ART LIFE AQUATIC

Wes Anderson és a cickánymúmia esete

Mucsi Emese

Kitömött tatutetem, narválszarv kehely, fedeles bezoár, elefántcsontból faragott főnixmadár, farkasember-portrék, gyermekpáncél – ilyesmiket láthat az ember, ha ellátogat arra a kiállításra Bécsben, ami a császári kincseskamrából mutat be válogatott darabokat. De kik lehetnek az irigyelt válogatók? Kik játszhatták, ha csak időlegesen is, a császár és császárné szerepet? Nem más, mint kedvencünk, az európai kultúra hollywoodi ügynökének számító filmrendező, Wes Anderson és felesége, a látványokra szintén fogékony Juman Malouf.

Screenshot 2020 01 02 at 12.25.49
Medúza, üvegmodell Leopold Blaschka műhelyéből, Drezda, 1885, 20 x 10 x 10 cm, Naturhistorisches Museum, Bécs, Fotó: Artmagazin


Nehéz egy csodakamrát még varázslatosabbá tenni, és kérdés, hogy kell-e, Bécsben mindenesetre most sikerült. A Kunsthistorisches Museum legújabb időszaki kiállítása, A cickánymúmia és más kincsek Wes Anderson filmrendező és társa (aki közös gyerekük édesanyja is, de lehet, hogy a felesége, csak erről nem ír a bulvársajtó – a szerk.), Juman Malouf illusztrátor rendezésében a híres Kunstkammer anyagából mutat be válogatást, amely így együtt a misztikus, a titkos tudás, a rendhagyó megoldások iránti mindenkori kíváncsiság átmeneti megnyilvánulásaként is nézegethető. A Kunstkammer persze már önmagában is különlegességek tárhelye, a kincseskamrában kétezernél is több csúcsminőségű és felbecsülhetetlen értékű mestermű és egyéb kuriózum tekinthető meg, amelyeket a Habsburgok – legaktívabban II. Rudolf – gyűjtöttek össze, plusz ott van a közönség elől elzárt raktár is. A Kunsthistorisches Museum célja kétségkívül az volt, hogy még több látogatót vonzzon be az amúgy is frekventált kulturális intézménybe. Úgy tűnik, figyelemirányító stratégiázásra még egy olyan helynek is szüksége van, ahol a kicifrázott fedeles bezoárok mellett megtalálható többek között Mária Terézia színarany reggelizőkészlete; két egy darabból faragott, húsz kilónál is nehezebb fenséges kristálykancsó, egy arany vadászfelszerelésbe öltöztetett macit formázó ivóedény, egy narválszarv kehely és más utánozhatatlan ötvösremekek, köztük automaták, órakülönlegességek, csillagászati eszközök vagy éppen só- és borstartók.

Full 006545
Wes Anderson és Juman Malouf a bécsi Kunsthistorisches Museum Képtárában © KHM-Museumsverband

