Megkínoz a könyv. Tulajdonképpen azzal is megelégednék, ha tudnám, mivel kínoz. azzal, hogy anNyira nehezen olvasható, hogy annyit harcol a kifejezés pontosságáért, amennyit talán az a pontosság nem is ér meg? Hogy állandóan az idegen szavak szótárát kell lapozgatni hozzá, mit is jelent az, hogy „Braque festői programja egyenesen a tárgyak noémáinak reprezentációjaként jelenik meg”? Vagy a küszködés teszi nehézkessé?

A küszködés a tudósság igazolására, én nemcsak úgy beszélek a levegőbe, hanem mindaz, amit mondok, a valahonnét valahová vezető úton van. Minden gondolat igazolható, megalapozott, nem vélekedés, hanem következtetés. Mutatok megint egy példát a könyv elejéről, egy zárójelben lévő mondatot: „Nem lehet nem észrevennünk egyébként, hogy Kaufmann-nak ez az 1929-ben született szövege, amely egyenesen az alétheuein fogalmával írja körül a »jelenvalólét megértésének« művészi tettét, a műnek az epokhé végrehajtásában juttatott kivételes szerepe tekintetében is Heidegger 1936-os Műalkotás-tanulmányát, és a műnek mint az igazság megtörténésének (alétheia) ott kifejtett koncepcióját előlegezi meg.” Tényleg nehéz lett volna nem észrevennünk.

Van egy nagyon egyszerű olvasata a könyvnek: a nem olvasata. Az ember átfutja egy ilyen mondatát, és arrébb teszi a mondatot a könyvvel együtt: nem nekem írták. És ebben még nincs semmi tudatlanok lázadása, még csak irigység sem: és nem élem át azt, ami a könyv címe. Az értelmezés tébolya számomra nem napi gyakorlat, pompásan érzem magam akkor is, ha a titkok titkok maradnak, ha nem kell ízekre szednem a művészeti élményt, beérem azzal, hogy ha hanyatt fekve hallgatom az Emperor zongoraversenyt, akkor a fülhallgató zsinórja mentén a könnyek belefolynak a fülembe, amitől meg röhögni kell. Könnyű szívvel állok meg ezen a ponton, és sírva vigadásomat nem akarom a tébolyig értelmezni. Nem szaladok el a magyarázat elől, észreveszem, hogy az egészben benne van Rubinstein öreg ujjainak nehézkes mozgása, tartás és szenvedély, öregség és lendület furcsa egyvelege, de – na jó, most nem rólam van szó.

Vagy csak annyiban rólam, hogy akkor miért kínoz a könyv, ha ilyen egyszerűen megtakaríthatnám magamnak az erőfeszítést, és ott hagyhatnám a polcon, nem is a polcon, hanem mindjárt a könyvesboltban, bajlódjon vele az, akinek muszáj, aki név szerint meg van említve a szép, hosszú, amerikáner stílusú köszönetnyilvánításban. Bár ilyen egyszerű lenne.
    
De, sajnos érdekel. Nagyon érdekel mindaz, amiről Rényi András beszél. Akkor is érdekel, ha nem értem, akkor meg különösen, ha értem. Ha nem értem, akkor persze bizalmi viszonyba kerülök a szerzővel, hiszen hiába igazolja magát lépten-nyomon a lábjegyzeteivel, ha még a tanúit sem ismerem. De az az érzésem, hogy Rényi András nem él vissza a bizalommal. Az ilyesminek elég egyszerű a próbája, hiszen óhatatlanul is kell olyasmiről is szót ejtenie, amit az ember ismer, és ha ott minden stimmel, akkor feltehetőleg amott is, az ismeretlen vidékeken. Nem kezdtem el hibavadászatot folytatni, egyet így is találtam, de annyira jelentéktelen, hogy csak önigazolásként említem: olvastam a lábjegyzeteket is. Szóval: amikor a pap az oltáriszentséget emeli, akkor természetesen nem azt mondja, hogy „ez az én vérem”, hanem hogy „ez az én testem”. Hogy Rényit idézzem az egy oldallal korábbi lábjegyzetből: nyilvánvaló figyelmetlenség. És szívesen mondanám, hogy a kopasz ember Caravaggio képén inkább Arimathiai József, mint Nikodémusz, de Rényi egy másik lábjegyzettel kiveri kezemből a piros plajbászt, amikor közli, hogy neki is gyanú, de inkább alkalmazkodik a Sírbatétel szakirodalmához.
    
