Stúdió kiállítások a korabeli dokumentumok tükrében

3. rész: A nyolcvanas évek

Zombori Mónika

„…a görcsös akarás, a közönséget és a kollégákat ingerlő vállalkozások, végleteket próbáló vagánykodás indulata”1

Páros évben budapesti, páratlanban vidéki helyszín, konkurens macskakiállítás, irritáló művek, építkezési terület, lakályos lövészárok, új szenzibilitás, siralomház, elmegyógyintézet, artikulálatlan őskiáltás. Fokozatos függetlenedés a felettes szervtől, végül a verebek kiszabadítása.

Stúdió ’83 enteriőr, Pócs Péter és Forgács Péter munkái, forrás: Stúdió Diatára
 

A nyolcvanas évek elején gyors és radikális váltás zajlott le a művészeti életben, nemcsak a Stúdió tekintetében, de az éves kiállításokon végbement változásokat követve igazán szembeötlővé válik a folyamat. Nem csupán arról volt szó, hogy egyszerűen kiöregedtek azok a figurák, akik addig reprezentálták a Stúdiót, sokkal inkább a művészetfogalom, a műfaji határok és az intézményrendszer átalakulása állt a háttérben. A nyolcvanas években a tagság közel negyede már autodidakta, az éves kiállításokon a „Stúdió ultraradikálisai” (Fecske András, 1980) pedig kezdtek túlnyomó többségbe kerülni. Ez a folyamat természetesen nemcsak a Stúdióban volt érzékelhető, azonban ahogy a szervezet művészeti vezetője, Chikán Bálint egy 1983-ban készült interjúban2 fogalmazott: „a Stúdió legalizációs fóruma ennek a változásnak”. Az interjút készítő Sugár János kérdésére, hogy miben különbözik az akkoriban a legfontosabb alternatív kiállítóhelynek számító Bercsényi Klub és a Stúdió, Chikán úgy fogalmaz, hogy előbbi: „státuszánál fogva abszolút élénken reagálhat a megjelenő új szellemi törekvésekre. Megteheti ezt azért, mert elég jól definiálható és szociológiailag leírható közönségnek teszi ezt. De semmiképpen nem jelenti a nagy nyilvánosságot.” Ezzel szemben a Stúdió minden megnyilatkozásának: „számolnia kell azzal, hogy az már a nagyközönséghez is eljut”. A nyolcvanas években a Stúdió kiállítás volt a hivatalos intézményrendszeren belül az egyetlen olyan nagy nyilvánosságot elérő fórum, ahol megjelenhettek, ahová beszüremkedhettek olyan provokatív, alternatív művészeti produktumok, melyeket máshol ebben az időben Magyarországon nem lehetett látni – csak az underground szférában (például a Bercsényiben).
   A hetvenes évek letargikus állapotából az 1978-as, Nemzeti Galériában rendezett Stúdió tárlat jelentett kitörést és egyúttal éles cezúrát is a szemléletmódban – úgy fogalmazhatunk, hogy ekkor szabadult ki a szellem a palackból, és ezután már nem lehetett visszaparancsolni. A nyolcvanas évek első felében Bakos Katalin, a Műcsarnok fiatal művészettörténésze rendezte a kiállításokat, innovatív ötletekkel, folytatva a ’78-ban elkezdett szabad pályázati kiírás gyakorlatát. Ennek következtében szaporodtak el a tradicionális műfajokon kívüli művek, miközben a táblakép (portré, csendélet) szinte teljesen eltűnt a palettáról. Így a már szinte leírt, eljelentéktelenedett művészeti szervezet éves kiállításai újra az érdeklődés homlokterébe kerültek, felélénkült a tárlatok körüli szakmai vita.
   A kiállítások áttekintése során érdemes néhány speciális kérdésre fókuszálni, végigkövetni a folyamatot, hogyan vált egyre kevésbé fontossá a Stúdió kultúrpolitikai szerepe, és helyeződött át a hangsúly az érdekvédelemre, vagy hogyan vívta ki a Stúdió apró lépésekben függetlenedését felügyelő szervétől, a Művészeti Alaptól, maga mögött hagyva a protokolláris jelleget. Illetve arra is, hogy a nyolcvanas évek elején pontosan mikor jelent meg az új szenzibilitás és a new wave az éves kiállításokon, az évtized második felében pedig azt érdemes leginkább vizsgálni, hogy miként oldódtak fel a hagyományos művészeti formák, hogyan mosódtak el a műfaji határok, milyen új kiállításrendezői, installációs szempontok tudták kimozdítani komfortzónájából a betokosodott intézményrendszert a vizsgált időszakban. A Stúdió nyolcvanas évekbeli története egyelőre nincs feldolgozva és publikálva, viszont a Stúdió Irattárában megőrzött jegyzőkönyvekből, körlevelekből, vezetőségi üléseken készült feljegyzésekből és levelezésekből elég jól rekonstruálhatók az éves kiállítások előkészítési és lebonyolítási folyamatai, a kiállítások katalógusait és a sajtómegjelenéseket olvasva pedig a megvalósult tárlatok elevenednek meg.

