Reflex - Capa “leleplezése”

re: Mórocz Csaba: Robert Capa a színpadon – A fotográfia diadala Artmagazin 39 2010/3 42-49.o.

Az előző számban „leleplező cikk” látott napvilágot Robert Capa A milicista halála c. képével kapcsolatban (miszerint a kép „hamis”, megrendezett). E cikkben jó pár motívum zavaró a művészet és a fotográfia szerelmesei
számára, de nem az, hogy a kép esetleg megrendezett...

A cikk szenzációként tálalja, hogy Capa képe „lelepleződött”, és mindent elkövet, hogy mind a szenzáció, mind pedig a lelepleződés ténye a lehető legelsöprőbb módon érvényesülhessen. Pedig ami történt, az már pontosan egy éve történt, az új fejleményekről szóló hírek egy éve járták be a világsajtót, beleértve a magyar sajtót (pl. a HVG.hu-t). A „lelepleződés” ténye pedig van, akik számára kérdéses, van, akik számára nem – de az biztos, hogy Capa művészete, életműve, image-e e fordulattól semmilyen módon nem sérül, azaz a világ ugyanúgy szereti Capát, mint eddig, s erre ugyanúgy meg is van az oka.

Mint ismeretes, az új fejlemény (ami minden Capa-kutató számára egy örömünnep) úgy jött létre, hogy 2007-ben előkerült „a mexikói bőrönd”, s így a Capa-életmű teljesebbé vált, mint valaha, és ebből a korábban nem látott anyagból
rendezett kiállítást az ICP, amely révén José Manuel Susperregui profes-
szor be tudta azonosítani A milicista halálának helyszínét. Ki ne örülne ennek?
A professzor az „új helyszín” alapján azt a következtetést is levonta, hogy (mivel ott, Espejóban a kérdéses időben, 1936. szeptember elején) nem zajlottak összecsapások, hogy a milicista nem eshetett el harcokban, sőt, a milicista nem lehet azonos Federico Borrell Garciával, aki ugyanaznap máshol esett el (az „előző helyszínen”, Cerro Murianónál).

Tény, hogy e fotó körül rengeteg a misztikum, kezdve azzal, hogy Capa nemigen
nyilatkozott róla. Tény azonban az is, hogy e kép attól lett az, ami (legenda),
hogy a LIFE magazinban 1937 júliusában e képaláírással publikálták: „ROBERT
CAPA’S CAMERA CATCHES A SPANISH SOLDIER THE INSTANT HE IS DROPPED BY A BULLET THROUGH THE HEAD IN FRONT OF CORDOBA”.

Ettől a képaláírástól vált legendává (de nem csak ettől: a fotó ugyanis lenyűgöző, plusz Capa későbbi életműve enyhén szólva megtámogatta e legendát). Akár megrendezett a kép, akár nem, Capa nagy művész, zseniális fotográfus, és még etikai hibát sem róhatunk fel neki (hiszen e felirat nem tőle származik), a kutatások tétje pedig csupán az, hogy a halál pillanatát látjuk- e a képen vagy „csak” annak az ábrázolását. Az egymással versengő elméletek közül a valódi-halál melletti egyébként úgy szól, hogy nem harc közben, hanem játékos fotózkodás során csapott le rájuk egy orvlövész, ami eléggé valószínűen hangzik, és nem igazán lehet cáfolni. Fontos azonban észrevennünk, hogy nem is a cáfolat vagy a cáfolat cáfolata a cél, hiszen ez már egy legenda. Inkább a helyzet és a tények ismertetése lenne a cél, szem előtt tartva, hogy
Capa zseniális fotós.

Az ominózus cikk azonban nem kifejezetten szimpátiakeltő Capával kapcsolatban,
ráadásul e koncepciót fontos tények elhallgatásával támogatta meg a szerző.
A Knightley-féle döntő bizonyíték például időközben megdőlt, ugyanis a Capa védelmében kutatásba kezdő Whelan professzor megdöntötte, nemcsak cáfolva Gallagher „vallomását”, de még azt a fotóst is megtalálta, akivel Gallagher összetévesztette Capát. Mármost úgy megírni egy cikket, Knightleyt és Gallaghert is említi, de a tényt nem, hogy Knightley bizonyítéka lelepleződött, nem egy barátságos tett.

A cikk sajnos nemcsak sarkosan fogalmaz, de sarkosan igyekszik láttatni is, ami Capával kapcsolatban méltatlan bánásmód.

Jósvai Péter


Válasz Jósvai Péternek

Az Artmagazin júliusi számában megjelent írás nem közölt „szenzációkat” és nem kívánta Capa fotográfiáját „legendaként” sem tárgyalni. (A Capa-legenda kapcsán Patrick Jeudy filmrendező és Gérard Miller pszichoanalitikus kiváló dokumentumfilmet készített 2004-ben. Az ötvenperces film címe: Robert Capa, l’homme qui voulait croire à sa légende. A forgatókönyv olvasása után Cornell Capa megtiltotta testvére képeinek felhasználását és perrel fenyegette a szerzőket.A képeket nem is használták, de a film elkészült és tucatnyi TV bemutatta, köztük a francia–német ARTE kétszer is.)

Az írás olyan információkat sorakoztatott fel, amelyek hosszabb-rövidebb ideje ismertek lehettek a magyar olvasó előtt is. Mindezekből azokat a tényeket emelte ki, szedte időrendbe, rendszerezte, amelyek kétségtelenül meghatározták A milicista halálának „utóéletét” a médiában, különös tekintettel az ICP, Cornell Capa és Richard Whelan kereskedelmi vonatkozású, instrumentalizáló szerepére is. [A cikket bevezető lead, ahogy a legtöbb esetben, ezúttal is a szerkesztőségben született – szerk.]