Azért kínoz, azért kínozhat a könyv, mert lusta vagyok, és szeretem, ha helyettem gondolkoznak. Én is úgy vagyok Varga Imre Kun Béla emlékművével, mint mindannyian, akik felnőtt fejjel láthattuk a művet a Vérmező sarkán. Együtt bólogattunk: ravasz. Ravasz szobrász, olyan, mint az okos lány, el is készítette meg nem is, nem konfrontálódott, csak üzent, ha nem is a sorok, de a hegesztések között. Olyan emlékmű, ami nem válik a megemlékezett dicsőségére (akkor már fogyóban volt a kommunizmus, így aztán az alkotó dicsőségére sem vált), és ahol Kun Béla mellett ott áll a lámpavas. Vártuk, hogy majd egy sötét éjszakán jön valaki, és visszaüzen a hatalomnak, kenderkötéllel köti össze a szoborcsoport különálló részeit. Hogy végül megtörtént-e vagy sem, nem tudom, ez a könyvből sem derül ki. De az igen, amit akkor nem akartunk észrevenni, és amit ma már nem is láthatunk, hiszen a szobor kikerült a szoborparkba, mássá változott, mi meg minek is néznénk meg, láttuk eleget. Ki akarna visszaemlékezni a nyolcvanas évek közepére, amikor mindannyian kicsiben vagy nagyban vargaimrésdit játszottunk? Rényi András azonban nagy türelemmel elemzi a szobrot, a helyszínt, és hiába jut végül hozzávetőlegesen ugyanarra a végkövetkeztetésre, ahonnét elindultunk, mégis megváltoztatja közben hanyag emlékeinket.
    
Kínoz, de szeretem. Nem mindig van így, néha azt érzem, hogy a nagy műveltségi arzenál, gondolkodási kapacitás nem a megfelelő műalkotást támogatja, de hát minden művészettel foglalkozó szerzőnek és nem szerzőnek vannak mániái, vagy szebben mondva: olyan művészei, akikre az elvárhatónál érzékenyebben és megértőbben reagál. Más szavakkal: akármennyi szépet olvasok Bozsik Yvette A csodálatos mandarin-koreográfiájáról, sajnos láttam is a filmet. És ha már láttam, akkor hiába írják nekem, hogy „Vágypolitika: a szexuális metafora”, attól még semmi nem lesz jobb.
    
Csak hát nem ez a könyv alapélménye. Hanem a Caravaggio- és a Rembrandt-tanulmányok, az a viszonylag rövid, de mégis alapos írás Rilke A hattyú című verséről, aminek a tanulsága gyakorlatilag az összes Rilke-versre érvényes, vagyis hogy nincs érvényes fordítás, a nyugatos költők vagy nyugatosították Rilkét, szép szavakkal agyonfényesítették, vagy csak túl gyorsan dolgoztak, és időnként úgy ültették magyarra át a művet, hogy meg sem értették. A legfőbb élmény pedig mégis Caravaggio, a Sirbatétel elemzése a Rubens által készített másolat alapján, megmutatni, hogy a képnek éppen az az ereje, amit egy másik festő kihagy, kijavít a másoláskor, csodálatos ötlet, miközben nagyon kézenfekvőnek tűnik, csak épp másnak még véletlenül sem jutott az eszébe.
    
Talán még ez sem a nagy élmény, hanem csak a szavak, a képekből lett szavak, ahogy újra képpé válnak, ahogy észreveszi az ember azt, ami mindig a szeme előtt volt, csak nem figyelte. Hogy a Sírbatételen Arimathiai József jobb lába megismétlődik Krisztus lehanyatló jobb karja mögött a lepel gyűrődésében, és hogy valahogy erre a bakra van rátéve a test, csak hát a bak egyik lába, ugye, nem szilárd, hanem függ, aláhull, az egész test kiegyensúlyozatlanul kiegyensúlyozott, mi kellünk hozzá, nézők, hogy el ne billenjen. Nézők és értelmezők, tébolyultak, akik helyettünk dolgoznak.  

Artmagazin 2008/6. 76-77. o.