Stúdió ’80 katalóguscímlap, tervezte: Mátrai István


Stúdió ’81 katalóguscímlap, tervezte: Pócs Péter



Stúdió ’82 katalóguscímlap, tervezte: Paraszkay György

   A Stúdió mindenkori vezetősége a nyolcvanas években folyamatos és fárasztó küzdelmet vívott azért, hogy az éves kiállításokat Budapesten, méltó körülmények között tudják megtartani – ez eleinte elsősorban azért okozott problémát, mert a bevált helyszín, az Ernst Múzeum felújítási munkálatok miatt évekre bezárt. Az 1979-es pécsi kiállítás után mindenképpen budapesti helyszínt szerettek volna, és el is érték céljukat, a Stúdió ’80 a Műcsarnokban került megrendezésre. Azonban nem az egész épületet, hanem csak a Műcsarnok bal oldali négy termét kapták meg, melynek alapterülete kisebb volt, mint az Ernst Múzeumé. A nagy részvételi lelkesedés – 180 művész adta be munkáját, melyből 143 művész 240 munkája szerepelhetett a zsűri döntése értelmében – hátterében minden bizonnyal az a hír állt, melyet Chikán Bálint az 1980. novemberi közgyűlésen is közölt: „a Műcsarnok lehetőséget ad olyan fajta kísérletezésre, mint amilyen kísérletezésre két évvel ezelőtt a Nemzeti Galéria lehetőséget tudott biztosítani.”3 A kiállítás a közönséget is vonzotta (több mint 17 ezren látták), ennek megfelelően a sajtóvisszhang is jól alakult. Az Élet és Irodalomban Vadas József azt emelte ki, hogy sok az „átmeneti produkció” – példái: Lengyel András, Kalmár István, Felvidéki András, Romvári János alkotásai –, majd így folytatta: „Egyhangú és egyöntetű Stúdió-seregszemlék, unalmas és érdektelen Stúdió-korszak után ez a kiállítás azt mutatja, hogy a mai fiatalok nem egyhangúak, és nem egyöntetűek. Kísérleteznek, vállalkoznak, tájékozódnak.”4 Olyannyira kísérleteztek, hogy „az első másfél teremben a tradicionális képzőművészetet tagadó, a »művészet utáni« művészetet jellemző irányzatok jelentkeztek”5 – írta Hegyi Gyula a Magyar Hírlap hasábjain. Sok munka ironikus volt, mondhatni eleve a viccre épített: Körösényi Tamás oázisa, Bernáth/y Sándor trikója, Sáros András Miklós kutyája, ef Zámbó István gyufái, Bukta Imre kaszái, Eskulits Tamás kitömött varjúja mind-mind szokatlan műnek számítottak, ugyanakkor a többi teremben a művészeti tradíciókhoz még többé-kevésbé kötődő alkotások kaptak teret. 1981 októberében a Fészek Klubban rendezett közgyűlésen Sáros András Miklós vezetőségi tag éves kiállításról szóló beszámolójából sok érdekes részlet derül ki a Stúdió ’80 kapcsán, például hogy Tóth Dezső miniszterhelyettes, bár összbenyomása nem volt kedvező a tárlat megtekintése után, ezúttal egy művet sem vetetett le6 (mint ahogy azt tette a Stúdió ’78-on). Ugyanitt szerepel, hogy a Stúdió vezetősége egy katalógusmelléklet elkészültét kezdeményezte, melyben fiatal művészettörténészek elemzése lett volna olvasható, ám „az minden lektorálás nélkül került nyomdába. Ezért, valamint az egyik írás tartalmából adódóan az elkészült nyomtatvány nem került nyilvánosságra.” A problematikus szöveget az akkor 26 éves Hegyi Lóránd írta, melynek rövidített, kizárólag műelemző részletét a Művészet 1981. februári száma közölte7 – ebben érdekességként megemlíthető, hogy idézőjelben már szerepel az új szenzibilitás fogalma El Kazovszkij és mások kapcsán. A Stúdió Irattárában megmaradt Hegyi eredeti írása8, melyben a Stúdió intézményrendszerének megújítását szorgalmazza: „a Stúdiónak, legalábbis tendenciaszerűen, arra kellene törekednie, hogy minden jelentős fiatal alkotó […] a Stúdióhoz tartozzon.” Kifejtette, hogy ehhez olyan szellemi feltételeket kellene teremteni, melyben a fiatal alkotók úgy érzik, hogy a Stúdió számukra valóban segítséget, támaszt nyújt, nem pedig elutasító bírálatot – szerinte ez áll annak hátterében, hogy néhány tehetséges fiatal távol marad a Stúdiótól. Alapvetően téves elgondolásnak tartja a Stúdióban, hogy egységes művészet látszatát igyekszik adni, mert ez szerinte elmossa a különböző módon alkotók közti különbséget. Az egészséges pluralizmus hiányát Hegyi annak tudja be, hogy a Stúdió jelenlegi felépítése, mely a kulturális életben nem kívánatos centralizáción alapul, nem szerencsés. „A demokratikus, eleven, termékeny és valós folyamatokat magában foglaló kulturális közéletnek […] egy következetes és nyitott, megértő és érzékenyen reagáló intézményrendszert kell kialakítania” – vonja le a következtetést tanulmánya végén. Egy 1981. januári vezetőségi feljegyzésből derül ki, hogy e szöveg kinyomtatása miatt (bár nem került terjesztésre) Chikán Bálint ellen fegyelmi eljárás indult, majd rövid időre fel is függesztették állásából.
   Semmibe véve az 1980. májusi taggyűlésen megszavazott döntést – miszerint minden évben Budapesten kerüljön megrendezésre az éves kiállítás – a következőt a Művészeti Alap vidékre száműzte. Az Alap kifejezett célja volt (a decentralizáció és a közművelés miatt), hogy kétévenként valamelyik vidéki kulturális központ fogadja be az éves kiállítást. Borbély Károly, az Alap igazgatóhelyettese az 1980. novemberi taggyűlésen jelentette be, hogy a következő éves kiállítás Szegeden lesz. A vezetőség – mivel nem volt más választása – tudomásul vette ezt a döntést, bár kényszerhelyzetként élte meg. Vészits Ferenc, az Alap igazgatója ugyanakkor ígéretet tett, hogy amennyiben a szegedi tárlat nem váltja be a hozzá fűzött reményeket (mint ahogy a ’79-es pécsi sem váltotta be), hajlandó felülvizsgálni decentralizációs elképzelését.
