Lechner Ödön - karikatúrák tükrében

Kovács Bernadett

Lechner Ödön a századforduló egyik különösen közismert alakja volt. Jellegzetes sapkájában és az alóla kilógó ősz hajával feltűnést keltett a pesti utcákon. A városban sétálva számtalan ember köszöntötte és ismerősei, de még a hírlapírók is csak „papszi”-ként emlegették őt. Kedves és közvetlen öregúrként ismerte mindenki, aki a Japán kávéházban a művészek részére fenntartott asztal mellett szívélyesen elbeszélgetett bárkivel, aki meghallgatta építészeti elképzeléseit. Amúgy meg, ha a társalgás nem érdekelte, kedvtelve nézegette az Andrássy úton sétáló fiatal asszonyokat vagy építészeti terveket skiccelgetett. Egy karikatúrán is, amely a Japán kávézó művészasztalát mutatta be, az asztal mellett folyó vitától elfordulva az ablaküvegről törölgeti a párát. A rajz egyébként nagy sikertörténetet futott be, mert mindenki – aki eredetileg nem került rá – szeretett volna belőle egy olyan példányt, amelyiken ő is szerepel. Ilyenkor Hermann Lipót a megrendelőt rajzolta a főhelyre, a művészek pedig az ő mondandójára figyeltek. Bizonyos felár esetében hajlandó volt Lechner Ödönt is úgy ábrázolni, amint kedvenc foglalatosságával felhagyva elfordul az Andrássy út látványától és a megrendelőt figyeli.

„Papszi” azonban nemcsak öreguras kinézetével, de építészeti törekvéseivel is felkeltette a budapesti társaság és a kritikusok érdeklődését. Már 1897-ben, az Iparművészeti Múzeum átadásakor a támadások középpontjába került. A századforduló historizáló, letűnt korok elemeiből válogató építészetével szemben ugyanis Lechner tudatosan vállalt programként egy modern, ugyanakkor sajátosan magyaros stílus megalkotására törekedett. Az európai szecessziós stílusnak megfelelően az épületek túlzottan szabályos, geometrikus jellegét igyekezett megbontani a természetből ellesett organikus formákkal. Egy egész generáció követte őt kezdeményezésében, hogy a modern építészet lehetőségeit kiaknázva, sajátosan magyar ízt adjanak az épületeknek. „Nekünk sohasem volt alkalmasabb időpontunk nemzeti építőművészetünk megteremtésére, mint a mostani, mikor a modern építés új anyagai, új statikai vívmányai új formákat követelnek. Meglevő népies motívumainkat kell csak a modernbe oltanunk. Építőművészetünk ezáltal egyszerre magyarrá és modernné lehet.”

 

A német császárbajusz secessiósan stylizálva. Borsszem Jankó, 1900. máj. 27. 8. o.

Legzseniálisabb építészünk, a szeretetre méltó kis „apó”, akinek alkotásait a jövő fejlettebb nemzedéke levett kalappal fogja csodálni, belépett egy borbélyüzletbe. Lekapta kalapját, gyorsan kis selyemsapkát nyomott a helyébe és beleült egy karosszékbe.
– Tessék lenyírni a hajamat!
A borbélysegéd udvariasan mondta:
– Méltóztassék a sapkát.
– Nem, nem, a sapkára szükségem van, mert félek a léghúzástól. Az csak maradjon a fejemen!
– De kérem, a hajnyíráshoz…
– Sohse törődjék maga azzal! Csak nyírja, ameddig a sapka engedi.
A borbély elővette a szerszámát és fejcsóválva fogott a munkához. Gondosan lenyírta a hajat, amíg a sapkához nem ért az ollója. Akkor aztán fölállt a kis apó és mosolyogva levette a sipkáját.
– No látja, már készen vagyunk!
Valóban meg volt nyiratkozva teljesen, már ott, ahol nyiratkozásról szó lehetett! A kis apó melankolikus dicsekvéssel mondta:
– Lám, ezt a kunsztot sem tudtam még húsz év előtt: sapkában hajat nyíratni!
(Pesti Napló, 1902. máj. 11. 10. o.)

 


Szinte azt mondhatnánk, hogy megszokott jelenség, hogy a közvélemény csak lassan képes követni az új törekvéseket, és a zajos véleménynyilvánítások közé ilyenkor gyakran keverednek talán túlzottan is éles kritikai hangok. Lechner Ödön lassan érlelődő, formálódó stíluspróbáit is számtalan negatív jelzővel illették. Az Iparművészeti Múzeumot, a korban meglehetősen szokatlan túlburjánzó díszítései miatt csak a „cigánycsászár palotája”-ként emlegették. A felavatási ünnepségen pedig a tömegben kihallgatott párbeszédet közölt az egyik napilap, amelyben az alkalmi kritikus az épületet gazdag majolika borítása miatt a fazekas műveként aposztrofálta.

