként egyébként már előkelő helyet vívott ki magának a párizsi múzeumok körében, a múzeumi szakmai elismerését a Francia Kulturális Minisztérium által adott „Musée de France” cím elnyerése bizonyítja. A siker egyik kulcsa az lehet, hogy következetes koncepciójuk által harmonikus egységet teremtettek a klasszikus, modern és kortárs múzeumi funkciók között. A bátor és ambiciózus koncepciónak köszönhetően a folytonosság és az értékteremtés összhangja rajzolódik ki; kanonizálják a jelent, miközben a múlttal is jó kapcsolatot ápolnak. Persze az alapkérdés megmarad: hogy a központi tematika, a múzeum célja, ember és állat kapcsolatának megvilágítása és prezentálása ennyire más dimenzióban és viszonyrendszerben is ugyanaz marad-e.


Gérard Garouste: Diána és Aktaión, 2015, olaj, vászon, 160 x 200 cm © Gérard Garouste, Fotó: B. Huet/Tutti, a Galerie Templon jóvoltából

A textil- és műanyaggyáros François Sommer (1904–1973) szenvedélyes vadász és elkötelezett természetvédő volt. A nagyvadak értelmetlen lemészárlása ellen tiltakozva számos rezervátum létrehozását kezdeményezte és támogatta Afrikában, miközben a francia őshonos vadállomány bemutatását célzó „eleven múzeum”, az Ardennekben lévő Bel-Val vadaskert fenntartásában is aktív szerepet vállalt. Felesége, Jacqueline (1913–1993), aki osztozott férje mindkét szenvedélyében, szervezte meg az első nemzetközi vadászati és természetfilm-fesztivált 1963-ban. A Vadászati és Természeti Múzeumot (Musée de la Chasse et de la Nature) egy évvel később együtt nyitották meg a nagyközönség előtt. A különleges vadászeszközökből, értékes trófeákból és műtárgyakból álló magángyűjteményük számos más intézmény, például a Louvre és a Hadtörténeti Múzeum letétbe helyezett anyagával gazdagítva abban a 18. századi párizsi palotában, az Hôtel de Mongelas-ban kapott helyet, amire a házaspárral jó barátságban lévő André Malraux kultuszminiszter segítségével bukkantak.

Gérard Garouste: Diane et Actéon, Musée de la Chasse et de la Nature, Párizs, 62 Rue des Archives, 2018. július 1-ig.