Szép is, okos is…

Beszámoló az 51. velencei biennáléról

Topor Tünde

Vaporettóval tartva a Rialtótól a biennálék fő helyszínéül szolgáló Giardini felé, az Accademia hídra feszített hatalmas transzparens adja az első „contemporaneo” impulzust a történelmi díszletelemektől kábult, de az aktuális szépre is éhes agynak: a francia Patrick Mimran buzdítja lázadásra a korunk egynémely művésze által sokszorosan sanyargatott közönséget. „A művészetnek nem kell csúnyának lennie ahhoz, hogy okosnak tűnjön.” Ó. Elgondolkodva azon, hogy vajon ez a projekt hogy került ide, beválogatta-e valamelyik kurátor a saját csapatába, lassan meg is érkezünk.
 

KICSINY BALÁZS Winterreise című installációja a Kiscelli Múzeum templomterében

A nemzeti pavilonok között könnyű megtalálni a mi kis Zsolnay-cseréppel fedett kaptárunkat, amely kiállítótérként azzal a sajnálatos tulajdonsággal rendelkezik, hogy gyilkolja a tereibe kerülő műveket.

A most először szakmai zsűri által elbírált pályázaton a Fitz Péter—Kicsiny Balázs páros nyert Velence vizeihez kapcsolódó koncepciójukkal, ami a Navigációs kísérlet címet viseli. Munkájuk eredménye egy nagyon látványos, jól fotózható pavilon lett, ahová még azt a Buttiglionét is be merték engedni — igaz, csak marcona testőrei kíséretében —, akit az Európai Unió vezetői testületébe — explicit homoszexuális-ellenessége miatt, illetve mert nem tartja rendes embernek az egyedül gyereket vállaló anyákat — nem. Szerencsére az olasz kulturális tárcával kárpótolt mosolygós bácsi nem talált semmi kivetnivalót abban a rejtélyes társaságban, amely régi búvársisakból kivilágló értelemmel kortyolgat a halhatatlanság kelyheiből, vagy a tudás poharaiból, és nem zavarta az sem, hogy egy másik teremben Kicsiny Balázs figurái egy lécpáron kétfelé síelnek. Mindenesetre a máshol, például a Kiscelli Múzeum templomterében, vagy a MEO fapadlós, fagerendás helyiségében titokzatosnak tűnő alakok, itt, ezek között a fény- és térviszonyok között sokat veszítenek jó értelemben vett teátralitásukból. „Több homályt. Vagy legalább egy kis zenét” — áll össze egyetlen sóhajtássá a sok látogatói óhaj.

KICSINY BALÁZS installációja a biennálén

Még olyan gondolat is napvilágot látott, milyen kár, hogy vége a Monarchiának, mert az osztrák pavilont gyakorlatilag egy kubisztikus földhányássá változtatta Hans Schabus (1970), vagy inkább egy olyan alpesi csúccsá, amely most kezd kiemelkedni a lagúnák vizéből. Esetleg a miénket is be lehetett volna temetni, és egy régészeti feltárás tárgyaként már a külső fal varkocsos magyar vitézeket ábrázoló mozaikjai sem tűnnének annyira atavisztikusnak. Persze jó érzés, hogy nekünk, magyaroknak az elsők közt volt itt telkünk, állandó épületünk, és már a pavilon kialakításakor is jó gondolatnak tűnhetett felidézni a dicső múltat, amikor még félték a magyarok nyilait, vagy egyszerűen csak kürtjét. (A magyar jelenlét azért mostanában nem annyira átütő, hiszen a két spanyol kurátornő által válogatott anyagok között annyi a hazai vonatkozás, hogy Joana Vasconselos (1971) tamponcsillárjához azt a fotót használták fel a katalógusban, amelyen a Műcsarnok falai szolgálnak impozáns hátteréül a nálunk néhány éve már kiállított műnek.)

