PILLANAT!– MONDTA CANALETTO

Fáy Miklós

Canaletto velencei díszletfestő dinasztiába született, de 18 éves korában, mondhatjuk, hogy a legfogékonyabb időszakban, édesapjával hosszabb időt töltött Rómában, hogy aztán egész életében visszanyúljon az ott szerzett tapasztalataihoz, ottani vázlataihoz, főleg antik romokat mixelő, elképzelt vedutáinál. A római tartózkodás jelentőségét, a Canaletto-életműben betöltött szerepét hangsúlyozó kiállítást rendezett a Museo di Roma, az egyébként is városi múzeumként működő Palazzo Braschiban.


A Massenzio-bazilika, a Santa Francesca Romana templom és a Colosseum, Róma, 1753–1754, olaj, vászon, 130 x 108,5 cm, magángyűjtemény © Matteo Salamon jóvoltából

Ez valami családi játék volt nálunk, a nevek és a foglalkozások különös egybeesésének lajstromozása. A sebészt Mészárosnak hívtuk, a papot Éginek, a szülész-nőgyógyászt Méhesnek. Talán ha atyám jobban érdeklődik a barokk festészet iránt, idesorolta volna Canalettót is, amit ma mindenki olyan természetesnek is vesz, vagy talán utólag kapott becézésnek, Canaletto, aki folyton a velencei kanálisokat festette. Vagy egyéb vizeket. Csak hát a becenév egyszerű kicsinyítés, kanálocska, csatornácska, de az igazi név is Antonio Canal. Nem is üldögélnék szívesen a tény fölött, van ilyen, és kész.
Van egy másik, afféle polgári családokban előforduló szellemesség, amely szerint a házasság két ember szövetsége olyan problémák megoldására, amelyek nem jöttek volna létre, amennyiben a felek nem kötnek házasságot. Egy kicsit ezt is érzem a Museo di Roma Canaletto- kiállítását nézve. Megoldanak olyan problémákat, amelyeknek nem is tudtam a létezéséről, de valahogy mégis megkönnyebbüléssel tölt el a megoldás. Még ha mindez csak átmeneti, de mint kiderül, évek kellettek hozzá, tárgyalások, egyeztetések, és most tessék, itt van, egymás mellett lóg a falon a Temzéről készült két kép. Ami valaha egy kép volt, de előttem ismeretlen okból kettévágták. Az egyik fele Nagy-Britanniában maradt, a másik elkerült Havannába, és Alastair Long évtizedes munkája kellett hozzá, hogy most azon értetlenkedjen az ember: az világos, hogy kettévágták (vagyis nem világos, viszont így lehet egy képből kettőt csinálni), de miért eltérő a két kép magassága?


A dózse megkoronázása az Óriások lépcsőjén a Dózsepalotában, Velence, 1763–1766, toll, barna tinta és szürke vízfesték, fehér kréta, ólomfehér, 389 x 554 mm © A Jean-Luc Baroni Ltd jóvoltából

Szivárognak az információk a falakból, a Grand Tourokról, amikor elindultak a gazdag angolok, hogy fölfedezzék maguknak a világot, és mintha valami kétéves bevásárló körúton lennének, begyűjtsék mindazt, ami hazavihető. Velencéből Velencét, Canaletto festményeit, leginkább egy honfitársuk, John Smith közreműködésével, aki, ha jól értem, valami ősgaleriásként kizárólagos (vagy valami hasonló) jogosultságot szerzett magának a Canaletto-képek forgalmazására. Smith később eladta a gyűjteményét III. Györgynek, így Angliában nagyon masszív gyűjtemény állt össze.
Még mielőtt belemerülnénk abba, vajon mit találtak az angolok Canalettóban annyira vonzónak, tudni kell, hogy Canaletto maga nagyon is vonzónak találta az angolokat, annyira, hogy amikor az osztrák örökösödési háború miatt nehezebben indultak el dél felé, inkább ő indult meg észak felé. Szélhámosok már akkor is voltak, messzire nem is kellett menni, hiszen Canaletto unokaöccse, Bernardo Bellotto is Canalettóként reklámozta magát, így Londonban is elterjedt, hogy a térdnadrágos olasz nem is az igazi Canaletto, csak valaki, aki annak adja ki magát. A pletykák letörésére Canaletto hatásos módszert választott, nyitott napokat vagy órákat hirdetett meg az újságban, akit érdekel, jöjjön el hozzá kedden három és hat között, és megnézheti, tud-e festeni vagy sem. Tud-e festeni? Vicces kérdés. De hogy tud rajzolni! Nyilván ez a műbarátok örökös csodálkozása, hogy ezt egyáltalán lehet, van ember, aki ilyesmire képes, meghúz néhány egyenest, és ott van egy kanyarulat a Canal Grandéból, különböző magasságú paloták, házak, vityillók, és még van olyan barbár önmagával szemben is, hogy beleírja a paloták nevét, összefirkálja a remekművet, mert ez nem remekmű, csak valami jegyzet, amit ma telefonnal készítenek a turisták. Csak hát más dolog rajzolni és más fényképezni, mert az utóbbi nem követeli meg a figyelmet. Aki viszont lerajzolta már egy gondola orrát, soha nem felejti el, hogy hány sestieréből áll Velence, hogy a ferrón lévő kis fémnyelvek közül hány néz előre és hány hátra. Angol vagyok, két Little Tour között, és a műveltség netovábbjának azt tartom, hogy otthonos vagyok idegen városok hagyományait illetően. Amely hagyományokról egyébként az ott élőknek többnyire fogalmuk sincs, hacsak nem idegenvezetéssel keresik meg a napi betevőt. Elhagyván végre a fali feliratokat, arra próbálok figyelni, amiről egy ilyen kiállítás szólni akar: a képekre. Még nem megy, mert először valahogy a gyorsaságot kellene fölfogni, ahogy a festő szeme rögzíti a felhőt, napot, fényt és árnyékot, a légköri jelenségeket. Azt szeretném kérdezni, kedves mester, vagy ha nem tőled, tulajdonképpen megkérdezném attól az embertől is, aki mostanában a Margit híd közepén festi a várost, hogy ezt hogyan is kell érteni.


