ALWAYS LOOK AT THE BIG PICTURE – MINDIG EGYBEN NÉZD A DOLGOKAT

Beszélgetés Deák Erikával

Topor Tünde

Idén az Artmarketen a Deák Erika Galéria nyerte az Artmagazin-díjat Nemes Márton műveit bemutató onemanshow-jával.

Full 006550
Deák Erika, Fotó: Kovalovszky Dániel

Artmagazin: Idén elég bevállalós volt a standotok, egy művészt állítottatok ki: Nemes Márton rendezte be az ottani teret londoni vizsgamunkáiból. Interjúnk apropóját ez adja, de azt is fontos megemlíteni, hogy már húszéves a nevedet viselő galéria. Induljunk a kezdetektől: mióta tudod, hogy ezzel szeretnél foglalkozni, hogy galériás szeretnél lenni?

Deák Erika: Azóta tudom, hogy valami képzőművészettel kapcsolatos munkát szeretnék űzni, mióta nem egészen 20 évesen a Műcsarnokban kezdtem dolgozni, mert nem vettek fel az ELTE művészettörténet szakára. Azt, hogy mi az a galerista, akkor még nem tudtam. ᾿87-et írunk ekkor, a nagy művészettörténészek, Frank János, Néray Kati és Hegyi Lóri is a Műcsarnokban dolgoznak. Egy kiállítást készítettünk elő, nekem pedig, amolyan lóti-futiként el kellett mennem Gyarmathy Tihamérhoz egy mű miatt. Hosszan beszélgettünk, és akkor azt mondta nekem az a kedves öreg bácsi, hogy „Erika, magának egy művészeti szalont kéne csinálnia!”. Talán akkor tudatosult először bennem, hogy tényleg, én ezzel szeretnék foglalkozni. A következő nagy lökés ᾿88-ban volt, amikor a Műcsarnokban Birkás Ákos kiállítása készült. Soha azelőtt nem láttam olyan műveket, mint az ő hatalmas ovális Fejei, amik óriási hatással voltak rám. Vele akkor kezdtem el beszélgetni, és élete végéig szoros kapcsolatban voltunk. Ákos művészete volt az egyik legmeghatározóbb az életemben, nagy szerepe volt a választásomban. Most úgy látom, ezek a találkozások sorsszerűek voltak.

Screenshot 2020 01 02 at 13.43.23
Részletek a Deák Erika Galéria Art Market Budapest standjáról, Nemes Márton munkáival. Jobbra fent PoliceParty01 (2018) jobbra lent a Between Us (2018) című alkotás látható. Balra lent Deák Erika és Sárvári Zita a High All the Time02 (2018) és Pour in Pour out02 (2018) előtt. A Deák Erika Galéria és a művész jóvoltából Fotó: Bíró Dávid © HUNGART 2018 (balra fent, jobbra lent) Fotó: Artmagazin (jobbra fent, balra lent)

Meddig dolgoztál a Műcsarnokban? És mi történt veled azután?

1989 tavaszán kimentem Amerikába.

Screenshot 2020 01 02 at 13.45.52
Az első kiállítás meghívója a PS 122 Galériában, Deák Erika jóvoltából

Állj! Azért ez nem volt ilyen természetes a rendszerváltás előtt, mint amilyen magától értetődően mondod most...