   A szegedi Ifjúsági Ház nem képzőművészeti bemutatókra épült, így a rendezéshez nem kis leleményességre volt szükség: Bakos Katalin labirintusszerűen oldotta meg, a nagyteremben paravánok és „szobák” tagolták a teret. Az Alap jelentős anyagi támogatásának köszönhetően a ’78-as kiállításhoz hasonló bokszokat lehetett építeni, melyeket ez esetben szobáknak neveztek el. A 218-as számú, februári körlevélben szerepel, hogy paravánok elhelyezésével öt zárt egységet alakítanak ki, melyet egy-egy művész kaphat meg pályázat útján. Az 5x5 méteres installációk bemutatásának lehetőségét megpályázók anyagai a lektorátusi zsűrijegyzőkönyvek között ma is olvashatók. Berhidi Mária és Hévizi Éva közösen készített fólialabirintusa mellett a legizgalmasabb El Kazovszkij Nagy csendélet című, tárgyakkal berendezett tere volt, ő a következőt írta pályázatában a kiállítási formáról: „azért nagyon érdekel és vonz, mert az összes eddigi produktumom is olyan volt, hogy egy-egy többé-kevésbé zárt területen totális berendezésként szerepelt volna, ha szerepelhetett volna eredeti szándékom szerint.”9 A katalógusban előbb a festők, grafikusok és szobrászok sorakoznak ábécésorrendben, majd a katalógus végére maradtak azok, akik az előbbi kategóriákba besorolhatatlan művet (installációt, objektet vagy koncept alkotásokat) állítottak ki, többek között: Ficzek Ferenc, Koncz András, Pócs Péter, Pinczehelyi Sándor, Széchy Beáta, Sinkó István és Bukta Imre. A Budapest központú szervezet nagyon negatívan értékelte az újbóli vidéki szereplést, hiszen így az érdeklődők nagyon kis hányada láthatta a műveket: csak kétezer látogatója és kis sajtóvisszhangja volt a kiállításnak. Molnár Zsolt a Magyar Nemzetben ennek ellenére az évad legizgalmasabb kiállításának nevezte a szegedi bemutatót: „ez a korosztály már nem táblaképeket, nem külön rajzokat és szobrokat készít, hanem megpróbálja mindezek tulajdonságait és ismérveit egy-egy önálló közlést tartalmazó műben összegezni.”10 Ugyanakkor a kiállítást megnyitó Barabás János, az Állami Ifjúsági Bizottság titkára az Új Tükör című lapban közölt beszédében kemény kritikával élt: „a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának éves kiállítása annak a gondolatnak az újrafogalmazását teszi szükségessé, hogy a fiatal művészek a magyar képzőművészeti élet meghatározó részei.”11 Hogy a nyolcvanas évek elején még milyen aktívan szólt bele a kultúrpolitika a válogatásba, kiderül Sáros András Miklós 1981. októberi taggyűlési beszámolójából: „A műcsarnoki kétnapos zsűri után a jegyzőkönyv és a kiállítás rendezése után három mű kivétetett a kiállítási anyagból.”12 Pócs Péter ott a taggyűlésen felolvasta a művelődési miniszterhez, Pozsgay Imréhez címzett nyílt levelét, melyben szerepel, hogy a ’81-es szegedi kiállításra beadott anyagából a szakmai zsűri döntését semmibe véve két művét (a Nézőpont című boksztervet és a Kitüntetéseim című objektet) kicenzúrázták – levelét az ilyen döntések elleni tiltakozásként írta. Vészits Ferenc válaszában kijelentette, hogy e döntésében semmi Pócs Péter ellen irányuló gesztus nem volt, hanem „a konkrét alkotással kapcsolatban volt több oldalról észrevétel, s ennek alapján, mivel én vagyok a Stúdió felügyelete, nekem kellett döntenem”. Szintén ebből a jegyzőkönyvből derül ki, hogy a másik probléma Pinczehelyi Sándor makói grafikáival volt: „kifejezett kívánság volt, hogy ott és akkor – talán némileg a helyi szituációból adódóan is –, hogy ezek ne legyenek fenn a falon” – reagálta Vészits. Majd a régi időket idéző döntését így indokolta: „ha ilyen vihar van e két mű körül, nem lenne jó, ha e két mű a stúdiókiállítás botránykövévé válnék, mint ahogy az a múltban már volt”.
   1982-ben a két évvel azelőtti helyszínt adták oda a Stúdiónak, a Műcsarnok bal oldali teremsorát. Mivel tapasztalatból tudták már, hogy kicsi lesz a tér, több mindennel próbálkoztak. Először kérvényt nyújtottak be, hogy a Szépművészeti Múzeum időszaki bemutató terét is megkaphassák, de erre végül nem került sor, így a kiállításpályázatban két új lehetőséget is felkínáltak. Április közepén a 236-os körlevélben tették közzé a pályázatot, melyben azt sugalmazták a tagoknak, hogy miniműveket, 20x20 centiméternél ne nagyobb alkotásokat készítsenek, illetve hogy mennyezetre akasztható művekkel pályázzanak. A miniatúra- és légtér-pályázatok ismét jó terepet biztosítottak a művészek kísérletező kedvének, sokan éltek is e lehetőségekkel. A kiállításnak rekordszámú látogatója volt: hatvanezren nézték meg, csak a megnyitást követő hétvégén közel 14 ezren voltak kíváncsiak a tárlatra. Vadas József antiművészetet emlegetett az Élet és Irodalom hasábjain, Ember Mária a Magyar Nemzetben pedig azt írta, hogy a kiállítás első terme a legzűrösebb, itt vannak a „problematikus” alkotások. Emlékezetesre sikerült Dinnyés László Az én részecskegyorsítóm című alumíniuminstallációja, amely háromméteres gyűrűként, azt mintegy átlyukasztva került fel a Műcsarnok külső és belső falára, de meghökkenést keltett több kritikus körében Samu Géza tollas totemoszlopa vagy Körösényi Tamás hét darab posztamensen álló, lezárt ételtartó dobozból álló Hősköltemény című műve is. A megnyitóra Tímár Árpádot vagy a 180-as csoportot szerette volna felkérni a vezetőség, de újfent az Alap akarata érvényesült, a Művelődési Minisztérium főosztályvezetője, Pándi András nyitotta meg a kiállítást. A zárónapon viszont felléphetett a 180-as csoport, illetve Bán András vezetésével szakmai értékelő vitát is rendeztek, amelyre művészeti írókat és művészetpolitikai vezetőket is meghívtak. Közvetlenül a kiállítás bezárása után, 1982 decemberében tartotta meg Birkás Ákos legendássá vált Ki az áldozat? Ki a tettes? és Mi a teendő? című előadását13 a Rabinecben, a hivatalos intézményrendszer ellenpontjaként frissen megnyílt, szellemi műhelyként működő lakásgalériában. Az avantgárd halálát bejelentő előadásában Birkásnak a Stúdió tekintetében is volt egy érdekes gondolata: „maga a Stúdió-kiállítás nem egy művészeti, hanem egy kultúrpolitikai élmény” – állította, arra utalva, hogy a képzőművészetben „lövészárok-háború” alakult ki, melyben nem a probléma megszüntetésére fókuszálnak, hanem inkább a lövészárkok minél lakályosabbá tételére. A Stúdiót ennek iskolapéldájaként hozta fel: „a Stúdió-kiállítás a Műcsarnokban, ahol végül is minden különösebb ellenállás nélkül jelentek meg olyan elemek, nem művek, hanem egyszerűen bizonyos stílus-elemek vagy formai megoldások vagy gondolkodási elemek, amik egy pár évvel ezelőtt önmagukban kiváltották a megrendező, megrendelő kultúrpolitikai közeg egyértelműen tiltó ellenállását. Ezek egy újabb generáció által forgalomba kerülnek egy mondhatom, hogy elbagatellizált formában.”

