Balatonfüreden, ahol a szívbetegek szanatóriuma működik, különösen érdekes annak tükröződésében nézni a műveket, hogy alkotóik közül szinte mindenki küzdött valamilyen betegséggel. Kint süt a nap, úsznak a hattyúk a tavon, bent pedig, végignézve a kiállítást, csak arra tudunk jutni, biztos van valami elrendezettség abban, hogy a betegség bizonyos fázisaiban inkább felszabadítja az alkotó energiákat, hogy aztán azok a végén úgyis elemésztődjenek. A művek pedig megtalálják a helyüket, ahol napsütés ide, betegség oda, ők már nyugodtan sugározhatnak.

Több mint tíz éve, valamikor 2007. december 15. és 2008. január 28. között találkoztam először a Levendel-gyűjteménnyel, akkor állította ki ugyanis a Budapesti Történeti Múzeum (amelyhez a Fővárosi Képtár is tartozik) a Levendel László halála után a családtól letétbe kapott anyagot. A kiállításban a róla készült portréfilmet is vetítették, máig emlékszem, mennyire felkavaró volt a történet, amit elmesélt, mert az látszott belőle, hogy ilyen egy igazi orvos. Aki itt maradt Magyarországon, és látszott rajta, mennyire megszenvedett azért a kis viccért, hogy azt mondhassa, ő itt, a tüdőbetegek és alkoholisták gondozásával tulajdonképpen a kalandot választotta.
Amikor kiderült, hogy Balatonfüreden a Vaszary Galériában is látható lesz a Levendel-gyűjtemény, vártam, mit fog jelenteni, de hát azóta rengeteg víz lefolyt a Dunán, volt nagy Ámos Imre-, Bálint Endre-, Ország Lili-kiállítás a Nemzeti Galériában, de azért jó, hogy néhány művüket – miket is? – újra meg lehet nézni. És az, hogy a helyszín pont Füred, ahol a szívkórház is van, külön jelentést ad majd a szintén egy szanatóriumban, a Korányiban összegyűlt képeknek.
Levendel László ugyanis tüdőgyógyász volt – ha optimistán viszonyulunk a dolgokhoz, akkor egy olyan korszakban, amikor a világnak ezen a részén, hatalmas munkával ugyan, de éppen sikerült felszámolni a tüdővészt. Ha pesszimistán, akkor el lehet mesélni az életrajzát. Hogy négygyerekes szegény zsidó családból szeretett volna orvos lenni, de a zsidótörvények miatt kitűnő érettségivel is csak boncsegéd lehetett, egyetemre nem mehetett. Aztán munkaszolgálat, bori tábor – erről a Liget folyóiratban ír majd: „Eleinte sötétedésig elláttam a dolgom. Az igazi orvosok egyre kevésbé bírták az egyhangú munkát, sorra kidőltek, alig vonszolták magukat. Gyertyafénynél is nyitottam a gennyes hólyagokat és keléseket, kötöztem a sebeket. A fiúk segítettek: vitték a csomagomat, számba adták az ételt, a legnagyobb vízhiányban is itattak. És nem sajnálatból, hanem érdekből, hogy képes legyek elvégezni a dolgomat.” Végül sikerült megszöknie, és a már felszabadult Szegeden beiratkozhatott az orvosi egyetemre.

