Bécs tökéletes szuvenír-nyersanyagot faragott Gustav Klimtből: háromcentis Szecesszió Háza csillámhóeséssel, csókolózó pár narancssárga esernyőn, 135 millió dolláros Adele-portré hűtőmágnesen. De hogyan álljunk a Klimt-brandhez, a romlott kurtizántekintetek, az erotikus nőalakok, a századvégi dekadencia és aranymustrák kisszerű birodalmához? Erről kérdeztük bécsi irodájában az osztrák főváros egyik legsikeresebb múzeuma, az Albertina kurátor asszonyát, Marian Bisanz-Prakkent, aki nemcsak a századfordulós művészet nagy szakértője, de a Szépművészeti Múzeum Nuda Veritas című kiállításának a rendezője is. Ki inspirálta Klimtet, min vesztek össze a szecessziós művészek, mi az a szentélyművészet és mit tartogat a 2012-es esztendő az art nouveau kitartó rajongóinak.

A belvároson átsétálva úgy tűnt, a nagy Klimt-őrület lecsengett. Persze lehet még Klimt-festményekkel találkozni, főleg az arany korszakából valókkal, A csókkal és a Beethoven-frízzel az ajándékboltokban és a múzeumshopokban, de mintha a Klimt-láz alábbhagyott volna...

Évtizedek óta követik egymást a „Klimthullámok”, az első a hatvanas évek végén volt; a hetvenes években csak lassan növekedett az ismertsége. A nyolcvanas évek közepén volt ismét egy nagy lökés, ekkor rendezték az Álom és valóság című hatalmas kiállítást, ami többféle oldalról (politika, történelem stb.) dolgozta fel Gustav Klimt korát. Majd következtek a külföldi kiállítások, és a Klimt-képek világszerte ismertek lettek, ezzel párhuzamosan persze az árak is mentek felfelé. Én múzeumban dolgoztam a catalogue raisonné (életmű-katalógus) grafikai kötetén, közben pedig egyértelműen láttam: ahogy az árak emelkedtek, úgy szaporodtak a hamisítványok is. De sohasem mondhatjuk, hogy vége a Klimt-őrületnek, mindig jön egy újabb hullám.

Mennyire elégedett a bécsi turisztikai brand (Sissy, Opera, Secession, Hundertwasser stb.) részévé vált Klimt-imázzsal?

Klimt a modern Bécs egyik legnagyobb és legfontosabb exportcikke. A turisták az arany korszakáért és az erotikus rajzokért vannak oda, nem érdekli őket a művész belső fejlődése. Pedig Klimt stílusa sokat változott az idők folyamán, bár az igaz, hogy mindig építészeti összefüggésekben gondolkodó, „dekoratív” díszítő festő volt, aki előbb a Ring historizáló díszítésein dolgozott, majd a szecessziós megbízásokon. Mindig falak érdekelték, dekoratív kompozíciói így jól mutatnak a naptárakban és a plakátokon is. Pláne a Csók, az Aranyhalak vagy a Beethoven-fríz idealizált, erotikus női figurái. Persze nagyon sok a szörnyű giccses Klimt-utánzat vagy Klimt-szuvenír, elég csak felmenni az internetre. De közeledik a festő születésének évfordulója, 2012-ben lesz a másfél évszázados jubileum, amire nagy kiállítással készülünk.

Ez lesz az új Klimt-hullám?

Igen. Remélem nagyobb szerepet fog majd kapni Jan Theodor Toorop is. Én Hollandiában születtem, eredetileg a holland szimbolista mesterrel, Jan Theodor Tooroppal foglalkoztam. Három éve volt az első nagy közös Klimt–Toorop-kiállítás. Nem kérdés, Toorop nagy hatást gyakorolt Klimtre.

Az ön által rendezett, Nuda Veritas című szecessziós kiállítás a Szépművészeti Múzeumban nem a turisták számára fenntartott kliséket követi, ez egy tudományos igényű tárlat. Például a kiállítás az alig ismert előzményekkel indul, a Hagen Körrel és a Hetek Klubjával.