Stúdió ’83 katalóguscímlap, tervezte: Pócs Péter


Stúdió ’85 katalóguscímlap, tervezte: Gémes Péter


Stúdió ’86 katalóguscímlap, tervezte: Orosz István


   1983-ban az Ernst Múzeum hosszú évekig tartó renoválása után végre újra itt kaphatott helyet az éves kiállítás. A 25. évforduló alkalmából annak érdekében, hogy minél több Stúdió-tag szerepelhessen, kettéosztották a kiállítást, így két, egymást követő, de összefüggő tárlat valósult meg. A katalógus a korábbi évek sajtómegjelenéseiből közölt válogatást, magán a kiállításon pedig Bakos Katalin azzal kívánta érzékeltetni, hogy jubileumi eseményről van szó, hogy az előtérben a korábbi évek katalógusait és plakátjait mutatta be. Az 1983 márciusában választott új vezetőség (Samu Géza elnök, Bán András, Pócs Péter, Sinkó István, Romvári János, Kiss Zoltán László) hároméves programot állított össze, amelyben hangsúlyos szerepet kapott az éves kiállítás, illetve ebben a programban fogalmazódott meg az is, hogy a Stúdió az aktuális, progresszív művészet fórumává kíván válni. Így a Stúdió ’83-on újdonságként már felvonulhattak eseményszerű képzőművészeti jelenségek, és a társművészeteket képviselő fiatal alkotókkal együttműködésben készített film, videó, dia, fotó művek is bemutatásra kerülhettek. Talán éppen ezért „szúrta le” a megnyitóbeszédre felkért Makovecz Imre a fiatalokat. Losonci Miklós tudósítása szerint Makovecz a következő gondolattal nyitotta meg a kiállítást: „a jelenleg rajtoló festők, szobrászok, grafikusok teendőiket félreértették, tévúton járnak, teljesítményük a semmihez közeledik.”14 A kiállítást sok program kísérte (például JAK irodalmi délután, Új Zenei Stúdió fellépése, BBS-filmek vetítése), azonban az engedélyeztetési eljárás körülményessége miatt csak töredékesen valósulhatott meg a tervezet – elmaradt a Kaposvári Színház fellépése, a Mozgó Világ-est, a beszélgetés régi stúdiósokkal, és fiatal művészettörténészek sem tartottak előadásokat. Szabó György így írt a Magyar Nemzetben a tárlat kapcsán: „a Stúdió kamaszkorának azonban, úgy látszik, vége van, talán azért is, mert alkotói módszerek tekintetében végre a higgadt szabadság légköre uralkodik, s ebben mindegyik talentum gyorsabban fejtheti ki magát.”15 Mindehhez hozzátartozik, hogy a kiállítás zsűriösszetétele16 elég kedvezően alakult a Stúdióra nézve, olyannyira, hogy a Művelődési Minisztérium utólag értékelést is kért a zsűrizésről. A Lektorátus osztályvezetője, Keszthelyi Ferencné által írt értékelés17 szerint néhány meghívott zsűritag távolmaradása miatt a Stúdió-vezetőség nagyszámú jelenléte nem volt szerencsés, de a zsűrizésnél ügyeltek a meghívottak szavazati jogtöbbségére. Keszthelyiné azt írja, hogy a zsűrizéskor nem volt realizmusellenes hangulat, Fehér László beküldött alkotásainak megítélését vitatja. Pócs Péter Kitüntetéseim című objektjével kapcsolatban, mely a ’81-es szegedi kiállításon nem szerepelhetett, így foglalt állást: „a mű ma Budapesten nem hiszem, hogy megbotránkozást keltene és bemutatása kisebb hangsúlyt ad neki, mint elutasítása”. Az értékelés szerint Bálint Ádám Megkövesedett tejpor című boksztervével kapcsolatban, mely „reménytelenséget, nihilizmust sugall”, a konkrét politikai utalást a zsűri nem érzékelte (1956-os vöröskeresztes csomagok szerepeltek volna benne). Keszthelyiné szerint az igazi problémát Forgács Péter bokszterve jelentette, melynek része volt Mikus Sándor Sztálin-szobrának rajza – az együttest értelmetlennek, a Mikus- utalást emberileg bántónak nevezte. Értékelése végén szigorítást javasolt a zsűrizés tekintetében, illetve a bokszkiírások felülvizsgálatát is proponálta a hagyományos műformák érdekében. A lektorátusi értékelés hatására összehívott ismételt engedélyezési eljárás következtében végül Bálint Ádám alkotása csak átalakítva kerülhetett bemutatásra, Forgács Péter Sztálint ábrázoló művét pedig ki kellett hagyni. További retorziónak tekinthető, hogy a minisztérium a korábbi évektől eltérően nem vásárolt a kiállítás anyagából.