A Bucintoro (a dózse ünnepi díszgályája) kikötése áldozócsütörtökön, Velence, 1729, olaj, vászon, 183 х 260,5 cm, Puskin Múzeum, Moszkva, Ж-2678. КП-31323 © The Pushkin State Museum of Fine Art, Moscow

Mi a megörökítendő. A pillanat? De melyik pillanat? Mire végez egy árnyékkal, a nap is arrébb haladt, az ember vagy a csónak is, másutt van már minden, akkor most az előző pillanathoz kell gyorsan társítani a következőt. Végül egy egész nap kerül a képre. Vagy van valami, ma úgy mondanánk, fotografikus memória, megőrzi az egész városrészletet 14 óra 14 perces állapotában? Akkor viszont minek kimenni a szabadba, miért kell ott festeni, elég az emlékezetre hagyatkozni, és ha az emlékezet megcsal, akkor jöhetnek a capricciók, a különböző építészeti elemek összedolgozása, soha nem volt tájképek egy bomlott vagy nem is bomlott lélek mélyéről. Aztán ezekre rádolgozni az embereket már gyerekjáték, oda két tetőfedő, ide egy tükörbe néző asszonyka, egy kiskutya a gondola tetején, két nyomasztó, fehér álarcos figura, ha valaki mellé szegődnek, az nem éri meg a másnapot. Lehet, hogy ez a legnagyobb félreértés, amit Canalettóval kapcsolatban elkövethet a néző. Azért mondom ezt ilyen eltökélten, mert én is mindig elkövetem. Elkezdem nézegetni ilyen volt – ilyen lett alapon. Az a torony már ledőlt, mi több, már kétszer ledőlt, és másodszorra már nem építették újjá. Ezt a házat elbontották, ide hidat raktak, de alapjában véve semmi nem változott. Nahát, a gondolások akkor még nem csíkos trikóban feszítettek, hanem harisnyában, bő ujjú ingben. A régi Velence, a mai Velence – ugye, hogy nincs is olyan sok különbség. Canaletto a mi ősapánk, a turisták (Grand és Little változatban egyaránt) védőszentje. Talán ez az utolsó mondat már nem is félreértés. A valóságnak ez a bálványozása, ez már valóban a miénk. Vagy a mi világlátásunkkal rokon. Hogy vannak ezek a népek, nagy lobogó ruhákban, de mind csak mellékszereplő az ember által épített világ maradandóságában. Persze be kell népesíteni a várost, hogy ne olyan legyen, mint ciánozás után, de az ne legyen kérdés, hogy ez ki meg az ki. Egy rajzoló, egy álarcos, egy szerelmespár. Mindegyikük története annyira sablonos. Születéstől halálig. De mögöttük ott van a díszlet, ami állandó. Tudom, nem állandó, kihuny a Nap, vagy megváltoznak a gravitációs viszonyok, és elrepül a Föld a búbánatba, jön a víz vagy megy a víz, de mindegy. Nekünk állandó. És nézzük. Nézzük, amit mások építettek, azt hitték, hogy örök dicsőségükre, de csak a mi mulatságunkra. Mi bénán nézzük és cselekvés nélkül, Canaletto meg ecsettel, vászonnal fölfegyverkezve, belekiabálva a naplementébe, hogy ilyet is tudunk. Rossz híre van az embernek, de nézd, ezt itt mind ő építette.
Jaj, hadd emelem föl még egyszer a szívem testvéri szívedhez, Antonio Canaletto.


Balra Chelsea a Temze felől Battersea Reach-nél, London, 1751, olaj, vászon, 109,5 x 129,5 cm, The Lothien Collection (National Trust), Blickling Hall, Norfolk Jobbra A Chelsea College, a Rotonda, a Ranelagh házzal a Temze partján, London, 1751, olaj, vászon, 95,5 x 127 cm, Coleccion Museo Nacional de Bellas Artes, Havanna, Kuba, ltsz.: 92-289 © Fotó: Artmagazin

Canaletto 1697–1768, Museo di Roma, 2018. augusztus 19-ig.