„Ezeket a buci, buta formákat még mindig szeretem”

Interjú Csató Józseffel

Szilágyi Róza Tekla

Csató József a Deák Erika Galériában látható, Minden Egyes Csók című kiállításának alapját a hosszú évek óta őrizgetett és a művészt már kifejezetten nyomasztó vázlatfüzetek adják. A füzetek formavilágát feldolgozó, nagy méretű festmények kapcsán beszélgettünk Csatóval a rutinszerűség hasznáról és hátulütőiről, saját műveinek újrahasznosításáról és a festmények mögötti alkotófolyamatról.
 

Hogyan jellemeznéd a saját művészi nyelvedet, ha pár mondatban kellene elmondanod egy olyan embernek, aki nem feltétlen látta még a munkáidat? A festményeid faktúrája, a festési mód, a színpaletta, a visszaköszönő motívumok – mind-mind megkülönböztethetően Csató Józsisak.

Csomó minden változik az évek alatt – látszólag gyorsan, de szerintem valójában tök lassan. A dolgok lassan átfolynak egymásba.
Vannak olyan képi elemek és festmények, amik a mostani kiállítás anyagában kicsit „visszanézősebbre” sikeredtek, és ettől talán úgy látszik, még mindig csak a növények és emberek kapcsolatán rugózom. Ez annak köszönhető valószínűleg, hogy miközben több szempontból fejlődöm, a festészeti módszerem nem változik sokat.

Attól, hogy a műveken átfestek képrészleteket és régebbi fázisokból is meghagyok elemeket, csomó véletlen van a munkákban – számomra sem feltétlenül egyértelmű minden forma, ami megmarad a késznek tekintett állapotig. Valószínűleg ez az, ami a munkáimat jellemzi: vannak olyan formák vagy foltok, amiket szeret a szemem meghagyni, ezért egyszerűen megőrződnek a képeken.


Fotó: Szőke Barna

Abban az időszakban is, amikor egy darabig elmaradoztak a figurák a festményeimről, azon kaptam magam, hogy ugyanazokkal a formákkal dolgozom, mint előtte, csak kihagytam a lépcsőből a figurákra történő asszociációt.

Ez a mostani kiállítás annyiban más, hogy ezek a művek mind konkrét rajzok alapján készültek. Van több vázlatfüzetem és az ezekbe bekerülő rajzok mind ott lebegnek a fejemben – és idővel valahogy ezekből bújnak elő a munkák… De persze a buci, buta formákat még mindig szeretem.


Részlet Csató József Minden Egyes Csók című kiállításából   Fotó: Rákossy Péter

Volt valamilyen előképe az említett buciformáknak?

Egyszerűen az ilyen típusú formákat szeretem. Amikor képzős koromban rátaláltam Philip Guston képeire, akkor megörültem, hogy ó, nahát, más is szereti az ilyen buci formákat. Szerettem mindig felfújni a dolgokat a képeimen. Nagyon vékony kaktuszt szerintem sosem festettem.

Vannak otthon kaktuszaid?

Egy-kettő. A RisoPlantot egy kedves barátom, Dávid csinálja – ő egyszer beállított egy 2,5 m-es, egyenes kaktusszal. Olyan az a hatalmas növény, mintha egy elefántot kellene életben tartani.

Felmerültek a vázlatok, amik alapján a Deák Erika Galériában bemutatott képek készültek. Ezek a füzetek mindig veled vannak, vagy csak a műteremben használod őket? Mennyire töltik be az instant ötletrögzítés funkcióját?

Mindig nálam vannak, de mondjuk az utcán sétálva sosem kapom elő őket. Általában fejből rajzolok, mondjuk vacsora után otthon, miközben a gyerekek elvannak – és én is… De olyan is van, hogy bemegyek a műterembe és a kép, amin dolgozom éppen, nem abban a fázisban van, hogy bármit tudnék csinálni vele – na akkor a műteremben is előveszem a vázlatfüzetet.

A gyerekeid rajzai inspirálnak? Mennyire veszed észre magadon, hogy amióta édesapa vagy, a vizuális nyelvedre befolyással van az, hogy ők hogyan rajzolnak?

Nem is a képi világuk hatott rám, mert a gyerekeim nem olyanok, hogy leülnek és lerajzolnak egy nagy sztorit. Ha bejönnek a műterembe, akkor dzsuvázás van, mert azt máshol nem lehet. Inkább az a teljes káosz hat rám, ami sokszor a gyerekek körül van. Arra is rájöttem, hogy ha egy kisgyerek bejön a műterembe, akkor a legegyszerűbb annyi ecsetet adni neki, ahány szín van. Egyszerűen sokkal jobb lesz a végeredmény. Ezt az ötletet már én is alkalmazhatom magamon.