   A következő évben nagy csalódást okozott a vezetőségnek, hogy nem kapták meg az Ernst Múzeumot. Romvári János az 1984. év eleji taggyűlésen az előző éves kiállítást értékelő beszédét így zárta: „Az az érzésünk, hogy a Stúdió a hivatalos kultúrpolitika szemében egy kellemetlen dologhoz kezd hasonlítani, amit gyorsan le kell kezelni […] Ez egy fájdalmas és kellemetlen szituáció.”18 Horváth György, a Művelődési Minisztérium Képzőművészeti Osztályának vezetője hozzászólásában elismerte, hogy a Stúdió ’83-on néhány mű irritáló volt, és „két alkotás olyan nemkívánatos politikai hangokkal bírt, amelynek nem művészeti, hanem politikai kockázata lett volna”. Ettől nyilván nem függetlenül ezen a taggyűlésen tudatta Horváth a Stúdió-tagokkal, hogy a Stúdió ’84 sem az Ernst Múzeum, sem a Műcsarnok programjába nem fér bele, sőt: „Budapesten kívül kell egy kellő helyet találni, mert Budapesten semmilyen intézmény nem tudja fogadni”. Lugossy Mária arra a kérdésére, miszerint elvi akadálya is van-e a budapesti szereplésnek, vagy csak technikai, nem kapott választ. A minisztériumnak és az Alapnak az volt a javaslata, hogy újra csak kétévenként legyen a bemutató Budapesten, a köztes években pedig különböző vidéki helyszíneken. Mivel ebbe nem tudtak belenyugodni a stúdiósok, végül Harsányi László, a KISZ KB Kulturális Osztályának vezetője tett ígéretet arra, hogy mindenki számára elfogadható megoldást keres. Először a Budapest Galéria Lajos utcai Kiállítóháza merült fel lehetséges helyszínként, azonban amikor a Budapest Galéria visszakozott, a vezetőség új ötlete egy óbudai, használaton kívüli malom lett. A vezetőségből Bán András és Romvári János 1984. május közepén látogatást tett Zsigmond Attilánál, a Budapest Galéria vezetőjénél és Horváth Györgynél, melynek eredményeképpen elfogadták a háromszintes, szintenként 150 négyzetméter alapterületű malom épületét a kiállítás helyszíneként. Ezt követően a szokatlan helyszín miatt a vezetőség tematikus, építészeti pályázattal egészítette ki a felhívást. Az Egy malomban őrlünk! című pályázatra olyan építészeti környezettel foglalkozó (reális, fiktív vagy utópikus) terveket vártak, melyek: „a már megépített környezet megváltoztatására, javítására, megreformálására, illetve a jövőbeni építés, környezetalakítás elveire és gyakorlatára vonatkoznak”19. A téma iránt érdeklődőknek segítségül összeállítottak az építészet friss fejleményeiről tájékoztató füzetet is. Gémes Péter éves kiállításról szóló beszámolójából derül ki, hogy: „felettes szervünk és a szóba jöhető rendező szervek elvileg ellenezték ezt az ötletet, végleg akkor utasították csak el, amikor sor került a malom műszaki szemléjére, és az nem felelt meg a követelményeknek.”20 A kiállítás főrendezője ekkor a Művészeti Alap lett, mely a BNV 23-as pavilonját jelölte ki helyszínül, és Sós Lászlót bízta meg a szervezéssel – a megnyitó előtt három hónappal. Az akkor 62 éves Sós állandó alkotótársával és feleségével, Kemény Évával (So-Ky politikai plakátok alkotói) közösen rendezte meg a kiállítást, és a koncepcióba a vezetőség részéről egyáltalán nem biztosított beleszólást. Bakos Katalin Gémes beszámolója utáni felszólalásában bizonytalan a tekintetben, hogy ez a kiállítás megérte-e egyáltalán a Stúdiónak. Szerinte sokan beleélték magukat, hogy a malom lesz a helyszín, ennek meghiúsulása után jó néhány, a Stúdió arcát meghatározó művész nem vett részt a BNV kiállításon, így a hangsúly a hagyományos festészeti, grafikai anyagokra helyeződött. Novotny Tihamér szintén a taggyűlésen előadott értékelőjében kitért arra, hogy üresen tátongott a kiállítás, nem tudott versenyre kelni a BNV szomszéd pavilonjában megrendezett macskakiállítással.

Stúdió ’87 katalóguscímlap, tervezte: Gábor Imre

Sztyúdió ’30 bál, FMK, plakát, forrás: Stúdió körlevél, 1989/1.