A koncepció tizenkét éve született, ekkor rendeztem meg az Albertinában a Szent Tavasz: Gustav Klimt és a bécsi Secession kezdetei, 1895– 1905 című kiállítást. Az Albertina gyűjteménye őrzi a Hagen Kör (Hagengesellschaft) több mint 800 lapot tartalmazó mappáját. A bécsi szecesszió ugyanis nem a Secession egyesület alapításával született meg 1897-ben. Tudni kell, hogy az új utakat kereső művészek mellett létezett a hivatalos művészeti társaság, a Künstlerhaus, amiért sok művész nem lelkesedett, mert túl konvencionális és kereskedelmi szemléletű volt. Kiállításaikon a mennyezetig sorakoztak a festmények, a tehetségeseknek sem volt sok esélye kiemelkedni az átlagból. Mindeközben a naturalistának nevezett művészek a Hagen Körben gyűltek össze. A másik – kisebb – csoport a Hetek Klubja (Siebener-Club) volt. Bár a két csoport tagjai ugyanabba a bécsi kávézóba jártak, nem beszéltek egymással. A Hetek Klubjába az úgynevezett stílusművészek (Stilisten) tartoztak, például Josef Hoffmann, Joseph Maria Olbrich vagy Kolo Moser. Őket a modern építészet lelkesítette és az Arts&Crafts. A Hagen Körbe a naturalisták (Naturalisten) tartoztak, a „csakfestők” (nur-Maler), akik sokkal impreszszionisztikusabb módon dolgoztak, a pillanatot és a hangulatokat akarták megragadni festői eszközökkel. Vezetőjük, Josef Engelhart az impresszionista színezetű realizmust képviselte. A két csoport ellentéte vezetett a Secession 1905-ös szakadásához, ezért is nagyon fontos az elemzésük. A naturalistákat a festészet érdekelte, a stílusművészek kipróbálták magukat a bútorok, az építészet és az enteriőrművészet terén is. A két irányzat tagjai kezdetben tisztelettel tekintettek egymásra, az első elnök Klimt lett, a későbbi stílusművészek legnevesebbike. Ők tettek szert később nagyobb hírnévre, ők hozták el a nagy nemzetközi kiállításokról a díjakat. Ezek a radikálisok forradalmasították a kiállításrendezést az összművészeti (Gesamtkunstwerk) koncepcióval, ahol a különböző műfajú – csak monogramokkal szignózott – műtárgyak a nagy építészeti egységben olvadtak össze. A naturalisták nem lelkesedtek ezekért.

A stílusművészek tényleg tehetségesebbek voltak, vagy csak divatosabbak?

Nehéz kérdés, sok tehetséges festő volt a naturalisták között is. A stílusművészek viszont otthonosan mozogtak minden kézműves technikában és radikális újítók voltak, a naturalisták ezzel szemben túl konzervatívok.

És ez gondot jelentett Bécsben? A kormány melyik irányzatot támogatta?

A legmagasabb szintről támogatták az egész mozgalmat, a Secession első kiállítását meglátogatta Ferenc József császár is. De persze később sok probléma volt velük, a leghíresebb botrány Klimtfakultásképei körül robbant ki, a professzorok ellenezték, de volt egy miniszter, aki védte őket. A hivatalos körök is különbözőképpen álltak hozzá az egyesülethez. Miután Klimt elindult a saját útján, sokan bírálták, megvádolták ábrázolásmódja miatt pornográfiával is.

1902 körül fontos változások zajlottak: megjelent a művészettörténet horizontján a monumentalitás igénye.

A stílusművészek hozzáállása változott meg a művészethez. A Beethoven-kiállítás kapcsán próbálták ki először, hogy milyen közösen dolgozni, új nyersanyagokkal. A Secession épületének (A Szecesszió Háza) alagsorában kialakítottak egy műhelyt, ami a középkori, céhes műhelyekre emlékeztetett. Az Arts&Crafts reneszánsz előtti inspirációiból merítettek. A festőknek persze nem tetszett ez a kezdeményezés.

A Beethoven-kiállítás egészen egyedülálló kísérlet a művészet történetében. A tárlatot az összművészet és a szentélyművészet eszméje ihlette; ráadásul az eredeti tervek szerint a kiállítás után meg kellett volna semmisíteni az anyagot.