Image may contain: 2 people
Csató József gyermekei a műteremben

Te mennyire tartod fontosnak, hogy a művésznek legyen egy olyan nyelve, amit a befogadók hozzá kötnek?

Én pont azt látom, hogy szerteágazó az érdeklődésem és türelmetlen vagyok. Festés közben nincs idő ilyen kérdéseken agyalni – pláne ha az ember folyamatos gyakorlatban van, mert akkor egymás után következnek a dolgok. Viszont az ellenkezőjére, a berögzült rutin kiirtására szerintem lehet figyelni. Szerintem a kimondatlan, magunkat korlátozó szabályokat pikk-pakk el lehet és el is kell felejteni.

Érdekes, hogy pont a rutinszerűséget hoztad fel: mi a viszonyod hozzá?

A rutin nekem nagyon fontos. Mind a mindennapi életben, mind a festésben. Ha bemegyek a műterembe, 5 percen belül át kell, hogy öltözzek, különben elúszik a napom. Ha már átöltöztem, akkor sínen van minden. Vannak ilyen rutinok, azt illetően is, hogy hogyan kezdek el egy képet. Most úgy kezdek mindent, hogy lefestem feketével, mert ez megágyaz a következő fázisnak. Ezek az új képek kicsit átgondoltabban készülnek.
Az az érdekes, hogy télen és nyáron két különböző műtermem van, mert a télit nem lehet fűteni. Ki sem merem számolni, hogy hányszor költöztem egyikből a másikba.

De iszonyú nagy hatást gyakorol a munkámra az egész folyamat, mert csak ahhoz, hogy átköltözzek, ki kell dobnom egy csomó mindent. Olyanokat, amiket amúgy nem dobnék ki, ha az lenne egész évben a műtermem. Ahogy halad előre az idő, egyre kegyetlenebb vagyok. Csináltam objekteket, és azokat kis alkatrészekként őriztem, de most már olyan vidáman dobom ki őket, mikor költözöm, hogy el sem tudom mondani.

Hogy alakult ki az a praxis, hogy az új munkáidon kvázi újrahasznosítod a korábbi műveid egy részét?

Pont ebből a felszámolásból. Megszűnt a raktárunk, és helyette egy új raktárba kellett átpakolnom. A raktárban felgyűlt dolgokkal kapcsolatban gondolkoztam: mit lehetne velük csinálni? Sejtettem, hogy valószínűleg nem lesznek már kiállítva és nagy részük talán fel sincs feszítve… Hogy lehetne új életet adni nekik? Az új képek kollázsszerűsége pont ebből fakad.


Részlet Csató József Minden Egyes Csók című kiállításából   Fotó: Rákossy Péter

Habár készítesz objekteket is, most a Deák Erika Galériában csak kétdimenziós művek vannak kiállítva. Mi áll e mögött?

Van egy kiállításom most a kismartoni Esterházy-kastélyban, ahol csak objektek láthatóak (Interesting Collection from the Universe, 2019. december 31-ig). Ezek a munkák erre a kiállításra lettek megrendelve, az ottani wunderkammerre reagáló, fegyverszerű, összetákolt hatású objektek.

No photo description available.

No photo description available.

No photo description available.
Részletek az Interesting Collection from the Universe című kiállításból, A művész engedélyével

Annyit foglalkoztam az ide készülő munkákkal, hogy a mostani kiállítás anyaga csak az objektes kiállítás megnyitása után készült el. Ez egy nagyon rövid időintervallum volt, és én iszonyú boldog voltam, hogy festhetek végre. Az elmúlt években amúgy észrevettem, hogy objekteket inkább a téli műteremben szeretek készíteni. Ez a típusú bütykölés inkább ott jön elő. A nyári műteremben pedig inkább vásznak vannak. És ezzel ellentmondásban áll, hogy a mostani budapesti kiállításom képei mind az objektes műteremben készültek.

Mi volt az, ami miatt úgy érezted, hogy ki kell lépned a harmadik dimenzióba és a képek (majdnem teljesen) sík felülete nem elég a mondandód megfogalmazásához?