Lechner épületeinél azonban nemcsak a díszek burjánzását kifogásolták. Már az Iparművészeti Múzeum kapcsán felmerült az a vita, vajon lehet-e pusztán a népi hímzésekről ismert formavilág átvételével magyar építészetet teremteni. Az 1880-as évektől kezdve, a magyar nép gyökereit kutatva megkezdődtek a néprajzi gyűjtések, aminek egyik úttörője Huszka József rajztanár volt. Több könyvet is kiadott a magyar ornamentikáról, aminek motívumait Lechner is előszeretettel alkalmazta az épületek ablaknyílásainál és a falfelületek díszítésénél. De nemcsak a gyűjtés eredményét, hanem Huszka elméletét is fenntartás nélkül elfogadta, miszerint a népi hímzésekről ismert virágmotívumok többsége stilizált páva, illetve a páva tolla, amelynek szimbolikáját és formavilágát a keleti kultúrákban és a feltételezett őshazában, Levédiában lehet keresni. Lechner az elméletet folytatva azt állította, ha nem is maradtak fenn magyar honfoglalás kori építészeti emlékek, az analógia révén ezek a formák pótolhatók a keleti építészetből. A magyar nemzeti érzéseket konzervatív módon tápláló politikai elit és a mögöttük álló építész érdekcsoport azonban elutasította ezt az irányzatot. Emlékezetes, hogy Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter – aki egyébként a magyar művészet lelkes támogatója volt – talán éppen túlzott elhivatottságának köszönhetően parlamenti beszédében szembefordult Lechnerék építészeti törekvéseivel, azokat magyartalannak minősítve. „Fölhívtam – úgymond – az építési osztály vezetőjét és azt mondtam neki, hogy a szecessziós stílust nem szeretem és mivel igen gyakran a magyar stílus neve alatt szecessziós stílussal találkozunk, az én ízlésemnek ezen szecessziós stílus nem felel meg, mert nekem is van jogom bizonyos ízléssel bírni (…) Reám sok építkezés azt a benyomást teszi, hogy akik magyar stílusban akarnak dolgozni, bizonyos tekintetben szecessziós stílusban dolgoznak, hogy tehát ilyen szecessziós stílus a vezetésemre bízott tárca körében a jövőben ne igen legyen lehetséges, iparkodni fogok azt megakadályozni.” Rév Ilona szerint a szecesszió nemzetietlenséggel való megbélyegzése volt a leghatásosabb módja a közvélemény befolyásolásának. Mindenesetre tény, hogy 1902-t követően kevés megbízást kapott Lechner Ödön, amelynek méltánytalansága ellen számosan emeltek panaszt. 1903 decemberében társadalmi mozgalom indult egy Lechner Ödön vezetésével létesítendő mesteriskola érdekében. A kezdeményezés azonban Lechner nevével fémjelezve eleve sikertelenségre volt ítélve. Hauszmann Alajos, a műegyetem rektorának beszédében hangzott el, hogy a magyar építészképzést egy mesteriskolával vagy hosszabb tanulási idővel kell megoldani. Azonban 1904-ben már azt írta, hogy „végtelen megnyugvásomra” a Képzőművészeti Tanács – mely hivatott képviselője a magyar művészet ügyének – a beadványt már azzal a javaslattal terjesztette fel a vallás- és közoktatásügyi miniszternek, hogy csak a képzési időt hosszabbítsák meg, mert nem lenne helyes egyetlen stílus követőjének kezébe adni a magyar építészképzést. Mindenesetre a lehetőség, hogy ennek a rebellis stílusnak a képviselői magukhoz kaparinthatják a jövő építészeinek képzését, és ezáltal megsokasodhatnak Budapesten az ilyen jellegű épületek, sokakat komolyan megijesztett. Márkus József idézi fel azt a közhangulatot, amely már-már szinte szitokszóként használta a szecessziós megjelölést. „Egy idő óta sajátságos vélemények bugyborékolnak elő a magyar intelligenciából, amelyek végérvényesen konstatálják a fővárosi utcák csúnyaságát és minden csúnyaság magyarázatát ebbe a szóba szokták összefoglalni, hogy »secessió«.”

 

A secessiós írás. Jelenet a sárga villamoson. Borsszem Jankó, 1901. márc. 31. 5. o.