Én alapvetően azért mentem Amerikába, mert anyukám épp ott élt a férjével. Kimentem meglátogatni, és azt gondoltam, ha úgysem vesznek fel Magyarországon művtörire, miért ne tanuljak inkább ott. Jelentkeztem a philadelphiai Temple Universityre, és mivel szorgalmas, helyes kelet-európai lány voltam, az első félév után szuper ösztöndíjakat kaptam és gyakorlatilag végig ingyen tanulhattam. Ingáztam Philadelphia és Manhattan között. Egyszer, az egyik sétám alkalmával betévedtem az East Village-i P.S. 122 galériába. A legendás New York-i fotóművész, Allen Frame volt a galéria akkori vezetője, elkezdtünk beszélgetni, majd azon kaptam magam, hogy másnaptól ott dolgozom. Utólag visszanézve olyan ez az idő- szak, mintha valaki rakosgatott volna egyik helyről a következőre, mintha fentről rendezgette volna az életemet. Csodálatos, meghatározó időszak volt, Allennel például azóta is szoros kapcsolatban vagyok. Idén nyáron azért jött el Pestre, hogy a lányomat is lefotózza. Allen által egyre több szakmabeli emberrel találkoztam, egyre több lehetőséget kaptam, és akkor már biztos voltam abban, hogy galerista akarok lenni. Azért én is, mint a legtöbb galériában dolgozó diák, internként, vagyis önkéntesként kezdtem, pénzt ahhoz, hogy el tudjam tartani magam, máshol kellett keresnem. Évekig pincérkedtem, és egy rövid ideig bártender is voltam egy francia étteremben. Eleinte elnézte a tulajdonos, hogy a pult alatt tartott bártender-szakkönyvből puskázom ki, melyik koktélhoz mi kell – de aztán pár hónap múlva nagyon udvariasan és kedvesen azt javasolta, hogy keressek testhezállóbb munkát. Ott és akkor nehéz volt, de visszagondolva, nem cserélném el azokat az éveket semmire sem.

Amikor 1991-ben New Yorkban találkoztunk, mi Révész László Lászlóval éppen Kultúr-Révész címmel forgattunk ott egy tévéműsort. Te voltál az ottani kontakt. A Gallery Gagosianba mentünk, de olyan helyekre is vittél minket, mint például Chuck Close műterme vagy összehoztál találkozót Dan Grahammel, Jim Dine-nal. És elvittél minket Mark Kostabi loftjába is.

Akkoriban nem minden szólt a bizniszről, a művészeti világ sokkal nyitottabb volt és én sokat buliztam ezekkel az emberekkel. Markkal egy időben jóban voltunk, fantasztikus helyekre vitt el, vele például a Trump Plaza éttermébe jártunk enni.

Screenshot 2020 01 02 at 13.50.46
Bártenderként, 1992, Manhattan (az aznapi vendégek: Zékány Márta és Szántó András), Deák Erika jóvoltából
és
Az első komoly vásári jelenlét, Art Forum Berlin, 2002, Deák Erika jóvoltából

Ha már ennyire otthonosan mozogtál abban a közegben, miért jöttél vissza?

Tíz év hosszú idő, elég sok kiállítást csináltam, írtam művészeti lapokba és több nagy kaliberű emberrel dolgozhattam együtt. Ilyen volt például a magyar származású Tibor de Nagy, aki elsők között, 1949-ben nyitott Manhattanben galériát; a korszak legfontosabb művészei állítottak ki nála. Szeretett engem, és megtanított a szakma és a művészek iráni tiszteletre. Egy időben a barátaimmal Brooklynban összehoztunk egy galériát is, Right Bank néven. Nagy kaland volt, de pénzt nem tudtunk csinálni. Én ezalatt évente legalább egyszer hazajártam, hiszen az édesapám és a barátaim is hiányoztak, és azok a régi és új magyar művész- barátok, ismerősök, akik New Yorkban is rám találtak, folyamatosan mondogatták, hogy jöjjek haza és csináljak itthon galériát. A végső lökést az adta, hogy örököltem egy kis lakást az Attila úton. Egy reggel arra ébredtem, eljött az idő, hazamegyek és megcsinálom a galériát – 1998 novemberében nyitottam.

Közbevetés: megbántad vagy nem?

