Feltunningolt mélység vagy megkérdőjelezett magasság?

A bajszos Mona Lisát, amellyel Marchel Duchamp 1919-ben Leonardo híres festményét ironikusan „parafrazeálta", ma az avantgárd művészet elismert teljesítményeként tartjuk számon. Mégpedig azért, mert ez a gesztus egy klasszikusnak és sérthetetlennek gondolt műalkotást, a művészet történetének egyik kiemelkedő darabját, „a" művészet örök szimbólumát, hogy úgy mondjam, lerángatta a piedesztálról. Valójában persze Duchamp nem a Mona Lisát rajzolta át, hanem egy olcsó reprodukciót, de mindenki számára egyértelmű a gesztus szimbolikus tartalma. Idővel azután a Duchamp által átfirkált értéktelen tucat-kép értékes műalkotássá vált, amely így már nem egyszerűen a XX. századi avantgárd hagyományba tagozódott bele, de maga is modern korunk művészetének „klasszikussá érett" alkotásává vált.

Egy másik valóság

A magyar szecessziós építészet bagolyvárjellegét megőrző, néhol modernizált, de azért inkább lassan enyésző Százados üti művésztelep egyik műteremlakásában beszélgetünk. (Lugosi Lugo László fotóival)

A galéria művészeit el kell tartani

Hármasban is lehet

Hollandiában már szinte törvényszerűnek számít, hogy újonnan kinevezett múzeumigazgatók gyakran távozó elődjüktől homlokegyenest eltérő gyűjtési és kiállítási stratégiával lépnek porondra. Ez nem történt másképp a skót Charles Esche esetében sem, akinek a nemzetközi szinten is jelentős modern és kortárs képzőművészeti gyűjteménnyel rendelkező eindhoveni Van Abbemuseum élére való kinevezése 2004-ben sokak számára mégis meglepetésnek bizonyult. Nem csoda, hiszen a malmöi Rooseum Kortárs Művészeti Központ egykori igazgatója (2000-2004) és a 2002-es kvangdzsui (Korea) és a tavalyi isztambuli biennálé társkurátora sohasem dolgozott addig „muzeális" körülmények között.

Feminin MASZKulin

Miből épül fel a nő „társadalmi maszkja"? Ki az igazi nő? Simoné de Beauvoir az ötvenes években még azzal küzdött, hogy „az a nő, aki képes gyereket szülni". Vajon ez ma áll még? Aki kisminkelve, vörös ajakkal képes minél több skalpot gyűjteni - vagy a nagy mell tesz igazi nővé? Az önértékelés és a mások által történő megítélés mennyiben esnek egybe? A pszichoanalitikus teória szerint énképünket alapvetően társadalmi elvárásokból, azok ütköztetéséből rakjuk össze. Ilyenformán a fotó, mint műfaj, amely hagyományosan a valóság megjelenítésének volt privilegizált területe, segítségünkre lehetne. Sieverding közelképein (CLOSE-UP) mintha ennek megkérdőjelezése történne: van az igazságnak objektivitása?

Bécsi nőügyek

Süt a nap, az idei tavasszal először úgy igazán, de a bécsi vásárközpont enélkül is jól mutat; a könnyed, sok üveg épület előtti park a vásár tiszteletére kortársszobrokkal és installációkkai.telt meg. A padokon babakocsis anyukák, bukósisakos biciklisták - láthatóan a környék akkor is él és használatban van, ha épp nincs vásárprogram. (Ez nem elhanyagolható, a Hungexpora kijutni rémálom, ha odáig a kocsiban nem veszett össze mindenki, majd a parkolásnál fog.)

Szokott szépség

A jegyzett festőduó Szürkületben élünk című műcsarnoki tárlatának vezérfonala a klasszicizáló megjelenítés és napjaink tömegkultúra-idoljainak egy keretbe illesztése, amely igazán grandiózusnak mondható kísérlet. A beillesztés azonban nem jelent behelyettesítést: ezeken a zsánerképeken nem a megszokott toposzok sematikus karaktereit látjuk viszont, hanem olyan autonóm egyéneket, kínosan pozícionált beállásokban, akiknek szemmel láthatóan legalább olyan fontosak a holmijaik, mint a gondolataik.

Kongeniális műgyűjtés művészetszociológiai kérdőjelekkel

A műgyűjtői kongenialitás egyik legfőbb magyar példájaként szokás emlegetni Radnai Bélát. Csakugyan, ha ennek két feltétele van (ti. hogy az illető születő műveket, s közülük is csak bizonyosakat gyűjtsön), akkor Radnai éppoly kongeniálisan, ha nem kongeniálisabban gyűjtött, mint Fruchter Lajos, Oltványi Artinger Imre vagy az idősebb Cseh-Szombathy László, akik — szemben a külföldi mestereket is gyűjtő Hatvany Ferenccel vagy Neményi Bertalannal - majdnem kizárólag néhány élő magyar mester műveit gyűjtötték. Cseh-Szombathy éppenséggel egyetlen mesterre [Egry Józsefre. A szerk.] koncentrált, akárcsak a jó Chocquet, aki nemcsak hogy saját gyűjteményét alapozta az el nem ismert Cézanne-ra, de a munkáit más gyűjteményekbe is ajánlotta, sőt ajándékképpen be is lopta.