A kétségtelenül szexi alapanyagot még vonzóbbá csak az újrarendezés tehette. A cickánymúmia és más kincsek azok közé a kiállítások közé tartozik, amelyben a fő rendezési elv egy vagy két saját világgal, jól felismerhető gondolatpárosítási szokásokkal rendelkező személy – jellemzően maga is művész – ízlését és értelmezését tükrözi. Az újrarendezés alapötletét egy New York-i könyvesboltban talált apró katalógus adta, amely egy 1969-es utazókiállítás, a Raid the Icebox I with Andy Warhol dokumentációja volt. Az a projekt Jean és Dominique Menil kezdeményezésére jött létre, akik Andy Warholt kérték fel, hogy válogasson a Rhode Island School of Design Museum of Art zsúfolt alagsori raktárából. Mindössze öt kérdést tettek fel neki, mielőtt magára hagyták dolgozni: Mi történne, ha egy ismert kortárs képzőművészt megbíznánk azzal, hogy állítson össze egy kiállítást kedve szerint válogatva egy múzeumi raktárból? Ha a kiállítás fő rendezési elvét az jelentené, hogy tetszik-e neki, amit lát vagy sem? Különbözne-e ez egy olyan gyűjteményi kiállítástól, amit egy kurátor vagy bárki más rendez? Ha elég erős az adott művész karaktere, vajon kiviláglana az általa válogatott művek együtteséből? És ha elég híres, nem lenne elég ok arra, hogy már csak azért is látni kelljen mindenkinek? Warhol válogatása persze, ahogy várható volt, provokatív és rendhagyó lett, az akkori kiállításrendezési sztenderdektől nagyban eltért, és éppen ezért működött olyan jól. Nem mintha a hagyományosabb, tudásközvetítésre fókuszáló gyűjteményes kiállítások ne szuperálnának jól többnyire, de azok mégiscsak olyanok, mint egy jól sikerült egyetemi óra vagy egy szuper dokumentumfilm: szórakoztatóak, élménygazdagok, de azért kicsit feszülni kell, hogy minden információ meglegyen. A művészek által rendezett verziók azonban a jól kitalált üzenet mellett egy olyan közeget is megteremtenek, amibe, mint egy bársonyos, langyos vizű tóba, bele lehet lépni, el lehet merülni, a víz alatt pedig megtapasztalni azt a világot, ami az adott „akkor éppen kurátor” munkáiból, személyiségéből, a kiválasztott művek, tárgyak összességéből, azok csoportosításából és a térrendezésből áll össze. Ez olyan közeg, amelyben otthonosan, fesztelenül, könnyedén lehet ide-oda libbenni; vagyis az egyik legnagyszerűbb mediációs fogás a kiállításrendezési megoldások közül: teljesen feloldja a nézőt, aki az ilyen helyzetekben nem azzal szembesül, hogy mit nem tud, hanem azzal, hogy milyen jól szórakozik. A cickánymúmia és más kincsek esetében ez a langyos közeg kicsit úgy vesz körbe minket, mint Disneyland. Nem meglepő, hogy az alapvetően kétdimenziós munkákat, filmeket, grafikákat létrehozó párost a képbe való belépés élménye, a „háromdimenziósítás” kísérlete izgatta legjobban. A kiállítás fő rendezési elvét és belsőépítészeti inspirációját egy gyűjteménybeli darab szolgáltatta, a Cabinet of curiosities című festmény Frans II. Franckentől 1620 körülről, amely eltéveszthetetlenül kiemelt helyen, az első szoba első falán mintegy mottóként szerepel. A kiállítás hét szobája az említett képen ábrázolt festmények és ajtó keretei által tagolt képmezőt idézik, külön- böző színes vásznakkal burkolt, üvegablakos kabinetek formájában.

Screenshot 2020 01 02 at 12.29.51
Arcátlanság, Christoph Gandtner tréfás ivóedénye, 1590–1600 k., agyag, ólommáz, 26 cm, Kunsthistorisches Museum, Bécs Fotó: Artmagazin