Népi kollégista, és amellett az orvosból belügyminiszterré lett Zöld Sándor mellett dolgozik, aki 1951-ben máig tisztázatlan körülmények között, egész családja kiirtása után öngyilkos lett. Levendelt is kizárják ekkor a pártból és Hódmezővásárhely mellé, egy gyógyíthatatlan tébécéseknek fenntartott intézetbe helyezik, onnan kerül aztán 1952-ben a budakeszi Korányi Intézetbe, Böszörményi Miklós mellé. Böszörményi a magyar tüdőgyógyászat szintén nagy alakja, aki nemzetközi viszonylatban is úttörő szerepet játszott a tbc gyógyszeres kezelésének kidolgozásában, illetve a megelőzést szolgáló szűrővizsgálatok bevezetésében. A kiállítás egyik legnagyobb érdeme, hogy nagyszerű kacskaringókat tesz. A kurátorok nemcsak képeket válogattak, hanem messziről indítanak, leírják azt a helyzetet, amelyben létrejöhetett egy ilyen speciális műegyüttes. Nem tudom, más hogy van vele, de nekem eddig nem állt össze, hogy a tüdőbetegek kúrájával valami nem volt rendben. Hogy tényleg, mi is volt a haszna a sok jó levegőjű, napfényes, magaslati szanatóriumnak azonkívül, hogy nyilván jobb a jó levegőn lenni, mint a városban régen bűzben, ma szmogban? De a regények és a tüdőbetegek életrajzai mégsem arról szólnak, hogy a levegőváltozás után mindenki (bárki) meggyógyult volna. A tüdőgümőkórt, amit 1839-ben egy Schönlein nevű német orvos nevezett el tuberkulózisnak, csak lassan sikerült beazonosítani, és a működését sem volt egyszerű kiismerni. Sokára derült ki, hogy cseppfertőzéssel terjed, leginkább a nagy embersűrűséget produkáló helyeken (a legveszélyeztetettebbek a hordárok és az utcai árusok voltak). Hiába fedezte fel Robert Koch a fertőzést okozó mikrobaktériumot, nem vált elismert ténnyé, hogy az a kezeletlen tej útján terjed, szarvasmarháról emberre is. Sőt, akkoriban a gyógymód egyik legfontosabb eleme épp a tejkúra volt – örök mementóként a táplálkozási és egészségmegőrzési elméletek hívei számára.
Egyelőre azonban még csak ott tartunk, hogy a zsúfolt városokból, a rossz levegő elől a hegyekbe kell menekülni, olyan épületeket létrehozni, amelyekben megoldható a teljes átszellőztetés, a csoportos napoztatás; a kiállításban errefelé is teszünk egy kis kitérőt, áttekintve, hogyan adaptálta ezt az egészségre vonatkozó, vagyis a szanatóriumok kialakításakor követett szempontrendszert a későbbiekben, főleg az első világháború után, a modern építészet.

Adott tehát egy magyar szanatórium, a Korányi, és a tüdőgümőkór leküzdésével párhuzamosan az intézet feladatkörének kiterjesztése a többi légzőszervi betegség gyógyítására, majd amikor Levendel László észreveszi az összefüggést a tüdőbetegségek és a szintén népbetegségnek számító alkoholizmus között, akkor arra is. Ő az, aki alkoholizmussal is küzdő betegeit nem a korszakban szokásos kényszerhánytatással kezeli, hanem külön részleget alakít ki nekik a Korányiban, sőt a szanatórium kertjében kis menedékházakat, sheltereket, majd a közeli falusi házakban olyan átmeneti saját lakrészt, amely megkönnyíti a visszatérést az önálló életvezetéshez.