Nem. Sose tudhatja az ember, hogy mi történt volna, ha... Azzal tisztában voltam, hogy egy New York-i galéria működtetéséhez nem vagyok elég gazdag, és hiányzott az ehhez szükséges kapcsolati tőke is. Magyarországon volt esélyem arra, hogy ez valóban összejöjjön. Akkor még csak a Knoll, a Várfok és a Dovin Galéria működött. A lakás adott volt, és kapóra jött, hogy egyik kedves New York-i barátomnak, Antonio Muntadasnak épp nagy retrospektív kiállítása készült a Ludwig Múzeumban (Ami akkor még a Várban volt, és Néray Katalin vezette. Antonio Muntadas: A fordításról: Az emlékművek, 1998.nov. 12. – 1999. jan. 3. – a szerk.), ehhez kapcsolódtam egy Muntadas-kamarakiállítással. Sikeres első kiállításként értékeltem, nem pusztán azért, mert néhány művet el tudtam adni, de azért is, mert a kiállítás pontosan úgy alakult, ahogy elképzeltem. Amerikában többek között azt tanultam meg, hogy jó, ha egy galériás együttműködik a múzeumokkal és azok kurátoraival, mert csak ebben a felállásban lehet hosszú távon eredményesen menedzselni művészeket. Akkor azt gondoltam, hogy nekem is ez lesz az utam, de végül a húsz év alatt csak kevés közös projektet tudtam intézményekkel csinálni.

Miért? Szerinted mi volt ennek az akadálya?

Ez egy hosszú és bonyolult történet. Beszélnünk kellene a történelmi múltról, a kudarcés sikerkezelésről, a szocializációs különbségekről. Az elmúlt pár évben ugyan történtek elmozdulások, komoly sikerek is születnek ilyen összefogásokból, de továbbra sem magától értetődő, hogy egy galéria és egy kiállítási közintézmény összefogjon egy művész menedzselése érdekében. A receptek megvannak, nekünk csak követni kéne a jól bevált modelleket. Külföldön az első, hogy megnézik egy művész CV-jét, és ha a saját országában nem volt múzeumi kiállítása, esélye sincs arra, hogy máshol legyen. Itt a kereskedelmi szférán kívül nemigen száll be senki a promóciós munkába, holott azokban az országokban, ahol a műkereskedelemnek messzire nyúló hagyományai vannak, számos példa van arra, hogy a közös érdek milyen erőt tud képviselni.

Térjünk vissza a történetedhez: hogy választottad ki a magyar művészeidet?

A Muntadas-kiállítás után Egy nő címmel rendeztem a következőt. Akkor olvastam Esterházy Péter azonos című könyvét és rendesen a hatása alá kerültem. A címe tökéletes volt. Nem itt jártam egyetemre, a meghatározó húszas éveimet sem itt töltöttem, és nem ismertem a pesti kulturális élet meghatározó embereit, szinte nulláról kezdtem a kapcsolódásaimat. Viszont már akkor is hittem a művészetek átjárhatóságában, hogy az irodalom, a film, a zene és a képzőművészet közös platformon vannak. Első körben a velem egykorú művészeket kerestem meg, azt gondoltam, hogy a saját korosztályommal tudok majd a legjobban együtt dolgozni, és tényleg sokukkal maradt meg hosszú munkakapcsolatom az első kiállítás szereplői közül. Szűcs Attila, Ádám Zoli, Braun Andris, Révész Laci, Szépfalvy Ági, Kósa Janó voltak az elsők, és ők sokáig nálam is maradtak. Az volt a tervem, hogy az Egy nő után minden résztvevőnek csinálok szólókiállítást. Elég sikeres évet zártam ezzel, a még működő kapcsolataimon keresztül amerikai és német műgyűjtőknek is sikerült eladnom. Közben a festészet mellett a videóművészet volt a másik liblingem, és Muntadas után biztos voltam abban, hogy ez a műfaj itthon is jól működhet; például ekkor kezdtem Eikével (Eike Berggel) és a sokféle médiában alkotó szlovén IRWIN csoporttal dolgozni. Az Attila utat egy év alatt kinőttem, úgyhogy átköltöztem egy sokkal nagyobb lakásba a Jókai térre. Tíz évig maradtam ott, amikor megint azt éreztem, hogy valamit változtatni kellene. Kapóra jött, hogy az olasz bútoros szomszédaim túl akartak adni a Mozsár utcai utcafrontos boltjukon, és én beköltöztem a jelenlegi galériámba. De már annak is kilenc éve.