Az egyes szobák koncepciója csak a kiállított munkák összességéből, összeolvasásából sejlik fel. Az első szoba alapszíne sárgásbarna, és amolyan képgalériaként értelmezhető, amelyben az 1300-as és 1600-as évek közti munkák kapnak helyet, az említett mottófestmény mellett többek között az (egykor címlapunkon is megjelent) Ablakon kitekintő férfi című Hoogstraten-mű. A képek legtöbbje a Habsburg-udvar különleges pillanatait és szereplőit mutatja be: itt találhatók például a Szépség és a szörnyeteg sztorit ihlető, hypertrichosisos, azaz farkasember-szindrómában szenvedő Petrus Gonsalvusról és hasonló kondíciókkal bíró gyerekeiről készült egész alakos portrék; vacsorajelenetek, valamint egy, a halottas ágyán fekvő I. Ferdinándot ábrázoló mű mint záródarab. A második szoba színe a zöld, amely egyszersmind a rendezőelve is az itteni vitrinbeli válogatásnak. A részlet az emlékezetes iparművészeti múzeumbeli Színekre hangolva kiállítást is megidézi. Ahogy ott is, a Kunshistorisches Museumban is a hagyományosan történeti szempontú múzeumi narratívákkal szemben a szín mint formai kritérium szerint kerültek egymás mellé a gyűjtemény darabjai: gyönyörű malachitok, smaragdedény, formalinban úszó levelibéka, gombostűre tűzött zöld bogár, patinás bronzszobrocskák, egy tollszoknya Peruból, üvegcsék és vázák, egy Hedda Gabler-jelmez 1978-ból. A harmadik szoba a gyerekeknek van dedikálva, legalábbis téma tekintetében. Kislányok és kisfiúk a gyűjteményből, kutyákkal, kakadukkal pózolva vagy éppen pólyába gyömöszölve. Egy XS-es teljes páncél, és búcsúzóul egy ferences rendi öltözetet viselő kisfiú tizenhetedik századi szomorúsággal az arcán. A negyedik kis kabinetben hangszerek és ötvösmunkák, egy Orsini-bomba és egy automata mellett többnyire portrék vannak, normális és groteszk arcok, kisebb méretben, büsztként, harangpálcaként, kámeákon, amuletten, fahordozón. Ott van köztük például Vlad Tepes, a 15. század közepén uralkodó, kegyetlenségéről ismert havasalföldi fejedelem, akiről a Drakula című regény főhősét mintázta Bram Stoker. Az ötödik szoba az állatoké, központi darabja a cuki koporsó benne a cickánymúmiával. A falakon lévő vitrinekben totemállatok, egyiptomi víziló, sündisznócska Kr. e. 600-ból Görögországból, kitömött tatutetem, aranyvégű gazellaláb, teknősök, tojások, egy medúza üvegmodellje, macskafélék két- és háromdében és egy elefántcsont főnixmadár. A hatos kabinet színe barna, mint egy kartondoboz. Újabb cickánykoporsóhoz hasonló minidobozokat tárol az Egyiptomi Középbirodalom időszakából, mellette használati tárgyak, fegyverek, kristálykelyhek, marokfeszületek, pipafejek, üvegpohárka álldogál mind saját bőrtokkal, megint mellette ott van a II. Rudolf királyi koronáját őrző míves tartó. Az összes tárgy a tárolásról és a megőrzésről árulkodik, olyan hétköznapi helyzetekről, amelyeknek felnagyított változata maga a múzeumi értékmegőrzés, nem véletlen tehát, hogy szemben ezzel a zsúfolt tárlóval egy ugyanolyan vitrin áll, teljesen üresen. A hetedik terem a misztikus darabok tárháza: három papírba csomagolt varázsige, Joachim von Sandrart különleges festménye Szent Katalin, Szent Leopold és Szent Vilmos misztikus egybekeléséről, két keresztbe tett csont, egy fejtartó, domino en musique, többféleképpen használható, gazdagon berakott társasjátéktábla, körtefa szobrok, Schiller Haramiák című darabjához készült színpadterv és egy aprólékos madárcsendélet(tetem) faragvány. A nyolcadik teremben, búcsúzóul, megint portrék: Luxemburgi Zsigmond mellett a II. Ferdinánd udvarában élő óriás, Bartlmä Bona kettős portréja az udvari bolond Thomele törpével; A Wes Anderson és Juman Malouf által kiválasztott több mint négyszázhúsz tárgyból összeállított kiállításban könnyedén el lehet merülni egy rövidebb úszkálásra, lubickolásra, de alkalmat adhat a nehézbúvárkodásra is. Mivel annyira sok és sokrétű az anyag, kelleni fog a speciális felszerelés (első körben az audioguide), hogy legyen idő és segítség a tárgyak mögött rejlő évszázados történetek felszínre hozatalához.