Amikor én fiatalon, a hetvenes években elkezdtem a Beethoven-frízzel foglalkozni, a képek nem voltak láthatók. Én is azt kérdeztem magamtól: mi ez? Csak pár fekete-fehér archív fotó volt róla ismert, amit Fritz Novotny publikált nagy Klimtmonográfiájában 1967-ben. A Beethoven-kiállítás egyszerre volt nagyon modern és archaikus, a „szentélyművészet” (Tempelkunst) miatt. Hamar világossá vált számomra, hogy a kortársak körében számos teória keringett a Tempelkunstról. A németeknél népszerű elmélet szerint az összes művészet egymás mellett él, egységben, mint a középkori vagy akár a görög és az egyiptomi templomokban. A műalkotások egy magasabb rendbe illeszkednek. A szecessziós művészek gyakorlatiasak voltak (ahogy a bécsiek mindig), elolvasták a német idealista elméletírókat és azt mondták, hogy mi ezt meg is valósítjuk. Kipróbálták a gyakorlatban az installálást, és nagyon sokat tanultak belőle. Ez jelentette a szecesszió első korszakának (amit a táncoló, meztelen nők jellemeztek, a szimbolizmus és a növényi indák) végét. Innentől a geometrikus dizájn és a monumentális méret került előtérbe. Idealista ötlet volt ez a kiállítás, hiszen csak pár hónapig volt látható, viszont kifejezetten sokba került. Még bécsi diákként beszéltem annak idejével valakivel, akinek személyesen Josef Hoffmann mondta, hogy nagyon drága volt az installálás, meg kellett emelni a teret, hogy jobban látszódjanak a monumentális művek. Klimt különböző allegorikus figurákat használt: a Kilencedik szimfónia volt az egész bonyolult mű tartalmi vezérfonala. Az itt látható heroikus figurák később visszaköszöntek a totalitárius művészetekben, például a szocreál munkásfiguráiban.

A rekonstruált Beethoven-fríz 1986 óta látható a Secession épület alagsorában. Elégedett vele?

Ez volt az egyetlen megoldás. Eredetileg egy szinttel feljebb voltak a falképek, de azt nem tudtuk egy az egyben felépíteni, mert nem ismertük a pontos arányokat és méreteket. A falképek borzalmas állapotban voltak. Sajnos a fríz alatti műtárgyakat – amiket az archív fotókon látunk – nem tudtuk rekonstruálni. Így önmagában láthatjuk a Beethoven-frízt, a Gesamtkunstwerk szellemében köré helyezett művek nélkül. 1977-ben írtam a frízről az első monográfiát. De érdekes adalék, hogy két éve volt Hágában egy Toorop–Klimt-kiállítás, ahol egymás mellett láthattuk a két művész műveit. Egyértelműen kiderült, hogy Klimt mennyi mindent merített Toorop művészetéből, a terhes nőalaktól kezdve a levegőben úszó figurákon át a hullámzó hajcsigákig.

Mi adja a bécsi szecesszió egyéni ízét? Az art nouveau minden országban más karakterrel rendelkezett, Németországban egy új nemzedék mozgalma volt, Párizsban egy új modern díszítőstílus, Angliában inkább belsőépítészet...

A Monarchia központjának számító Bécsben sok hatás találkozott abban a bizonyos épületben, a Secessionban. A Gesamtkunstwerk-eszme alapján megrendezett kiállítások különlegesnek számítottak – ezeket egyszerre jellemzi a dizájn és a közös munka. A művészek mindenen együtt dolgoztak, a kiállításokon, a katalógusokon, a Ver Sacrum folyóiratukon. Minden kiállítást úgy fogtak fel, mint egy színházi előadást, ahol az egységnek kellett érvényesülnie. Fontos volt még a társadalmi programjuk, vagyis a nevelés: oktatni akarták a közönséget, nagyon idealista módon. Ez különösen a keményvonalasokra vonatkozott, akiket zavart, hogy a művészet hermetikusan el van zárva a külvilágtól. Be akarták vonni a dizájnt a hétköznapokba, ünnepelni akarták a Szépséget. Bécs belvárosát, a Ringen belül eső területet a 19. századi művészek folyamatosan csinosították. A szobrászok és a festők (köztük Klimt is) éppen ezt tanulták, hogy művészetükkel éltessék a császárságot. Az alkalmazott művészetnek nagyon meghatározó szerepe volt a bécsi művészeti oktatásban. Még Klimt is nagyon sokat köszönhetett ennek, hálás is volt később az alapos mesterségbeli és technikai képzésért. A képzőművészek is kivették a részüket a császár és a Monarchia ünnepléséből. Párizs és Bécs ebben nagyon különbözött, Párizsban élt a forradalmi hagyomány, a művészek individualisták voltak, Bécs viszont szerette az össznépi ünnepi eseményeket. Ez a barokk kor óta eleven hagyomány itt. A szecessziós művészeknek sem esett nehezére megrendezni egy nagy közös kiállítást – akár Beethoven tiszteletére.