A kollázsoknál kezdődött. Papírból és talált dolgokból is kollázsoltam, és néha már annyira drasztikussá vált a felület, hogy a két dimenzió egyszerűen nem bírta el. Illetve sokszor éreztem, hogy már más szögben illeszteném a dolgokat a képre. Amikor a kollázsokat készítettem nagyon vastag matériákkal dolgoztam és mindig maradt valamilyen trutymó, amit nem dobáltam ki és idővel heggyé képződött a műteremben. Ezt a hegyet – anélkül, hogy terveztem volna kiállítani – kettévágtam és végül az Art Quarter Budapestben rendezett – Selfminerals Under My Shoe – kiállításomon tök jól be lehetett mutatni. (Csató József a kiállításon tartott vezetése pedig megtekinthető az Artmagazin Online ELSŐ KÉZBŐL rovatában, ezen a linken – a szerk.)

No photo description available.
Színben illő zizi és részlet a Selfminerals Under My Shoe kiállításból, Fotó: Artmagazin

Mennyi időt töltesz el egy képpel?

Igyekszem úgy csinálni, hogy ne legyen egy állandó válaszom erre. Azt tudom mondani, hogy az esetek többségében – mivel sokszor átdolgozok egy képet – annyi időt töltök el vele, amíg úgy nem érzem, hogy az megérkezett egy olyan állapotba, ahol úgy is maradhat. Viszont az az állapot akár 5 perc alatt is eljöhet… Ráébredtem már, hogy a munkamódszerem valójában az, hogy megfestek valamit, amiről azt gondolom, hogy az már maga a kép – de a vicc az, hogy aztán soha nem hagyom meg a munkát ebben a formájában.

Minden nap bemegyek festeni, szükségem van erre, különben nem működik a dolog. Viszont az utóbbi években – de lehet, hogy van már 10 éve is – mégiscsak van egy olyan tapasztalatom is, hogy jobb megvárni, hogy valami beérjen fejben is. De még nem tudtam megfigyelni, hogy mi lehet az az állapot, az a csillagállás, amikor ez a módszer válik be jobban.

A kiállítás címe – Minden Egyes Csók – mire utal?

Az egyik kép címéből jött, de jól rímel a helyzetre is. Itt van ez a rengeteg rajz, amik a festmények alapját adják. Meg tudom mondani róluk, hogy melyik hol készült, milyen napszakban, de hogy februárban volt vagy áprilisban… azt nem tudom. Ez nekem valahogy összecseng ezzel a Minden Egyes Csók kifejezéssel: az ember nem tudja megmondani, hogy hány csókja volt, annak ellenére, hogy ott van a fejében egy nagy masszaként az egész történet. A vázlatok esetében is: hogyha rámutatok egy-egyre azzal a szándékkal, hogy megfessem őket, akkor kiemelkednek a masszából – de amúgy elvesznek benne.


Csató József: Each Kiss, olaj, vászon, 160 x 130 cm   Fotó: Rákossy Péter

Miért érezted úgy, hogy éppen ezeket a motívumokat kell kiemelned a vázlatfüzetedből és megfestened?

Rengeteg a vázlatom, és valahogy mindig nyomasztó érzés kerít hatalmába, amikor rájuk nézek. Ott van ez a rengeteg skicc, amiknek valószínű csak egy része használható. Mindig úgy gondoltam, hogy ezek valahogyan majd utat találnak a munkáimba. De attól is tartottam ezekkel a rajzokkal kapcsolatban, hogy valami, ami jól néz ki négy centisben, az nem biztos, hogy jól néz ki nagyban.

Állandó félelmem, hogy hogy lehet azt a frissességet megtartani, ami kicsiben szó szerint csuklóból megy. Ezeknél a most kiállított képeknél úgy érzem, találtam egy olyan metódust, hogy a vázlatokból kiemelést nem olyannak érzem, mint egy nagy kifestő. Ha úgy van, akkor munka közben hagyom a fenébe a rajzot.


Részlet Csató József Minden Egyes Csók című kiállításából   Fotó: Rákossy Péter

És a vázlatfüzetet nem akartad kiállítani?

Eszembe jutott, hogy beviszem a kiállítótérbe, de ennyi kézen nem akartam átengedni őket. Ehhez a kiállításhoz is négy vázlatfüzet kellene. Már most is sok beszélni róla, nemhogy még ezt koncepciózusan átgondolni...

A bejárattól rögtön balra látható, legkisebb mű éppen azért akkora, mert őrzi a vázlatfüzeted méretét?

Azt éppenhogy nagyon szeretném nagyobban megfesteni. Csak az van, hogy a nagy vásznamat úgy gazdaságos felszabni – mert bizonyos, magam által megszabott méretekkel dolgozom –, hogy a végén mindig marad egy 40 cm-es csík. Ehhez berendeltem a keretezőmtől csomó keretet.


