Bogáncs a sarokban

Fáy Miklós

Nem tudom, van-e értelme annak a világtörténelmi távlatnak, amibe Franz-Anton Maulbertsch folyton-folyvást belehelyeződik. Mintha az emberiség történelme osztályharcok története alapon felmentést kaphatnánk Maulbertsch alól. A rövid összegzés körülbelül úgy szólna, hogy ez ideologikus művészet, a lendületét az adja meg, hogy a rekatolizációval vissza kellett téríteni Magyarországot az Egyház kebelébe, s vele az abszolút monarchia jármába, és amikor ez megtörtént, Maulbertsch is elfáradt, a jól végzett munka örömével kezdett lemerevedni, rutinosodni, üresedni. És ha így van, felmentést kapunk Sümeg és Eger alól egyaránt, az ifjú Maulbertsch haját fényes szellők fújják, az idősön meg mit nézzünk tátott szájjal, kificamodott nyakkal.


Franz Anton Maulbertsch (1724-1796): Leányrablás, 1759 körül, Brno, Moravská galerie

El is tudnám fogadni ezt az érvet, kényelmessé teszi az életet, van ez a Maulbertsch, de mi közünk hozzá, csak annyi kellene a megelégedettséghez, hogy ezen az elvi alapon tudjunk közeledni mindenki máshoz is. Hogy, Maulbertsch kortársánál maradva, Mozart erejének és legfőbb értelmének azt lássuk, a Szöktetésben fölismerte az abszolút monarchia buktatóit, aztán, mondjuk, kevés történelmi éleslátásról téve tanúbizonyságot, mégis beadta a derekát, és A varázsfuvolában már a felvilágosult egyeduralom hívévé vált. Mennyivel egyszerűbb így a világ: Sarastro volna II. József, kalaposak lesznek a királyok, erről szól az opera.
    
Amíg nem sikerül így hallgatni Mozartot, addig Maulbertsch esélyei is megmaradnak. Talán. Most mindenesetre kicsit javultak.
    
Arra elég pontosan emlékszem, amikor először hallottam ezt a nevet. Sümegen voltam egy barátomnál vendégségben, és ők mondták, hogy ha már ott vagyok, megnézhetném a Maulbertsch-freskókat. Tízéves lehettem, nemcsak azt a nevet nem hallottam, hogy Maulbertsch, de azt se nagyon tudtam, mi az a freskó. Mindenesetre látszott, hogy ez ott nekik valami helyi büszkeség, hát jó, megnézem. A barátom egyébként nem jött be velem a templomba, mert az apja fontos ember volt a városban, és nem akarta, hogy meglássák, ilyen helyekre jár, egyedül kóvályogtam az égre emelt tekintetű alakok között, okker és világoskék világban.
    
Nem mondhatnám, hogy meghatározó élmény volt, később meg az ember ezt úgy teszi helyre magában, hogy valami elszánt lokálpatriotizmus nagyította a barokk freskót olyan jelentőssé. Sőt, hogy talán ez az egész Maulbertsch-jelenségre is magyarázat, odavagyunk ezért a mesterért, mert a miénk is többé-kevésbé, legalább nézhetjük, itt van nálunk, egyszer majd elmélyedünk benne. De inkább soha.
    
A méret a lényeg, ha van Maulbertschnak ellensége, az a méret, a hatalmas képek, azokkal nem tudunk mit kezdeni. Mintha a freskókészítés lezárult volna Michelangelóval, ami utána jön, ott a minél nagyobb, annál rosszabb, vagy ha ez túlzás, akkor a minél nagyobb, annál idegenebb lenne a mai vezérelv. Nem találkoztam még emberrel, aki igazán, szívből lelkesedne Tintorettóért, a nagy oltárképekért, aki kedvenc képei között emlegetné Rubens Medici Mária-sorozatát, ne az állandó hüledezést hallanám a múzeumokban a nagyméretű vásznak előtt, hogy ekkora felületet befesteni… Mintha a barokk freskókat ma senki nem tekintené műalkotásnak, csak építészeti elemnek, ahogy nem tudjuk, ki faragta a csavart oszlopokat a bécsi ferences templomban, ugyanúgy nem emlékszünk annak a nevére, aki azt a ravasz álkupolát pingálta a mennyezetre. Örülhet Franz-Anton Maulbertsch, hogy neki legalább van neve, ha a képeit „ez is valami barokk csavarodás” alapon el is felejtjük, mit elfelejtjük, meg sem nézzük, legalább tudjuk, hogy ő festette. És talán évtizedes távolságból is visszadereng valami égszínkék és okkersárga.
Nagyon óvatos vagyok a jövőt illetően, nincsenek illúzióim a magam lustaságával kapcsolatban sem, a nem tudás mindig egyszerűbb a tudásnál, a nem ismerés kényelmesebb a félig ismerésnél is. Mindenesetre a Nemzeti Galériában most kint van néhány szobányi Maulbertsch a falakon, ami közelre hozza Franz Antont. Ilyen közelre, hogy tudom a keresztnevét. Tudom, mit jelent a vezetékneve, hiszen néha így szignálta a művét, bogáncsot festett a sarokba. Tudom, hogy hol született, tudom, hol és mikor halt meg, egyébként ott, ahol Mozart, csak öt évvel később. Tudom, hogy milyen hihetetlenül jól tudott rajzolni, és nem csak arról van szó, hogy vonal, árnyék, alak, de a rajzok szinte villognak a kényszerű félhomályban, csupa furcsa fény játszik a felületeken, az egész egyszerre rendezett és nyugtalanító, kényszerfantázia ezekkel a mitológiai bigékkel, és valós képzelet, erőteljes dráma. És ott van a világító ló a Leányrablás közepén, ha egyáltalán leányrablást ábrázol a kép, és ott van a színvázlat, azzal a kék festékmaszattal, amitől Barokk impressziók a kiállítás címe. Igen, ez az a kék, ami Sümegen már nem maszat, Maulbertsch meg nagyon nem az, aminek képzeljük, megnézem én azt a kéket még egyszer magamnak.
 

Artmagazin 2009/ 6. 28-29.o.