Vagyis a Secession nem volt igazi „forradalmi” mozgalom?

Nem, nem; legalább annyira képviselte a folytonosságot is.

Mennyire volt nagy szerepe a grafikáknak a Secessionban?

Nagyon nagy, annak ellenére, hogy a legtöbb századfordulós Bécset bemutató kiállításon főleg festmények láthatók, a grafikák pedig el vannak dugva egy hátsó teremben. A bútorok vagy az épületek tervezésénél is az első lépés a rajz, sőt az egész dekoratív szemlélet szempontjából nagyon jelentős a kétdimenziós grafika. A budapesti kiállításon nem szerepelnek az alkalmazott művészet tárgykörébe sorolható grafikák, csak autonóm művek (kivéve a Beethoven-frízhez készített Klimt-vázlatokat).

De van pár festmény is a tárlaton, a Nuda Veritas vagy az Aranylovag!

Igen, mindkettő nagyon izgalmas festmény. A Nuda Veritas egy misztikus női akt, az igazságot mutató tükörrel, az emelkedett és megközelíthetetlen Aranylovag – aki egyedül száll szembe a Gonosszal, mint a művész a támadóival – viszont már egy másik korszakot képvisel. A páncélos lovag a Beethoven-frízen jelent meg korábban.

Teljességgel meglepő, hogy nincsen magyar művész a bécsi Secession-csoport népes táborában, kivéve Kövesházi Kalmár Elzát. Pedig a magyar művészek ugyanabban a birodalomban éltek, ráadásul jellemzően német ajkú akadémiákon képezték magukat külföldön.

Nagyon különös. Sokat beszélgettem erről a budapesti kollégákkal, de nem sikerült megértenünk a jelenséget. Sok művész érkezett Krakkóból, néhányan Prágából, de Budapest kimaradt. Jobban kéne ismernünk a társadalomtörténeti hátteret, hogy megértsük a jelenséget. Ha nézem a budapesti art nouveau emlékeket, azok sokkal vadabbak és extravagánsabbak. A bécsi szecesszió nem olyan harsány, inkább szolid és visszafogott, mindig szem előtt tartják a kiegyensúlyozott arányokat és a környezettel való harmonikus kapcsolatot.

Nyilván azért, mert a magyarok a keleti, ázsiai művészetben keresték a nyersanyagot a magyaros szecesszióhoz.

Igen, ehhez behatóbban kéne ismernem Budapestet; én Hollandiában születtem, Bécsben csak dolgozom.

Merre tart ma a szecesszió-kutatás?

A Secession épületében kortárs programok zajlanak, meglehetősen progresszív kiállításokat rendeznek, amelyek próbálnak reflektálni a múltra és az alagsorban lévő Beethoven-frízre. 2012-ben pedig nagyszabású kiállítások mutatják majd be – a 150 éve született – Klimt művészetével kapcsolatos legújabb kutatási eredményeket Bécs különböző múzeumaiban.

Marian Bisanz-Prakken
A hollandiai Groningenben született, a Groningeni Egyetemen tanult művészettörténetet. Firenzében és Bécsben kezdte meg tudományos pályafutását, majd a bécsi Albertina grafikai gyűjteményéhez került. Kutatási területe a 17. századi holland művészet, a századfordulós Bécs, különös tekintettel Gustav Klimtre. Számos publikáció és könyv szerzője, több fontos kiállítás kurátora.

Klimt év – 2012
Bécsi kiállításelőzetes
A Belvedere a szecesszióból kinövő iparművészeti műhelyt, a Wiener Werkstättét állítja a középpontba, valamint górcső alá veszi Gustav Klimt és az építész-tervező Josef Hoffmann viszonyát. Az Albertina Klimt egyedülálló rajztudását mutatja be a gyűjteményében található számos vázlat és rajz segítségével. A Leopold Múzeum Klimt – képeslapokkal gazdagon ellátott – utazásainak állít emléket, a Bécs Múzeum történeti emlékeket és grafikákat mutat be, az Iparművészeti Múzeum a Stoclet-frízzel foglalkozik, a jó öreg Künstlerhaus pedig Klimt korai pályaszakaszát elemzi. És – ha minden igaz – Klimt utolsó műterme, a feldmühlgassei Klimt Villa is megnyitja kapuit 2012 nyarán.