   A nagy lendülettel és lelkesedéssel szervezett, de végül a Stúdió önhibáján kívül kudarcként megvalósuló éves kiállítás változást hozott. Egyrészt az öt éve alkalmazásban lévő Chikán Bálint felmondott, így új művészeti vezetője lett a Stúdiónak Sárközi Zoltán személyében (majd őt váltotta egy év múlva Bognár Tünde, őt pedig L. Menyhért László), illetve a kiállítás utáni taggyűlésen a vezetőség fele a kudarcélményekre és fáradtságra hivatkozva lemondott, Romvári János konkrétan a malomba tervezett kiállítás meghiúsulását nevezte meg indokként. Az új elnök Károlyi Zsigmond, az elnökhelyettes pedig Széchy Beáta lett.
   A következő évben, az Ernst Múzeumban megrendezett 1985-ös kiállítás Károlyi Zsigmond által írt katalógus-előszavából kiderül, hogy a zsűrizés új formában történt: minden kiállítani szándékozó nyilvánosságot kapott, és hogy a beadott művek közül ki melyikkel szerepelhetett, azt a Stúdió tagságából és vezetőségéből álló zsűribizottság döntötte el. A kiállítás szervezésével Bán Andrást bízták meg, aki Szegő Györggyel közösen rendezte a tárlatot. Mivel az új zsűrizési szempontok miatt nagy zsúfoltsággal kellett számolniuk (kétszer- háromszor annyi mű volt, mint átlagosan), ezért azzal a rendezői ötlettel éltek, hogy a kiállítást mint építkezési területet fogják fel, így a művek nem fehér, steril termekbe kerültek, hanem építési anyagok közé: acéldrót, építkezési állvány, olajoshordó, ponyvák, paravánok, malterosvödrök alkották a környezetet, a művek mögé pedig különböző hálókat és összemázolt fóliákat tettek. A korabeli sajtó nem fogadta kitörő lelkesedéssel ezt a rendezést. Hegyi Gyula szerint: „ahogy az egyes művekből egyre inkább eltűnt a kísérletezés szándéka, úgy vált egyre »experimentálisabbá« maga az egész tárlat: elérve egészen a mostani Stúdió ’85-ig, mely lényegében a kiállításrendezés művészetéről szól.”21 P. Szűcs Julianna is kritizálta a Népszabadságban, hogy environmentet hoztak létre a kiállítás rendezői a művekből, majd hozzátette, hogy az ötlet közel sem eredeti, hiszen a pár évvel ezelőtti kasseli Documentáról származik. A kiállításon tematikus pályázati kiírás ugyan nem volt, de az 1985/3- as körlevélben a következő felhívást tették közzé: „ÖNARCKÉP címmel felhívással fordulunk hozzátok, mindenkihez szólóan. A teljes tagságtól A-tól Z-ig, névsor szerint, egy blokkban szeretnénk kiállítani 1-1 darab A/4-es lapot. Ez a gondolat azt célozza, hogy t.i. a lehető legteljesebben, végre egyszer együtt lássuk egymást.”22 Közel százan küldtek be magukról önarcképet, melyek a bejárati részen fogadták a látogatókat. Hangsúlyosan voltak jelen az installációjellegű munkák és az objektek, illetve erősen reprezentált volt az új festészet is. A megnyitók protokolláris jellege egyelőre megmaradt, hiszen a kiállítást a Művelődési Minisztérium Képzőművészeti Osztályának vezetője, Horváth György nyitotta meg, utána azonban a Böröcz–Koncz–Révész trió, Szirtes János, Forgács Péter, Gábor Áron előadásai következtek. Sajnos a külföldi kapcsolatok megerősítése okán született elképzelés, miszerint a kiállításra vendégségbe hívják a varsói Stúdió Galériát, csak a katalógus szerint valósult meg, valójában a rövid idő és pénzszűke miatt nem állítottak ki fiatal lengyel alkotók az Ernst Múzeumban. A következő évben megint bonyodalmat okozott a helyszín keresése. Mikor az 1985. év végi taggyűlésen Károlyi Zsigmond bejelentette, hogy a Stúdió ’86 helyszínéül a régi Műcsarnok (azaz a Képzőművészeti Főiskola) helyiségeit szánják, ebbe a döntésbe sokan nem nyugodtak bele; végül Néray Katalin, a Műcsarnok akkori igazgatója javaslatára és közbenjárásával a kiállítást a Budapesti Történeti Múzeumba helyezték át. A tágas helyszínen 150 kiállító kb. 250 műve szerepelt, a Műcsarnok fiatal művészettörténésze, Udvary Ildikó rendezésében. Lóska Lajos Művészetben megjelent recenziójában kiemelte a „mértéktartó, bevett sémákat követő rendezés” jellegét, mely éles ellentétben áll az 1985- ös rendezéssel, majd így folytatta: „az új festészet teljesen kisöpörte a stúdiót, és ennek a szemléletváltásnak, divatnak csak néhány szívós, saját céljával tisztában levő alkotó tudott ellenállni.”23 Ilyen alkotó többek között Elekes Károly, aki Lírai építkezés environmentjével szerepelt, Bukta Imre Gyöngytyúkot etető férfi című alkotásával vagy a Hejettes Szomlyazók művészcsoport, akik ócskavas-darabokból és szalmából újraalkották Munkácsy Siralomházban-ját. A BTM-ben bemutatott anyag egy részét két hónappal a zárás után Miskolcon is bemutatták.
   1987. április végén új vezetőséget választott a közgyűlés (Bukta Imre elnök, Hantos Károly, Bernát András, Gaál József, Kicsiny Balázs, Kopasz Tamás, Novotny Tihamér, Olajos György, Rácmolnár Sándor). Év végén, az Ernst Múzeumban megnyíló Stúdió ’87 katalógusban az új elnök, Bukta Imre írt szubjektív szöveget arról, mennyire túlhaladottá vált a zsűrizés gyakorlata. Ami ’87-ben épp úgy alakult, hogy a zsűribizottság lezsűrizte az anyagot, majd a döntéstől függetlenül a vezetőség is kiválasztotta a szerinte legprogresszívebbnek vélt műveket. A dupla processzusnak szinte semmi értelme sem volt, a két válogatás jórészt megegyezett. Épp ezért nem elkülönült termekben, hanem összekeverve állította ki őket a rendező, Udvary Ildikó, aki azt azért jelezte a művek mellett, hogy melyik szervezet szavazott rájuk. Cserhalmi György színművész megnyitóbeszédét az Új Modern Akrobatika fellépése követte, melyben „feLugossy László és Szirtes János artikulálatlan őskiáltást hallatott”24.