Itt most nekünk kell kis kitérőt tennünk: a kiállítás magyarázó szövegeiből, illetve a kísérő kiadványból az derül ki, hogy Levendel László nem volt tipikus gyűjtő, a művek legnagyobb része ajándékként került hozzá. Ugyanakkor az egész anyagnak csak egy része van letétként a Fővárosi Képtár kezelésében, a többit még a család őrzi, az egész gyűjtemény újraindult, több szempontú kutatásában ez a kiállítás még csak az első eredmények közrebocsátását jelenti. Az egyik fontos pontosítás, ami már megtörtént, az az, hogy a műveket nemcsak Levendel László kapta, hanem felesége, a szintén a Korányiban dolgozó reumatológus Lakatos Mária. Az pedig, hogy az adott korszakban a Korányi Levendel-osztálya lassanként művészek menedékévé vált, úgy indult, hogy Lakatos Mária mellett dolgozott Kövesházi Ágnes, Kövesházi Kalmár Elza lánya, mozdulatművész, a Lélegző tánc című szobor modellje (lásd cikkünket az Artmagazin 2013/1-es számában, Szikra Renáta, Vincze Gabriella: Mozdulat-művészet, 28–33. o.), és ő hozta a művészismeretségeket, az ő közbenjárására kerültek Levendelékhez például a művészözvegyek. A másik vonalat Mezei Árpád jelentette, akit Levendel pszichológus munkatársként vett maga mellé akkor, amikor a pszichológia épp polgári áltudománynak számított, oktatását is beszüntették. Amikor még volt pszichológiaoktatás. Mezei abban sem vehetett részt a numerus clausus miatt, úgyhogy ő tulajdonképpen autodidakta pszichológus és művészetfilozófus volt, aki az Európai Iskola egyik alapítójaként pont azokat a művészeket hozta össze Levendelékkel, akikkel azok is közös traumákat éltek át. Itt mindenképpen fontos szál a zsidóság és a holokauszt, amiről ezekben az években a nyilvánosság előtt egyáltalán nem eshetett szó. Csak közvetlenül a háború után lehetett beszélni arról, mi is történt, utána az egyre mélyebb és mélyebb rétegeket befagyasztó elfojtás következett. A Korányiban azonban az embereket nem két lábon járó tüdőként kezelték (ez volt Levendel egyik kedvenc mondása), hanem az orvos beszéltette őket, feltárta ezeket a rétegeket, mint ahogy az összes többit is, amely a betegség táptalaját jelentette akár fiziológiai, akár lélektani értelemben. Hogy mindez hogyan volt lehetséges, mi hozta a Korányi orvosait, köztük főleg Levendeléket abba a tulajdonképpen kivételezett helyzetbe, hogy szinte külön szabályrendszer szerint működhettek, még szintén kikutatandó terület. Az azonban már az eddig feldolgozott Képzőművészeti Lektorátusi jegyzőkönyvekből is kiderül, hogy Levendel László intézménye képviseletében a szocializmusban is tudott meghatározó mecénási, megrendelői szerepet játszani, persze csak a korszak által megteremtett sajátos keretek között. 1961-ben például olyan kiállítást rendezett a Korányiban, amilyet hivatalos kiállítóhely akkoriban nem engedhetett volna meg magának. Noha az 1957-es Tavaszi Tárlaton már szerepeltek addig nyilvánosságot nem kapó művészek, a következő időszak jó ideig arról szólt, hogy a hivatalos művészetpolitika megkérdőjelezi a természetelvűséget elvető, expresszív vagy egyenesen nonfiguratív műveknek még a létjogosultságát is. Mezei Árpád korai művészetpszichológiai eszmefuttatásai a korban szokatlanul érdekesek lehettek, olyan összefüggéseket kutattak, amiket Hamvas Bélán kívül mások nemigen. Az 1961-es kiállítás a betegség és a művészi alkotómunka közötti átjárásokat igyekezett bemutatni a Korányi Intézetben valaha ápolt alkotók művein keresztül, mintegy orvosi segédanyagként, így ugyanis nem kellett zsűriztetni a beválogatott darabokat. De Levendel László kihasználva azt a lehetőséget, hogy az intézmények pályázhattak képzőművészeti alkotásokra, több megrendelést is kijárt addigra jórészt már barátaivá vált művész betegeinek, így került a Korányiba Jakovits József egy szobra, Bálint Endre Vajda-emléktáblája (amelynél a mozaik kirakásában Granasztói Szilvia is segédkezett), vagy ott a Bolmányi Ferenc által tervezett ólomüveg kupola, amely eredeti helyén ma is megtekinthető. Ez utóbbit a kiállításon egy installáció képviseli (B. Nagy Anikó más kiállításaihoz hasonlóan itt is rengeteg látványötletet visz a rendezésbe), a terveit érintő, a lektorátus által kért módosításokról pedig a kísérő kiadványban lehet olvasni, akárcsak a Levendel László által megrendelt többi műalkotásról, vagy arról, milyen változtatási javaslatokat tettek az úgynevezett szaklektorok az egyes szobrokkal kapcsolatban. A jegyzőkönyvekből kiderülő konfliktusok közül az egyik:
...Jakovits Napórája kisebb módosításokkal, de kivitelezésre került. A zsűri a plasztika álló lábait, szerkezeti szerepüknek megfelelően vastagítani javasolta. Ujváry Béla itt is megfogalmazta kifogásait a kompozícióval kapcsolatban, a formát túl komplikáltnak, a kiviteli költségeket pedig az óra léptékéhez viszonyítva túl magasnak tartotta. 1962. április 8-án Jakovits József levélben reagált a zsűri javaslataira: „A lábvégződések eredeti állapotukban a szobor dinamikáját segítették, az átalakítás elvette a mű harmóniáját, ami nekem és a szobornak feltétlenül szükséges. Tehát feltétlenül más anyagba kívánkozik, eredetileg öntöttvasra gondoltam, ez nem kivitelezhető, vöröslemezből kalapálnám ki.” Végül műkőből öntötték ki a Napórát, így legalább van Jakovits Józseftől egyetlen köztéri alkotásunk, amely máig ott áll a Korányi kertjében.

