Van füle a látásra

Mucsi Emese

„Tudom, hogy a Barcsay modernségből valamikor nagy valami lössz.”
Endre Béla levele Barcsay Jenőhöz, 1927

 
Festőállvány, 1960-as évek eleje Ökonomikus, plasztikus megfogalmazásmód, tiszta, világos szerkezetes gondolkodás – Maurer Dóra így jellemzi Barcsay egyik festőállványt ábrázoló képét a Szubjektív konstrukciók – Vallomások Barcsay Jenőről című videointerjú-sorozatban.
 
Szerintem valamennyi művészettörténettel és/vagy művészetelmélettel foglalkozó szakembernek voltak gyakorlati művészeti tanulmányai. Vagy az eredendő művészi ambíciók miatt, vagy szimplán a technikák megismerése végett hónapok, évek mentek el kopizással, krokizással, különböző csuporszájak és ivarszervek hosszas korrigálásával. Vannak persze kivételek – közgazdászból lett ítészek például –, de számos másik mellett a saját esetem is ezt az elméletet támasztja alá.
   Jól emlékszem arra, amikor tizenhárom-négy éves koromban hetekig próbálkoztam egy fülkagyló megrajzolásával, felbuzdulva azon a – rövid úton sikerrel kecsegtető – rajzórai megjegyzésen, amit az akkori rajztanárom tett, miután már osztályszinten túl voltunk a nyári vakáción szerzett élményeink rögzítésén – szigorúan félfamentes rajzlapon. Gondolom, az eredménnyel szembesülve kívánkozott ki belőle rögtön a tanév második óráján ez a képi ábrázolás mikéntjére vonatkozó esszenciális tanácsféleség, ami nagyjából úgy hangzott, hogy aki egy fülkagylót jól (ti. anatómiai hitelességgel) meg tud rajzolni, az mesterségbeli tudás szintjén a reneszánsz mesterekhez – mint egy feltételezése szerint mindenki számára ismert referenciához – közelít. Aztán elővett egy nagy sárga-barna, kétujjnyi vastagságú könyvet, és miközben minket nézve tovább beszélt, minden keresgélés nélkül, csak úgy érzésből kinyitotta épp a 269. oldalon, a fülkagylónál. Ez volt a Barcsay-féle Művészeti anatómia. Misztérium – gondoltam magamban, pedig a kötet nyilván a sokévnyi példálózás miatt tudta a dolgát és pattant fel a szóban forgó táblánál. A tanárom a könyvet – a Barcsay Jenő és a nagy Leonardo közti összefüggéseket megteremtő rövid felvezetője után – útjára indította, és az végre eljutott jobbról az ötödik padba, hozzám. Átlapoztam. A vajszínű oldalon elsőként nyúzott fejformán kunkorodó szemizmok rajzait bámultam, majd a bevezetőben is említett gerincoszlopig lapoztam és végül egy nagyobb köteget az ujjaim közé csípve, a véletlenre bízva magam csak úgy kinyitottam egy ponton: ez volt a 269. oldal. Megint. A csoda tehát ismét megtörtént, az orrporcok alatt ott feketéllettek a fülkagylók. Ebben a pillanatban, nagy jelentőséget tulajdonítva a kísérteties eseménynek, hátrahagytam a megingathatatlannak vélt David Attenborough-kultuszt és Barcsayra váltottam.
 