Polonia Expressz

A lengyel történelem folyamán Varsó jelentős művészeti központtá vált az 1920-1930-as években. Ebben a pezsgő művészeti közegben jöttek létre többek között X. Dunikowski, W. Stazewski, W. Strzeminski és M. Szczuka fontos avantgárd művei. A kommunizmus évtizedei után Varsóban az 1989-es fordulat után lendült fel jelentős mértékben a műkereskedelem, az újraszerveződő művészeti közélet első nyilvános fórumai a kortárs magángalériák voltak. A kortárs lengyel művészeti életnek nyilvánosságot biztosító közel száznegyven művészeti galéria harmada az óvárosban és a közelében található, de számos új intézmény született a külső kerületekben, a város barna zónájában.

Magyarok Münchenben 1. – Cilinder, kukorica, fokosch – Baditz Ottó

Lyka Károlynak hálásak lehettek a kortársak. Nemcsak a „Bohém Társaság”, a nagybányaiak első nemzedéke, hanem a többi müncheni is. Ha másért nem, hát azért, mert jó szívvel emlékezett meg róluk. Baditz Ottó különösen szerencsés volt a müncheni „többiek” között: Lyka 1913-ban egy nagy, tanulmánynak is beillő cikket szentelt neki a Művészet hasábjain. Ebben a cikkében Lyka, a maga máig élvezetes, csapongó módján szinte újra felfedezte az akkor már kissé divatjamúlt mestert. Felfedezte, sőt beajánlotta a budapesti közönségnek Baditzot és vele kollégáit: Kacziányt, Tölgyessit, Spányit, Peskét, és sorolhatnánk még a München szellemét idéző neveket.

Képek a „nevetőkabinet"-ből avagy a Nyolcak festészete a karikatúrák tükrében

Valószínűleg az egykor ultramodernnek titulált festők örültek volna a legjobban, ha tudják, hogy bírálóik, - akik tintát, papírt nem kímélve hosszas cikkekben magyarázták a közönségnek, miért nem szabad művészetüket komolyan venni - egyszer a feledés jótékony homályába merülnek. Ma, amikor a Párizst megjárt és onnan az új irányzatok ismeretével hazatért festők életművének taglalásából nem hiányozhatnak az elismerő szavak, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogyan vélekedett a társadalom nagy része műveikről. Nagy példányszámban megjelenő napilapok tárcacikkírói szolgálták ki az igényt, hogy megmagyarázzák a képek előtt értetlenül állóknak, hogy nem baj, ha nem értik mit akart a festő ezekkel a képekkel, hiszen azt nem is lehet értelmezni, ahogyan egy őrült beszéde is értelmezhetetlen elmeorvosa számára. Az akadémikus festészet bűvkörében élő közönség csak a polgári radikális beállítottságú lapok hasábjain találkozhatott értelmező, a megértést megkönnyítő kritikákkal. Ezeket a lapokat azonban csak az új irányzatokra eleve fogékony ember vette kezébe. Így az átlagos műveltségű tárlatlátogató számára maradt a megnyugtató érzés, nem ő vesztette el az eszét, hanem a kiállító művészek.

Vissza a jövőből

Gyűjtőszenvedély a 19.században

Van, aki bélyegeket gyűjt, van, aki motorokat, mások rovartetemeket, megint mások műtárgyakat, pénzt, házat, stb., szóval bármit és mindent, ami tárgy. Bármit és mindent, ami a birtokolhatóság és megragadhatóság képzetét keltheti. Ám ennek az általánosan elterjedt jelenségnek létezik egy másik oldala is: van, aki azért gyűjt, hogy megismerjen. Megismerjen, hogy ismertethessen, vagy: megismerjen, hogy teremthessen. Vagy megmentse a teremtett tárgyi világ egy-egy jól körülírható szeletét. Ha valaki úgymond konkrét növényi vagy akár a hordozó tárgytól elvonatkoztatott formákat, esetleg díszítőmotívumokat gyűjt, gyűjtőszenvedélye semmiképpen sem azonosítható a telefonkártya-gyűjtő szenvedélyével.

TEFAF 2006

Soha nem volt még ennyi látogató a maastrichti TEFAF-on, mint ebben az évben: 84 ezren nézték meg a világ legrangosabb műkereskedelmi vásárát. Több mint száz magánrepülőgép landolt a város repülőterén, de legalább ilyen fontos a kereskedelmi siker szempontjából az a tény, hogy több mint száztíz múzeum vezetősége is jelen volt.

Rácz István emlékére

Nemrégiben hunyt el Rácz István, az utóbbi évtizedek műgyűjtésének egyik legjelentősebb, generációk ízlését meghatározó alakja. Élete a Kádár-kor elfojtásaiból (akár a műkereskedelem, a természetes művészeti fejlődés elfojtásából) értéket teremtő mentalitás egyik legnagyszerűbb példája, gyűjteménye, az abban szereplő művek pedig az a nemes anyag, amit a korszak kiizzadhatott magából. Összeállításunkkal rá emlékezünk.