Levendel más szobrászoktól is próbált művet rendelni, például Földes Lenkétől, akinek Kuporgó című szobra Anna Margittól került a gyűjteménybe – ez új információ, ami a megnyitó helyzetnek köszönhető, akkor ismert rá ugyanis a műre Anna Margit fia. Más különlegesség is felbukkan a kiállításon, például egy kis Mokry-Mészáros Dezső-festmény, és éppen az ilyen daraboknál derül ki, mennyi felfejtetlen szála lehet még annak a szövedéknek, aminek a színét alkotják a kiállított művek, a visszáján pedig ott húzódnak az egyes tárgyak történetei és azok a művészsorsok, amelyek nem véletlenül fonódtak össze pont egy orvos által létrehozott menedékben. Amibe egyébként nemcsak azok tartoztak, akiknek a sorsa amúgy is szorosan kapcsolódott egymáshoz, mint például a Rottenbiller utca lakói és holdudvaruk, hanem magából a gyűjteményből rajzolódik ki egy olyan virtuális hálózat, ami az értékeit ilyen segítségekkel, ilyen szélárnyékokban meghúzódva tudta továbbörökíteni. Nem csak a pszichológia oktatása szűnt meg, de a művészettörténet-oktatás sem volt kedvezményezett helyzetben ezekben az időkben. Érdekes látni, hogy a Levendel-gyűjtemény tulajdonképpen hogyan mutatja meg a magyar művészetnek azt a rétegét, amely éppen ezekben az években kezd kanonizálódni, vagy legalábbis kezdenek számára létjogosultságot követelni, például Németh Lajos az úgynevezett Új Írás-vitában. Nem tudjuk még persze, hogy magában a gyűjteményben milyenek voltak az arányok, és mennyire vág egybe a válogatás miatt a kiállított anyag az azóta kialakult kánonnal, de mindenképpen fantasztikus, és további kutatásra érdemes képződménnyel van dolgunk. Gedő Ilka képe jeleníti meg a legmetaforikusabban, mi is történt valójában, hogyan nőtték be a közös traumák virágai azokat a falakat, ahonnan egy kis fényt, vizet, nevezzük bárminek, az életben maradáshoz szükséges segítséget kapták.

LEVENDEL–LAKATOS-GYŰJTEMÉNY

Tulajdonképpen ez is lehetne a hivatalos név, hiszen az ugyancsak orvos és ugyanott, a Korányiban légzésterápiával foglalkozó feleség által legalább ugyanannyi, ha nem több mű került a gyűjteménybe. Lakatos Mária Lichtmann Máriaként született, a felsőgödi Duna-parton ismerkedett össze a két évvel idősebb Levendel Lászlóval, akivel 1941 júniusában, érettségi után azonnal össze is házasodtak. Az év októberétől férje munkaszolgálatos, rövid eltávozásokat kap csak. Első gyermekük, Júlia 1944. március 23-án születik, a legnehezebb időkben. 1947-ben megszületik második gyermekük, Ádám. Mária 1950-ben doktorál, katonaorvosi álláshoz jut. 1952-ben, amikor Levendel állást kap a Korányiban, Budapestre költöznek, katonai szolgálati lakásba. Mária az ORFI-ba kerül. 1954-ben sikerül leszerelnie, onnantól ő is a Korányiban dolgozik. Férjével közös könyvük, a Légzésrehabilitáció – kívánságára – Bálint Endre borítótervével jelenik meg 1976-ban. A kötetet Kövesházi Ágnes emlékének ajánlják.

Menedék a tüdőszanatóriumban – Dr. Levendel László gyűjteménye. A balatonfüredi Vaszary Galéria és a BTM Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár közös kiállítása. Vaszary Galéria, Balatonfüred, 2018. július 1-ig.

A cikk megszületését a B.Braun támogatta.