Magyarország – elsősorban a második világháború során elhurcolt műtárgyaknak köszönhetően – ezer szálon kötődik a magas szinten zajló nemzetközi műtárgycsempészethez. A kényes restitúciós témában mégis elenyésző számú szakirodalom jelent meg eddig magyar nyelven. Ezért is nagy ajándék a HVG Könyvek sorozatban megjelentetett Ellopták! című díszalbum. Az újságíróként dolgozó szerző, Jonathan Webb különálló bűnügyi esetekből (vagyis az elmúlt évtizedek homályos eredetű műtárgytörténeteiből) gyúrt össze egy nehezen letehető krimifolyamot. Először a klasszikus rablások eseteit veszi sorba, a kirakat üvege mögül horgászbottal kiemelt Renoirt, a fegyveres banditák által elhurcolt Munchot, a teherautó platójáról „leesett” Goyát és a látogatókkal teli kiállításról elemelt Warhol-nyomatot.

Az esetek többsége bejárta annak idején a világsajtót, jó néhány ismerős lehet a hazai közönségnek is az Artmagazin hasábjairól. De Webb nem elégszik meg ennyivel, feldolgozza a második világháború körüli műkincsrablások bonyolult történetét és a művek még bonyolultabb utóéletét. Műtárggyal megrakodott vonatok, kalandos életű műkereskedők, a Führer linzi magánmúzeuma – majd a pereskedő közintézmények, a zsidó örökségvédő szervek manőverei, a jogos jussukat követelő leszármazottak és az elévülési időhatárok között lavírozó csempészek. A 20. század krimibe illő arca: SS-tisztek, lefizetett orosz hivatalnokok, kétes előéletű diplomaták és jogtalanul visszaszerzett műtárgyak.

A könyv harmadik része minket már kevésbé érint, a kilencvenes évek régészeti vitáit dolgozza fel, amely során a nagy angolszász múzeumok megszakították addigi igen gyümölcsöző kapcsolatukat a sírrablókkal és az önjelölt régészekkel. A zárófejezet az eltűnt műkincsek nyilvántartására szakosodott Art Loss Register (ALR) cég néhány keresett műtárgyát mutatja be. Vélhetőleg azokat, amelyek esetében már kihűlt a nyom, viszont egykori tulajdonosaik komoly fejpénzt ígértek értük. Az Ellopták! c. kötet ugyanis nemcsak egy újságíró által összeállított, lélegzetelállítóan izgalmas művészettörténeti krimisűrítmény, hanem az ALR propagandakiadványa. A nemzetközi bűnszövetkezetekkel és az alvilági orgazdákkal ugyanis a katonaként szolgált, feddhetetlen brit gentleman, Julian Radcliffe veszi fel a harcot (az ALR vezetője), aki „acélos szemvillanással biztosítja látogatóját arról, hogy nem a műalkotások szeretete, hanem a bűn gyűlölete csábította erre a munkára”. (46. o.)

Való igaz, a rendezetlen jogszabályok és a pénzhiány miatt a bűnüldöző szervek nyomozásai ritkán sikeresek. Az ALR emberei viszont komoly jutalékokért dolgoznak, amiért már megéri végigrepülni a fél világot, ellenőrizve a „homályos” provenienciákat. (Radcliffe tapasztalatait egy biztosítási ügynökség rázósabb területein szerezte. Egy általuk felgöngyölített ügyben, az 1,1 millió fontért elárverezett Warhol-szitanyomatért 20 százalék ütötte a markukat, a többi egy biztosítótársaságé lett.) Ettől függetlenül az ALR a legmegbízhatóbb és legteljesebb lopottműkincs-adatbázis a világon. Az 1991-ben alapított cég egy nagy New York-i kutatóalapítvány, az olasz Carabinieri, az Interpol, az UNESCO és több második világháborús adatbázisból jött létre. 180 ezer tételes állományát használja a nemzetközi műkereskedelem színe-java, eddigi működése során körülbelül 1000 műtárgy sorsát kutatta fel sikeresen, hozzávetőlegesen 100 millió dollár értékben!

R. G.

Artmagazin 2008/6. 73. o.