Budapestnek legérdekesebb különce: Kisszelák. Azazhogy nem is Budapestnek a különce ő, mert hisz éppen az a legnagyobb különcsége, hogy bár vagy harmincmillió értékű vagyona van Budapesten, ő maga mégsem itt lakik.
Ennek pedig az a története, hogy már évekkel ezelőtt valami örökösödési perbe elegyedett a testvérhúgával és ő került ki vesztesen a pörből. Igaz, hogy vagy kétmillióról volt szó, de hát mi volt az neki? Akinek harmincmilliója van, annak nem okvetetlenül muszáj kétségbeesnie, ha elvesznek belőle kettőt. Még így is megélhet valahogy. Hanem azért ő mégis szörnyen fájlalta azt a veszteséget. Úgy képzelte, hogy az egész igazságszolgáltatás, az egész főváros, az egész ország csak arra szövetkezett, hogy Kisszeláknak kevesebbje legyen kétmillióval. Iszonyú bosszút esküdött:
– Úgy elmegyek innét, hogy soha sem jövök vissza! Vesszen éhen az ország, de tőlem ugyan egy veszekedett garast sem lát!
Elköltözött Párizsba, itt hagyván húsz házát, telkét és rentéit. A jövedelmét azonban maga után küldeti szépen. A főváros legfejlődőbb pontjain vannak az ő házai. Körülöttük csupa modern, díszes paloták emelkedtek, de az ő házai megmaradtak ócskáknak, egyemeleteseknek, rozogáknak. A lakók panaszkodtak, hogy az eső becsurog a romlott tetőn, a szél befütyül a meglazult ablakréseken, de ő kevélyen visszautasít minden panaszt.
– Akinek nem tetszik, költözzék ki. Egy szeget sem változtatok a házaimon. El akarom csúfítani egész Budapestet.
A kávéház művész-asztalánál erről az úrról beszélgettek tegnap. Az egyik művész kifakadt keserűen:
– Mégis hallatlan, hogy egyetlen ember így útját állhassa a főváros fejlődésének! Nem elég, hogy a jövedelmét Párizsban költi el, még azt sem engedi meg, hogy mások építsék be idehaza ronda telkeit.
Épp akkor lépett be Lechner Ödön, a magyar építészek atyamestere és mosolyogva kérdezte:
– Miről van szó? Miért pattogsz?
– Eh! Az ellen pattogtam ki, hogy az a Kisszák nem engedi beépíttetni a telkeit, pedig van vagy húsz telke!
Lechner nagyot nevetett:
– Barátom, én nem ismerem azt a Kisszelákot, de gratulálok neki, mert ő Budapest legigazibb barátja. Mert amíg ő él, legalább húsz telek lesz a fővárosban, amit semmi esetre sem rontanak el az építészek!
(Pesti Napló, 1903. jan. 17. 13. o.)

 

A közhangulatot jól érzékelteti az a karikatúra, amely közvetlenül a mesteriskoláról szóló memorandum benyújtása után jelent meg a Borsszem Jankóban. A karikatúrán Garay Ákos egy elképzelt „lechneri” városképet mutat be. A városban a környezethez idomulva bő gatyát, cifra szűrt és hímzett subát viselő vagy díszes atillában sétálgató alakok jelennek meg. Az épületek itt már nemcsak díszítéseikben, de tömegalakításukban is a magyar népművészetet követik. Az épületek teteje – nyilván a nyeregtetős lefedésre rímelve – a magyar nyereg formáját veszi fel, a kémények a huszársisakét. A város utcáin fokosból készülnek a lámpavasak, egy ostor a villanypózna a háztetőn. A hidat pipa és a sarkantyú ötvözéséből alakították ki, míg a hegyoldalban kulacs formájú pincék sorakoznak. Az ilyen vicces rájátszások mellett azonban feltűnnek olyan konkrét elemek is, amelyeket Lechner hasonlóan alkalmazott épületeinél. A házak ablakainak virágformáit – Huszka gyűjtéséből kiemelve – Lechner is használta a Postatakarékpénztár oromzati és toronyablakainál. A templom kupolája méhkasból készült, emlékeztetve ezzel a Postatakarékpénztáron alkalmazott kaptár díszítésre, melyekhez a gyűjtögetést szimbolizálandó majolika méhecskék igyekeznek. A magyaros stílus teljes kimerítése után a rajzoló még egy-egy szóviccet is megengedett magának, mellyel a magyarság keleti eredetét valló irányzatra és az azt kritika nélkül átvevő Lechnerre utalt. Az épületekben elhelyezett szatócsbolt fölé szójátékkal élve a Dely József feliratot helyezte el, utalva ezzel a delycatess termékek forgalmazására és egyben a török eredetű deli szóra is, mely többek között ékest jelent. A folyó túlpartján pedig a szabómesternek adta jellemzően a Tükör Pál nevet, mely talán nem véletlenül szintén török eredetű szó.

A Borsszem Jankó általában a nagyvárosi polgárság szája íze szerint fogalmazott, ezért ezt a karikatúrát sem Lechner Ödön stílusának kritikájaként, sokkal inkább az új stílusnak ellenálló, annak elterjedését minden eszközzel megakadályozni akaró konzervatív körök félelmeinek kifigurázásaként kell értékelni. Nem véletlen az sem, hogy ebben a lapban jelent meg az a karikatúra is, amely a császárt ábrázolja szecessziós stílusban. Ennek külön pikantériáját pedig az adja, hogy őfelsége köztudottan nem lelkesedett a szecesszióért. Amikor megtekintette az Iparművészeti Múzeum épületét, merő udvariasságból gratulált a művésznek, majd az udvari tanácsos címet adta neki. Lechner azonban nem ment el a kitüntetéssel járó kihallgatásra, mert rangján alulinak érezte azt a kitüntetést, amelyet „minden szatócs kijárhat magának”. Az anekdoták tanúsága szerint a megbízások ritkasága és nevének tiltó listára tétele nem keserítette el az idős építészt. Továbbra is bízott tervei megvalósulásában és átmenetinek tekintve a helyzetét kedélyes humorral szemlélte a világot.

2007/4. 66-68.o.