Hozott valami pozitív változást az utcafront?

Igen. Alapvetően több a látogatónk, és kihívás olyan kiállításokat csinálni, amit az emberek az utcáról is látnak. Nem mellékes, hogy nekem, mint galériásnak is újra kell gondolnom magam időnként, nehogy belekényelmesedjek egy-egy helyzetbe. Ha nincs új kihívás, elveszítem az érdeklődésemet. A költözések, az új terek új művek kiállítását ösztönzik. Nekem a mai napig az adja a legnagyobb katarzist, amikor a műtermekben meglátok egy olyan művet, ami megszólít, és amit aztán a galéria terében el kell helyeznünk. Imádok kiállításokat rendezni!

A lakásgaléria és utcafront összehasonlításában hogy néz ez ki, bejönnek-e ismeretlenek, jön vevő az utcáról?

Többen jönnek be, de az is fontos, hogy maguk a művészek is kihívásnak tartják a közel 10 méteres falat, a nagy ablakokat, a kirakatot. Szeretik a hatalmas belmagasságot, ezt az impozáns teret, szívesen csinálnak itt kiállítást az új művészek is, úgy tapasztalom, hogy ez is inspirálja őket.

Hogy látod a magad helyzetét a mostani galériás színtéren? Például miért választottad azt az utat, hogy nem vágsz bele több évtizeddel ezelőtt született neoavantgárd művek forgalmazásába, hanem inkább maradsz a saját kortársaidnál és a jelenben született műveknél?

Ez a kezdetekre mindenképp igaz, de az elmúlt évtizedre már nem teljesen, hiszen például hosszú évekig dolgoztam együtt Bak Imrével. Kiállítottam Lakner Lászlót és régi jó barátomat, Hencze Tamást is, Fajó Jánossal pedig ép- pen egy éve kezdtünk együttműködni, aztán sajnos hirtelen meghalt. Szóval semmiképpen sem szűkíteném le a kortársakra, mert nálam idősebb és sokkal fiatalabb művészekkel is dolgozom, inkább azt mondanám, hogy legszívesebben olyanokkal, akiket nemcsak művészként, de emberként is kifejezetten szeretek. Sok időt töltünk együtt, a galériás munka folyamatos együtt gondolkodást jelent, oda-vissza inspiráljuk egymást. Tényleg, néha nem is műkereskedőként működöm, hanem szalonosként, ha lehet ilyet mondani. Az élet rövid, és én szerencsére megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy pontosan azt csináljam, amit szeretek, amivel önazonos vagyok. Az, hogy még meg is élek belőle, az is luxus. Persze mindig jobb lenne több pénz, sokszor van lelkiismeret- furdalásom amiatt, hogy a művészeimnek csak egy részét tudom eltartani, de sajnos jelenleg ebben az országban ennyit tudok tenni. Az alapmotiváció még mindig az, hogy jó dolgokat csináljunk együtt és meg is éljünk belőle. Tisztában vagyok a saját korlátaimmal és lehetőségeimmel, sose leszek egy Gagosian, de többször írt rólam vagy művészeimről a New York Times és más fontos nemzetközi lapok, jó helyeken állítanak ki a művészeim, ezek is nagy dolgok. Nem szoktam másokhoz mérni magam, csak saját magamhoz, a saját elvárásaimhoz ragaszkodom. Most például a galéria 20 éves alapításának évfordulóját Bullás Józsi kiállításával ünnepeljük, fontos művészem, és éppen 60 éves lesz. Közel negyvenéves életművének minden meghatározó korszakából válogattunk egy-egy reprezentatív művet – ahogyan az ebben a térben megoldható. De visszatérve a kérdésedre, én nem korszakokat, hanem életműveket látok és értelmezek egy művész pályáján. Művészt az életművében. Ez olyan bizalmi kapcsolat művész és galériás között, aminek mindkét oldalon működnie kell. Minden művészi pálya, mint az élet maga, egy hullámvasút. Vannak sikeresebb, működőképesebb, izgalmasabb művek és időszakok, és vannak, amik csak a művésznek, a galériásnak és a jövőbeli életrajzírónak érdekesek, mert azok az állomások egy folyamat részei, olyan tanulások, amikből majd megint sikeres alkotások születhetnek. Ahogy egy régi New York-i barátom mondta, „always look at the big picture”, vagyis mindig egyben nézd a dolgokat.