HANS SCHABUS: az átalakított oszták pavilon makettje

A múlt különböző rétegeihez való viszonyáról „vall” Francesco Vezzoli (1971) is abban a néhány perces ál-filmelőzetesben, amely a biennálé legtöbbet emlegetett műve, az idei év médiaszenzációja. A központi pavilon The Experience of Art című kiállításán a Caligula vetítőtermébe alig lehetett beférni, és minden képkockánál hangosan nevetett a közönség nagy része. Ebből az élményből azok is kaphattak egy kis ízelítőt, akiknek a kelet-európai elosztásra jelzésű müzli jut még mindig, vagyis akik nem a nyugati világban élték meg a hetvenes évek nagy erotikaipari-boomját, és így fiatal-, illetve gyermekkoruk revelatív élményei közül kimaradt a Caligula című szexfilm. Mert az egyébként Hollywoodban tervbe nem vett Caligula-remake beharangozójaként forgatott film azoknak az igazi, akik látták az 1979-es eredetit. De gondolom, mindenki látott már azért szexfilmet, így rá tud kapcsolódni a kortárs művészet egyik főáramára. A vállalkozás mindenesetre felfoghatatlan: hogy sikerült megfizetni egy 34 éves milánói képzőművésznek Milla Jovovicot, Benicio Del Torót, Helen Mirrent stb. illetve a Caligulát „játszó” Courtney Love-ot, az aranyban dúskálást érzékeltető Donatella Versace-jelmezeket és díszleteket, vagy azt a rengeteg, jól előkészített, núbiainak öltöztetett pornósztárt? Mindenesetre a bemutató után Vezzoli galériása nem győzte fogadni a hívásokat: már a megnyitó estéjén mindenki arról érdeklődött nála, hogy mennyiért kapható egy vetíthető verzió. Végül senki nem kapott semmit, csak a Gagosian Galéria, ahová a jogok végül is kerültek. Azok juthatnak majd otthonukban az élményhez, akik Versace-párnák közt, Versace-tunikában, legalább egy élő tigris társaságában tudják nézni a római birodalmi múlt, illetve a hetvenes évek-feeling eme apoteózisát.

PIPILOTTI RIST Homo sapiens sapiens című videójából

A másik mű, de mondjuk inkább eseménynek, amelyet sehol máshol nem láthat a földi halandó, a Canale Grande partján álló Santa Stae-templomban zajlik, a svájci kiállítás részeként. A bejárat előtt sor, amelyet végig kell várni, hogy az ember bejusson Pipilotti Rist (1962) szimbolikus szájüregébe, ahol igazán kellemes utazás várja. Az üres templom padlóján püspöklila és narancssárga plüssmatracok hevernek DNS-lánchoz hasonló elrendezésben, ezeken lehet hanyatt dőlni (a rendezők kérik, hogy húsz perc után hagyják el a nézők a teret, hogy mások is bejöhessenek), hogy zavartalanul - és mint a lótuszevők - elmerülhessünk a templom mennyezetére vetített, néha kaleidoszkópszerűen összeálló és széteső képek élvezetében. Közben relaxációs masszázsok boldog óráit idéző zene szól. A mennyezeten minden olyasmi feltűnik, ami a különböző korok, és vallások paradicsom-, vagy édenképzetéhez tartozhat: dús vegetáció, hatalmas gyümölcsök, virágok, hurik, űr és csillagok —mindez folyamatosan egymásba játszatva az emberi test felnagyított részeivel. Pipilotti Rist Homo sapiens sapiens-e azoknak a műveknek a vonulatába sorolható, amelyek nem drog hatása alatt születnek, hanem a drog hatásának kiváltását kísérlik meg — hatalmas apparátussal, de nagyon hatékonyan. (Hasonló Mariko Mori (1967) műve az Arsenáléban, egy 6. generációs I-Machez hasonlító, hatalmas UFO, amelybe — szintén nem kis sorbanállás után — be lehet feküdni, és ahol a gömbszerű térben szappanbuborékszerű képződmények vetítődnek körénk.) Visszatérve Pipilotti Ristre, műve kizárólagosan érzéki voltát az úgynevezett katalógus is megerősíti, egy püspöklila belsejű díszdoboz, amelyben képeslapok vannak, bélyegek, poháralátét, plakátok, és olyan többrétegű papír, mint a bonbonokban. Nincs benne viszont egyetlen magyarázó sor sem, sem életrajz, sem kiállításjegyzék.

 

CHOI JEONG-HWA installációja a koreiai pavilon kertjében

A nemzeti pavilonok közül a koreaiban vannak még kifejezetten szórakoztató munkák: hatalmas, hol kinyíló, hol becsukódó virág a kertben, vagy a pavilon korlátjába és poharak alá „installált” apró kis lények, piros műanyag-doboz labirintus. Természetesen vannak a biennálé különböző helyszínein festmények és szobrok is, de a túlnyomó többség inkább videomunka, film, vagy installáció.

Az utóbbiak közül a fent leírtak voltak a „legszebbek”, az „okosakra” következő számunkban visszatérünk.