Művészeti anatómia, 269. oldal, Fülkagyló
 
   Barcsay nevét a világ számos pontján ismerik – köszönhetően a Művészeti anatómia tizenhárom nyelven megjelent kiadásainak. A nagy nyilvánosság előtt festői életműve rajzmesteri tevékenysége hátterébe szorult, ezt ellenpontozza most a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeumban megrendezett Barcsay Jenő, a festő, a tanár című kiállítás. Egy utcával arrébb hallgattam évekkel ezelőtt a tanáromat arról a bizonyos fülkagylóról és Barcsayról beszélni, és most az oeuvre számtalan darabját felsorakoztató bemutatón is egy fülcimpán akadt meg a szemem, azon, amely a Kisfiú fehérgalléros ingben című 1923-as festmény főalakjához tartozik. Ez a fül nem jó. Pedig a vörösesbarna, varszerű festékkaréjból látszik, hogy többször is korrigálták, végül mégis rosszul sikerült. Ez az elrontott, kidomborodásig javított fül sokat elárul a mesterről. Elsőként azt, hogy ő is képzett művész. Ez a kép alapvetően egy klasszikus iskolai stúdium, amely esetében megengedhető, sőt elvárt a tökéletesítgetés, még akkor is, ha később látszani fog. Barcsay 1920. március 24-én kezdte meg tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán, ahol mestere kezdetben a progresszív alkotói szellemben tanító Vaszary János volt. A korrektúrák azonban hamar elbizonytalanították, mert csoporttársaival ellentétben nem rendelkezett a mester által elvárt szintnek megfelelő felkészültséggel, ezért az 1922–23-as tanév első felében átiratkozott a romantikus, posztnagybányai Rudnay Gyulához. Ekkor járt több ízben az Alföldön, a makói művésztelepen, Mártélyon és Hódmezővásárhelyen. Barcsay ekkortájt tájképeket, szociografikus életképeket és portrékat festett, ám később gyakran hangoztatta, hogy az 1930–34 előtti művek nagy részét nem tartja életműve integráns részének. Pályafutása során gyakran előfordult, hogy kromofággal mosta le képeit vagy más úton semmisítette meg azokat a darabokat, amelyekkel nem volt elégedett.
   A többszörösen javított fülcimpa erre is utal: a tökéletességre törekvésre, ami egész életét végigkísérte, illetve az állandó útkeresésre. Gyakran adott interjúiban is sokszor elhangzik, hogy számára a művészet nem más, mint szüntelen kérdésfeltevés. Bárhol is járt a világban, környezete mindig nagy hatással volt rá: a főiskolán mesterei, Vaszary és Rudnay, Vásárhelyen Endre Béla, Párizsban legfőképpen Cézanne – a kubizmus hatása inkább a közelében dolgozó Aba-Novák Vilmostól jött –, Olaszországban a nagy reneszánsz mesterek, Szentendrén – ahol már érezhetően kialakította saját formanyelvét – a Szentendrei Festők Társasága jelentett inspirációt.
   És végül ez az elrontott fül azt a titkot is feltárja, hogy Barcsay csak egy későbbi életszakaszban tett szert a világhírt jelentő rajztudására. Nyenyő bácsi – ahogy szinte mindenki hívta – 1945-ben, a háború utáni újjászervezés idején került a Képzőművészeti Főiskolára, ahol a művészeti anatómia oktatója lett, bár kezdetben saját elmondása szerint sem rendelkezett megfelelő felkészültséggel a feladathoz. Rajztudását és anatómiai ismereteit az oktatói munkát megelőző, hosszú tanulási folyamat során sajátította el úgy, hogy érdeklődésétől ez az egész gyakorlat igen távol állt. Saját művészeti tevékenységét évekig háttérbe szorította a felzárkózás és az oktatás. Ekkoriban érkezett a felkérés a Művészeti anatómia összeállítására Mihályfi Ernőtől, az akkori népművelési miniszterhelyettestől. Az 1953-ban megjelent anatómiakönyv a program részét képezte, hiszen a szocialista realizmus kivételezett műfaja volt a narratív festészet, az alakok megalkotásához pedig elengedhetetlenné vált a mesterségbeli tudás megszerzése. Barcsay műveinek konstruktivizmusa, geometrizált redukcionizmusa mindezzel ellentétben állt, mégis – bár szocreál megbízásokat sosem fogadott el – elvállalta a feladatot, és megrajzolta azt a tökéletes fülcimpát is.
 
Barcsay főiskolai évei alatt jellemzően a tájábrázolás, a szociografikus életkép és a portré műfajaiban alkotott. A korszak egyik érzékenyen megfestett darabja a Kisfiú fehérgalléros ingben című kép, amely a kiállításon párdarabja, a Női portré mellett helyezkedik el. 
 
 
Barcsay Jenő, a festő, a tanár
Tornyai János Múzeum
Hódmezővásárhely
2015. szeptember 6-ig