Hogy lépnek be új szereplők a művészkörödbe?

Többféleképpen. Mint minden galéria, mi is elég sok portfóliót kapunk fiatal és idősebb művészektől nap mint nap, sok kiállításra járok kollégáimmal együtt, és műtermekbe is gyakran hívnak. Nemes Marci története is hasonló. Kb. hat éve láttam valahol egy művét, és az nagyon megmaradt a fejemben. Aztán valahol találkoztunk, talán bejött a galériába, majd elmentem a műtermébe. Sokáig beszélgettünk ott, Marci egy érzékeny, gondolkodó alkatú, tájékozott srác volt, érzékelhető volt a munka iránti tisztelete és alázata. Én ott, az első műtermi látogatáson tudtam, hogy dolgunk van egymással, és meghívtam egy önálló kiállításra. Már hat évvel ezelőtt is biztos voltam abban, hogy komoly karrier előtt áll. Valamivel később elmesélte, hogy neki már a főiskolán az volt a vágya, hogy velem dolgozhasson. Marci az egyik kedvenc kortárs művészem, és azt gondolom, hogy mindkettőnknek nagyon inspiratív ez az együttműködés, az együtt gondolkodásunk. Közel húsz év van köztünk, a világot máshogy látja és éli, mint én, mégis nagyon sokat tanulok tőle, és ez a kölcsönösség nagyon fontos számomra. Persze a közös munka nem lenne ilyen gördülékeny, ha emberileg nem szeretnénk egymást.

Szerinted hogy néz ki az ideális galériás működés? Mondtad, hogy több pénz sosem ártana, de szerinted a galériád mostani mérete, a munkatársak száma, az egész intenzitása pont annyi, amennyit szeretnél?

Szerintem egy kortárs művészekkel foglalkozó galériásnak alapvetően felfedező alkatnak kell lennie. Nekem azok voltak és ma is azok a példaképeim, akik ismeretlen művészeknek segítettek a művészeti élet térképére felkerülni, és ott is maradni. Peggy Guggenheim, Castelli, Mary Boone. Én is erre tettem fel az életem. Ez persze nem jelenti azt, hogy a már kész életművek menedzselése ebbe nem fér bele, de ha valaki csak már ismert sztárművészekkel dolgozik, az számomra a dealer kategóriában marad. Egy jó galeristának, véleményem szerint, ezt a két munkát kell folyamatosan egyensúlyban tartania, hiszen azt a pénzt, amit egy már ismert és jól eladható művész eladásából keres, azt a fiatalabb menedzselésére fordíthatja, és így csinálhat a fiatalból is ismert művészt. Annak idején én sem igazán befutott művészekkel kezdtem a munkát. Együtt jártunk végig egy utat, építettük, erősítettük egymást, együtt értük el a sikereket és csináltuk a buktákat is. Egy ilyen kapcsolatban mindketten reszkírozunk, mindketten a saját bőrünket visszük a vásárba intellektuálisan és anyagilag is. Ha a bizalom megmarad a hullámhegyek, -völgyek ellenére, akkor nagyon sokáig tudunk együttműködni. De persze nem minden kapcsolat tart örökké, van, hogy elfogy a közös karmánk, és vagy a művész, vagy én szállok ki. Galériát egyedül nem lehet működtetni, hiszen ez természetesen biznisz is, főleg manapság. Fontos egy jó csapat. Mindig nagyszerű kollégákkal dolgozhattam együtt. Galériavezetőm az első években a most New Yorkban dolgozó Erdősi Anikó volt, utána tíz évig Tóth Pali, négy éve pedig Sárvári Zita. Huth Júliusz a galéria technikai ügyeit intézi, és néhány hónapja Bálint Réka segít Zitának a galéria napi ügyeiben. Ők mindhárman fantasztikusak, szakmailag és emberileg is, sokat segítenek a galéria frissességének megtartásában. De visszatérve a kérdésedre, hogyne szeretném, ha nagyobb stábom lenne, több embernek tudnék fizetést adni. De a személyes életemben nem tartok ott, hogy ennél többet tudjak dolgozni. Talán majd ha mindkét gyerekem elhúzott otthonról, akkor újra több időm lesz a munkára is, valószínűleg újragondolom a müncheni filiálé kinyitását is, de ez úgy hat-hét év múlva várható.