Stúdió ’82 enteriőr, előtérben Körösényi Tamás műve, forrás: Műcsarnok Könyvtár és Archívum

Stúdió ’83 enteriőr, Hegedűs 2 László, Bálint Ádám és Bálint István művei, forrás: Műcsarnok Könyvtár és Archívum



Stúdió ’83 enteriőr, Varga Géza Ferenc és Nyári István művei, forrás: Stúdió Diatára

Stúdió ’83 enteriőr, El Kazovszkij műve, forrás: Stúdió Diatára



Stúdió ’83 enteriőr, Farkas László műve, forrás: Stúdió Diatára


   A jubileumi, harmincadik évben a terv az volt, hogy a Magyar Nemzeti Galériában lesz egyrészt a szokásos éves bemutató, párhuzamosan vele pedig a Stúdió gyűjteményéből a Nemzeti Galéria gyűjteményébe került anyagból archív kiállítás is, külön katalógussal. Mivel végül sem az MNG, sem a Műcsarnok nem fogadta be a kiállítást, azt a szokásos helyszínen, az Ernst Múzeumban rendezték meg. Itt nem fért volna el a két tárlat, így lemondtak a retrospektív részről, és pénzhiány miatt a visszatekintő kiadványról is. Viszont az Alap beleegyezésével 1966 után először újra zsűrimentes kiállítást szervezhetett a Stúdió. Így mindenki csak egy művet adhatott be, de az mindenképpen szerepelhetett. Ennek következtében az előző évhez képest megduplázódott a kiállítók száma: több mint 160-an voltak. A kiállításra felhívó körlevélben két tematikát ajánlottak. Először a Hejettes Szomlyazók művészcsoport a döblingi elmegyógyintézet bontása kapcsán intézett felhívást a tagok felé: „Egy olyan több elemből álló installáció kialakítására gondoltunk, amelyik az egész Stúdió kiállítás szellemi kerete lehetne. Elképzelésünk az, hogy néhány installációs töredékkel és az általatok küldött-adott művekkel az egész kiállítóteret / az egész múzeumot döblingi elmeintézetként értelmeznénk.”25 Valamivel később Bogdándy Zoltán Szultán és Győri István is megfogalmazott egy felhívást: „Elképzelésünk lényege az, hogy az Ernst Múzeum egy részét kórházként rendeznénk be (kórházi ágyakkal, infúziós berendezésekkel stb.), amolyan szorongató külsőt kölcsönözve ezzel a kiállítási térnek”26 – felhívásukra 14 művész adott be művet. Ezeken a totális installációkon kívül a Xertox csoport Téli szállás című alkotása is emlékezetesre sikerült. Šwierkiewicz Róbert ház environmentjében gúla alakú sátorban élő verebek is helyet kaptak, azonban „egy, a verebeket és a képzőművészetet felettébb kedvelő, jeles írónk tárlatlátogatásakor állatvédő felháborodással feltépte a hálót”27 – idézte fel Szegő György a Művészetben Tandori Dezső akcióját (a verebek miatt a Magyar Országos Állatvédő Egyesület levélben is panasszal élt, melyre a kiállításért felelős Néray Katalin válaszolt). A kiállítást Vígh Tamás szobrász, a Szövetség elnöke nyitotta meg, aki beszédében visszaemlékezett a Stúdió előtti időkre és a szervezet megalakulására, majd azzal zárta sorait: „várom a Stúdió megírt történetét […] azzal a megállapítással, hogy a Fiatal Képzőművészek Stúdiója a magyar képzőművészet fontos és szellemileg önálló fóruma.”28 A kiállítás záró bulija Sztyudio ’30 címmel 1989 januárjában volt az FMKban, olyan összművészeti fellépésekkel, mint az Apropó Filmfotó Rajzfilm Zenekar, Kalmár–Sinkó duó, Lois Ballast, Új Modern Akrobatika, Happy Dead Band.

Stúdió ’85 enteriőr, forrás: Műcsarnok Könyvtár és Archívum


Stúdió ’85 enteriőr, önarcképek, forrás: Műcsarnok Könyvtár és Archívum



Stúdió ’85 enteriőr, forrás: Műcsarnok Könyvtár és Archívum

Stúdió ’86 enteriőr, Hejettes Szomlyazók és Elekes Károly művei, forrás: Műcsarnok Könyvtár és Archívum



Stúdió ’86 enteriőr, Bukta Imre műve, forrás: Műcsarnok Könyvtár és Archívum

   1989-ben szervezési okok miatt elmaradt az éves kiállítás. Az évtized végére a demokratizálódás eredményeként fokozatosan társadalmi szervezetté alakult át a Stúdió. A nyolcvanas évek második felére a Művészeti Alap már egyre kevésbé szólt bele a működésbe, és hosszú évek függetlenedési vágya után végül is az 1990. május 2-i közgyűlésen mondták ki a Stúdió önállósulását, majd hivatalosan június végén jegyezték be a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesületet független szervezetként. A vizsgált három évtized alatt végig megmaradó kiállítási gyakorlat, a fiatal képzőművészek éves seregszemléi a kilencvenes évekre aztán átalakultak tematikus kurátori tárlatokká. De ez már egy másik történet.