Részlet Csató József Minden Egyes Csók című kiállításából   Fotó: Rákossy Péter

A kis képek nálam a nagyobb képek lecsapódásai. A képzős diplomamunkám egyébként pont hasonlóképpen készült el. Volt egy nagy diplomaképem, de mellette apróbb vászonfecniket is megtartottam, amiken mindig bütyköltem. Végül azok lettek a diplomamunkáim. Egyszerűen sokkal több minden belemegy a kisebb képekbe, sokszor sokkal sűrűbben el tudják mondani, hogy valójában éppen mi érdekel.

Mesélsz még erről a léptékváltásról a vázlatok és a nagy festmények között?

Elég könnyedén megy, mert van egy hosszú botom, és azt úgy használom, mintha egy ceruza lenne. Másrészt a képek aránya azért sokszor változik alkotás közben. Nem akarom megkötni a saját kezemet…

A kiállítás egyik képén van egy smiley-szerű karakter. Miért emelted be ezt, a nagyon konkrétan a digitális világra utaló motívumot?

Az volt talán az első ezek közül a képek közül, ami egy konkrét vázlat alapján készült. Azok a karakterek a felhőben igazából kis kommunikációs szimbólumok. Amikor kész lett, az jutott eszembe, hogy a felhőben lévő üzenet vizuálisan hasonlít a káromkodások megjelenítésére a képregényekben. Számomra kérdés volt, hogy valóban megengedhetem-e a praxisomban azt, hogy ezek a karakterek ott legyenek a képen. És úgy döntöttem, hogy persze, megengedhetem magamnak, mert a digitális világgal foglalkozni nem lerágott csont, tényleg annyira része a mindennapjainknak.

Valószínűleg a festők a saját képeiket – és másokét is – másképp nézik. Például nagyon sokszor a posztdigitális munkákkal is az a problémám, hogy élőben nem adnak semmilyen többletet a monitorhoz képest. Ez engem kicsit elszomorít.

Ez a gondolat befolyásolhatja a képeid felületének kialakítását? Annak érdekében alakítod ki őket, hogy élőben is sajátos élményt adjanak?

Ez egyszerűen abból az igényemből táplálkozik, hogy én is egy olyan felületet szeretnék látni, amilyen a végső mű. Azt szoktam mondani, amikor valaki nem tudja a képek közül, hogy melyiket válassza, hogy azt nézze meg, melyik az a kép (egyik képen egy alma van, másikon egy körte), amin ha már nem látja az almát öt év múlva – mert már megszokta a szeme –, akkor is marad neki a képből elég ahhoz, hogy tovább tudjon élni vele. Tehát jó, ha van egy olyan rétege a képnek, ami nem feltétlen a tartalma.

Artikuláltál egy-két véleményt, azzal kapcsolatban, hogy mi az a típusú művészet, ami iránt te magad érdeklődsz. Milyen hivatkozási pontokat tudsz említeni?

Rengeteg popkulturális és zenei vonatkozást említhetnék. Nemrég találtam egy zenei műfajt, amit többek között balearic zenének is hívnak. Nem is tudom megfogalmazni a hangulatát, de rendkívül vonz.

A saját régi munkáiddal milyen viszonyt ápolsz?

Elég jó viszonyt. El tudom mondani a saját képeimről, hogy fogalmam sincs, hogy hogy készültek. Nem esik le, hogy mi volt előbb vagy utóbb. Hogy mi volt az a pont, ahol elkezdtem, és hogy lett abból ez a végeredmény? Amikor a régi képeimre nézek, éppen azt bontogatom magamban, hogy ez az alkotási folyamat hogyan történhetett. Ritkán érzem azt, hogy másképp csinálnám.

Mostanában mivel foglalkozol?

Az a baj, hogy amikor fent van egy kiállítás, akkor szinte teljesen lenullázódik az agyam. Dolgozom egyébként most is. Festek, de jelenleg még jobban érdekel, hogy a kiállított képek milyen utat járnak be.

 

Csató József: Minden Egyes Csók
Deák Erika Galéria
Megtekinthető: 2019. május 9 – június 8.

Az interjú begépeléséért külön köszönet Geiger Rózának.

 

full_005828.png
ELSŐ KÉZBŐL: Csató József mesél önálló kiállításáról

Csató József az aqb Project Space-ben rendezett és néhány hete bezárt Selfminerals Under My Shoe című anyagáról mesél.