Mennyi idősek a gyerekeid?

Leó 18 éves, Izabella 10. Az embernek fel kell mérnie a lehetőségeit, nem szabad irigykedni másokra, mert aki többet ér el, az nyilván sokkal többet is dolgozik érte. Én most itt tartok.

Mennyire harmonikusan alakultak a dolgaid, előfordult, hogy még lett volna dolgod a galériában, de muszáj volt indulni az oviba a gyerekedért?

Ez így van most is, csak most már az iskolába. Tegnap még bőven lett volna mit csinálnom, de mennem kellett a lányomért a tornaórájára, úgyhogy a munkát elengedtem. Úgy vagyok vele: nem vagyok agysebész, ha ma nem végzek el valamit, nem küldök el egy e-mailt vagy nem hívok vissza valakit azonnal, attól még nem szakad le az ég, abba nem hal bele senki hál' istennek. Emberekkel dolgozom, az emberek pedig megértőek – én is az vagyok. Az nagyobb lelkiismeret-furdalást okoz, ha a családommal nem töltök elég időt. Ez régen nem így volt, de most sokkal fontosabb lett, bár jó pár év kellett hozzá, amíg rájöttem.

Visszatérve a kiindulópontunkhoz, az interjú apropójához, az idei standotokhoz, nagyon tetszett, hogy a tiétek egy színes, dinamikus, de egységes összképet mutató installáció. Persze tudjuk, hogy egy vásáron általában a lehető legtöbb művésztől szeretne mindenki jó munkákat mutatni, de pont emiatt is tűnt a tiétek bátor vállalásnak.

Általában én is úgy rendezkedem be, hogy sok mindenkitől tudjak művet bemutatni, de idén azért döntöttünk a szólóstand mellett, mert Marci nagyon jó időszakában van, fantasztikus művek jönnek ki a műterméből. Idén fejezte be Londonban a mesteriskolát, egyre komolyabb sikerei vannak ott is, decemberben az egyik legfontosabb, fiatal művészeket képviselő londoni galéria is kiállítja a műveit, és mindezt meg akartuk mutatni a pesti közönségnek is. Úgyhogy megkapta a stand alaprajzát, és szabad kezet hozzá. Bár átbeszéltük az elképzeléseit, a stand pontosan úgy nézett ki, ahogy azt kitalálta. Minden művész karrierjében vannak fontos állomások, amelyek megérdemlik, hogy fókuszba kerüljenek, ez a gondolat volt Marci önálló standja mögött is. Megjegyzem nem ez az első eset, hogy egy művésznek szólóstandot csinálok; néhány évvel ezelőtt Pintér Gábor is így szerepelt akkor még a Budapest Art Fairen, de másoknál is volt erre példa külföldi vásárokon.

A többi művészed mit szólt?

Nagyon jó fejek voltak, megbeszéltük velük is.

És a vevők? Mi lett a stand sorsa?

Jó pár művet eladtunk, nincs okunk panaszra, beigazolódott a megérzésünk. És az sem felejtős, hogy mindig olyan kiállításokat, olyan standokat akarunk csinálni, ahova jó belépni, amiben mi is jól érezzük magunkat, akik egész nap benne vagyunk. És ha megengedhetjük