ART LIFE AQUATIC

Wes Anderson és a cickánymúmia esete

Mucsi Emese

Kitömött tatutetem, narválszarv kehely, fedeles bezoár, elefántcsontból faragott főnixmadár, farkasember-portrék, gyermekpáncél – ilyesmiket láthat az ember, ha ellátogat arra a kiállításra Bécsben, ami a császári kincseskamrából mutat be válogatott darabokat. De kik lehetnek az irigyelt válogatók? Kik játszhatták, ha csak időlegesen is, a császár és császárné szerepet? Nem más, mint kedvencünk, az európai kultúra hollywoodi ügynökének számító filmrendező, Wes Anderson és felesége, a látványokra szintén fogékony Juman Malouf.

Screenshot 2020 01 02 at 12.25.49
Medúza, üvegmodell Leopold Blaschka műhelyéből, Drezda, 1885, 20 x 10 x 10 cm, Naturhistorisches Museum, Bécs
Fotó: Artmagazin

Nehéz egy csodakamrát még varázslatosabbá tenni, és kérdés, hogy kell-e, Bécsben mindenesetre most sikerült. A Kunsthistorisches Museum legújabb időszaki kiállítása, A cickánymúmia és más kincsek Wes Anderson filmrendező és társa (aki közös gyerekük édesanyja is, de lehet, hogy a felesége, csak erről nem ír a bulvársajtó – a szerk.), Juman Malouf illusztrátor rendezésében a híres Kunstkammer anyagából mutat be válogatást, amely így együtt a misztikus, a titkos tudás, a rendhagyó megoldások iránti mindenkori kíváncsiság átmeneti megnyilvánulásaként is nézegethető. A Kunstkammer persze már önmagában is különlegességek tárhelye, a kincseskamrában kétezernél is több csúcsminőségű és felbecsülhetetlen értékű mestermű és egyéb kuriózum tekinthető meg, amelyeket a Habsburgok – legaktívabban II. Rudolf – gyűjtöttek össze, plusz ott van a közönség elől elzárt raktár is. A Kunsthistorisches Museum célja kétségkívül az volt, hogy még több látogatót vonzzon be az amúgy is frekventált kulturális intézménybe. Úgy tűnik, figyelemirányító stratégiázásra még egy olyan helynek is szüksége van, ahol a kicifrázott fedeles bezoárok mellett megtalálható többek között Mária Terézia színarany reggelizőkészlete; két egy darabból faragott, húsz kilónál is nehezebb fenséges kristálykancsó, egy arany vadászfelszerelésbe öltöztetett macit formázó ivóedény, egy narválszarv kehely és más utánozhatatlan ötvösremekek, köztük automaták, órakülönlegességek, csillagászati eszközök vagy éppen só- és borstartók.

Full 006545
Wes Anderson és Juman Malouf a bécsi Kunsthistorisches Museum Képtárában © KHM-Museumsverband

A kétségtelenül szexi alapanyagot még vonzóbbá csak az újrarendezés tehette. A cickánymúmia és más kincsek azok közé a kiállítások közé tartozik, amelyben a fő rendezési elv egy vagy két saját világgal, jól felismerhető gondolatpárosítási szokásokkal rendelkező személy – jellemzően maga is művész – ízlését és értelmezését tükrözi. Az újrarendezés alapötletét egy New York-i könyvesboltban talált apró katalógus adta, amely egy 1969-es utazókiállítás, a Raid the Icebox I with Andy Warhol dokumentációja volt. Az a projekt Jean és Dominique Menil kezdeményezésére jött létre, akik Andy Warholt kérték fel, hogy válogasson a Rhode Island School of Design Museum of Art zsúfolt alagsori raktárából. Mindössze öt kérdést tettek fel neki, mielőtt magára hagyták dolgozni: Mi történne, ha egy ismert kortárs képzőművészt megbíznánk azzal, hogy állítson össze egy kiállítást kedve szerint válogatva egy múzeumi raktárból? Ha a kiállítás fő rendezési elvét az jelentené, hogy tetszik-e neki, amit lát vagy sem? Különbözne-e ez egy olyan gyűjteményi kiállítástól, amit egy kurátor vagy bárki más rendez? Ha elég erős az adott művész karaktere, vajon kiviláglana az általa válogatott művek együtteséből? És ha elég híres, nem lenne elég ok arra, hogy már csak azért is látni kelljen mindenkinek? Warhol válogatása persze, ahogy várható volt, provokatív és rendhagyó lett, az akkori kiállításrendezési sztenderdektől nagyban eltért, és éppen ezért működött olyan jól. Nem mintha a hagyományosabb, tudásközvetítésre fókuszáló gyűjteményes kiállítások ne szuperálnának jól többnyire, de azok mégiscsak olyanok, mint egy jól sikerült egyetemi óra vagy egy szuper dokumentumfilm: szórakoztatóak, élménygazdagok, de azért kicsit feszülni kell, hogy minden információ meglegyen. A művészek által rendezett verziók azonban a jól kitalált üzenet mellett egy olyan közeget is megteremtenek, amibe, mint egy bársonyos, langyos vizű tóba, bele lehet lépni, el lehet merülni, a víz alatt pedig megtapasztalni azt a világot, ami az adott „akkor éppen kurátor” munkáiból, személyiségéből, a kiválasztott művek, tárgyak összességéből, azok csoportosításából és a térrendezésből áll össze. Ez olyan közeg, amelyben otthonosan, fesztelenül, könnyedén lehet ide-oda libbenni; vagyis az egyik legnagyszerűbb mediációs fogás a kiállításrendezési megoldások közül: teljesen feloldja a nézőt, aki az ilyen helyzetekben nem azzal szembesül, hogy mit nem tud, hanem azzal, hogy milyen jól szórakozik. A cickánymúmia és más kincsek esetében ez a langyos közeg kicsit úgy vesz körbe minket, mint Disneyland. Nem meglepő, hogy az alapvetően kétdimenziós munkákat, filmeket, grafikákat létrehozó párost a képbe való belépés élménye, a „háromdimenziósítás” kísérlete izgatta legjobban. A kiállítás fő rendezési elvét és belsőépítészeti inspirációját egy gyűjteménybeli darab szolgáltatta, a Cabinet of curiosities című festmény Frans II. Franckentől 1620 körülről, amely eltéveszthetetlenül kiemelt helyen, az első szoba első falán mintegy mottóként szerepel. A kiállítás hét szobája az említett képen ábrázolt festmények és ajtó keretei által tagolt képmezőt idézik, külön- böző színes vásznakkal burkolt, üvegablakos kabinetek formájában.

Screenshot 2020 01 02 at 12.29.51
Arcátlanság, Christoph Gandtner tréfás ivóedénye, 1590–1600 k., agyag, ólommáz, 26 cm, Kunsthistorisches Museum, Bécs
Fotó: Artmagazin

Az egyes szobák koncepciója csak a kiállított munkák összességéből, összeolvasásából sejlik fel. Az első szoba alapszíne sárgásbarna, és amolyan képgalériaként értelmezhető, amelyben az 1300-as és 1600-as évek közti munkák kapnak helyet, az említett mottó-