A cikkben említett Stúdió éves kiállítások aloldala a megjelenéssel egy időben elérhetővé válik a studioarchivum.tumblr.com oldalon!

• •

A szerző a tanulmány megírásának idején Kállai Ernő művészettörténészi-műkritikusi ösztöndíjban részesült.




Stúdió ’87 enteriőr, Sugár János és Szurcsik József művei, forrás: Műcsarnok Könyvtár és Archívum



Stúdió ’88 enteriőr, kórház environment, forrás: Műcsarnok Könyvtár és Archívum

Stúdió ’88 enteriőr, Hejettes Szomlyazók műve, forrás: Műcsarnok Könyvtár és Archívum

Stúdió ’88 enteriőr, Xertox csoport műve, forrás: Műcsarnok Könyvtár és Archívum

• • •

1 Bereczky Loránd: Előszó. In: Stúdió ’82, Műcsarnok (kiállítási katalógus), Budapest, 4. o.
2 Sugár János: Beszélgetés Chikán Bálinttal, a Stúdió művészeti vezetőjével, kézirat, 1983 (rövidített verziója a Képzőművészeti Főiskola Műterem című kiadványának 1983/10-es számában jelent meg)
3 Forrás: Jegyzőkönyv a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának 1980. november 13-i taggyűléséről, Stúdió Irattára, 5. o.
4 Vadas József: Nyitott ablaknál, Élet és Irodalom, 1981. jan. 3. 12. o.
5 Hegyi Gyula: A kiállítás tovább vándorol? Fiatalok a Műcsarnokban, Magyar Hírlap, 1981. jan. 6. 6. o.
6 Forrás: Jegyzőkönyv a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának 1981. október 20-i taggyűléséről, Stúdió Irattára, 24. o.
7 Hegyi Lóránd: Megjegyzések a Stúdió 1980- as kiállításáról, Művészet, 1981/2. 46–49. o.
8 Hegyi Lóránd: Megjegyzések a Stúdió 1980. decemberi kiállításáról, néhány fiatal művész munkásságáról, valamint a Stúdió és a fiatal művészgeneráció kapcsolatáról, illetve néhány gyakorlati és szervezeti kérdésről, Stúdió Irattára
9 Forrás: SZM-MNG Adattár 25022/2014/KI- 42, F mappa, K-68
10 Molnár Zsolt: Fiatal képzőművészek tárlata Szegeden, Magyar Nemzet, 1981. aug. 23. 4. o.
11 Barabás János: A Stúdió ’81 Szegeden, Új Tükör, 1981. aug. 23. 18. o.
12 Forrás: Jegyzőkönyv a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának 1981. október 20-i taggyűléséről, Stúdió Irattára, 33. o.
13 Birkás Ákos: Ki az áldozat? Ki a tettes? és Mi a teendő?, Aktuális Lapok, 1983/1. (online: http:// www.artpool.hu/Al/al01/Birkas1.html)
14 Losonci Miklós: Az alkotás régi és új határa, Pest Megyei Hírlap, 1983. szept. 7. 4. o.
15 Szabó György: Stúdió ’83/1., Magyar Nemzet, 1983. aug. 27. 10. o.
16 A Szövetség részéről Néray Katalin, Kéri Ádám, Kocsis Imre, Deim Pál, Sáros András Miklós és Szöllősy Enikő, a Műcsarnok részéről Bakos Katalin, a Művészeti Alap képviselője, a Lektorátus három alkalmazottja és a Stúdió részéről nyolc vezetőségi tag és a művészeti vezető volt jelen a zsűrizésnél.
17 Forrás: SZM-MNG Adattár 25022/2014/KI- 111, S mappa, K-28
18 Forrás: Jegyzőkönyv a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának 1984. január 6-i taggyűléséről, Stúdió Irattára, 24. o.
19 Idézet a pályázati felhívásból, forrás: Stúdió Irattára, 268. körlevél
20 Forrás: Jegyzőkönyv a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának 1984. november 12-i taggyűléséről, Stúdió Irattára, 12–13. o.
21 Hegyi Gyula: Epilógus, némi önváddal, Magyar Hírlap, 1985. szept. 25. 6. o.
22 Idézet a pályázati felhívásból, forrás: Stúdió Irattára, 1985/3. körlevél
23 Lóska Lajos: Lépéshátrányban, Stúdió ’86, Művészet, 1987/5. 36. o.
24 Bán András: Piramis-építőszekrény. A fiatal képzőművészek idei kiállításáról, Magyar Nemzet, 1988. jan. 15. 4. o.
25 Idézet a pályázati felhívásból, forrás: Stúdió Irattára, 1988/1. körlevél
26 Idézet a pályázati felhívásból, forrás: Stúdió Irattára, 1988/6. körlevél
27 Szegő György: Exodus. Stúdió ’88 kiállítás az Ernst Múzeum, Művészet, 1989/4. 40. o.
28 Vígh Tamás megnyitóbeszéde, forrás: Stúdió Irattára

Kapcsolódó tartalmak:

Zombori Mónika: Stúdió kiállítások a korabeli dokumentumok tükrében, 1. rész: A hatvanas évekArtmagazin, 2015/8. 32-37 o.

Zombori Mónika: Stúdió kiállítások a korabeli dokumentumok tükrében 2. rész: A hetvenes évek, Artmagazin, 2015/9. 60-65 o.