Jósvai Péter, úgy tűnik, elsősorban egyfajta Capa-hozsannát hiányol. Ez a hozsanna gyakran felhangzott már a sajtóban. És nem kétséges, hogy újra és újra hallani fogjuk a jövőben is, de reméljük, nem egy olyan hosszabb lélegzetű értelmezés helyett, amely a művet Robert Capa, a háborús fotográfia, a háború bűvölete(!), a háború reprezentációja a médiában és a befogadás ötszögű
viszonylatában tárgyalja majd, természetesen azzal együtt, hogy a szerző egyben
felfedi majd azt az evidenciát is „a fotográfia szerelmesei számára”, hogy a fotográfiában miért nem „hamis” a „megrendezett”. (Az Artmagazinban megjelent írás nem ezt az „ötszöget” elemzi. De erről a problematikáról kiváló munkák jelentek meg: Amar – Blondet – Bisch: Voir ne pas voir la guerre, Musée de l’Histoire Contemporaine, Paris, 2001. Caroline Brothers: War and Photography:
A Cultural History, Routledge, London, New York, 1997. Laure Beaumont – Maillet: Capa connu et inconnu, BNF, Paris, 2004. François Fontaine: La guerre d’Espagne, un déluge de feu et d’ images, BDIC, Berg International, Paris, 2003.)

Úgy hisszük, hogy a „legenda” – mint egy magyar fotografikus fairy tale, Capa bárányfelhő képében való láttatása – helyett egy ilyen értekezés nagyban segíthetné megközelíteni a capai fotográfia valódi lényegét. (Mindezzel a magyar fotótörténet-írás – és Richard Whelan is – adós.) Mindenesetre J. P. értékes soraiból megtudtuk, hogy a „Capa-image” a „Robert Capa a színpadon” c. írás után sem „sérült meg” és „a világ ugyanúgy szereti Capát, mint eddig, s erre ugyanúgy meg is van az oka”.

Bízunk benne, hogy J. P. arra az „image”-ra gondol, amelyet az általunk leírt tényezők is döntően formáltak. Írásunk célja tehát az is volt, hogy megkíséreljük körvonalazni, miként formálódott ez a nemcsak-fotografikus „fejlemény”, a „Capa-image”, az, amit „a világ a szeret”.

Mindez elsősorban nem „a világnak” szólt, hanem azoknak, akik, mint az írással
együtt közölt Cardon-rajzon, ott ülnek a széken, és tárgyilagosan méricskélik, mérlegelik azt, hogy mit látnak a fotográfiákon, figyelmen kívül hagyva bizonyosak sugallatát azt illetően, hogy mit kell látniok. Sőt, azoknak is, akik úgy hiszik, hogy a fotografikus kép túlmutat a fotográfus képlékeny "legendáján". Innen az alcím. A fotográfia diadala.


***


A Jósvai Péter által „új fejlemény”-ként említettekkel kapcsolatban: A „mexikói bőrönd” nem 2007-ben tűnik fel, hanem 1994-ben. Még ebben az évben Gerald Green, a New York-i Queen’s College tanára, a polgárháború kutatója, Cornell Capa tudomására hozza annak létezését. Ezek után egy közel tízéves, a tulajdonost
képviselő Benjamin Traver és az ICP közötti tárgyalássorozat eredményeként
a negatívok az ICP tulajdonába kerülnek és ezek megszerzését az ICP 2008. január
27-én jelenti be. A „mexikói negatívokról” készült nagyítások nem szerepeltek az
ICP kiállításán (2007. szept. 29 – 2008. jan. 6., katalógus: This is War – Robert Capa at Work). A közel 4500 negatív elsősorban David Seymour, Gerda Taro és Fred Stein felvételei és hozzávetőlegesen 40 százalékuk Robert Capa fotója. Ebből az anyagból majd, e sorok megjelenésével egy időben, 2010. szeptember 23-án The Mexican Suitcase címmel rendez kiállítást az ICP, a katalógus egyik szerzője Michel Lefebvre lesz, aki a francia Le Monde újságírója, számos,
a polgárháborúval kapcsolatos könyv és írás szerzője.

J. Manuel Susperregui nem a New York-i kiállítás nyomán azonosítja a „milicista”
helyszínét. Ezt, minden kétséget eloszlatva, a La sombra del iceberg című film szerzői teszik meg, és ennek nyomán Susperregui állítja és bizonyítja, hogy a fotó készítésekor, Espejóban, a VU-ben közölt fotók helyszínén (sem a Whelan által megjelölt Cerro Murrianóban) a képek készítésének időszakában semmiféle katonai aktivitás nem volt. Sőt, ellentmond Brotonsnak, és egyben Whelannek is, akik könyveikben helytelenül F. Borrell Garciát jelölik meg mint „milicistát”.
(Brotons könyvének kiadója a szerző maga.) A helyszín azonosítása majdnem banális.

Ez a térség, ahol a fotó helyszínét keresni kellett, alig nagyobb, mint egy közepes magyar megye fele. Különös, hogy Capa, és közelebbről a milicista történetét majd 25 éven át kutató Whelan minderre nem szakított időt (de lehet, hogy ebben naivan tévedünk...!!). Hogy leírja azt a tényt, hogy a fotó helyszíne (és minden kétséget kizáróan az) Espejo, nem várhattuk Whelantől (ehhez meg kellett volna találnia Espejót). De azt, hogy az a hely, ahol a milicista készült, nem Cerro Murriano, könnyedén megtudhatta volna... Talán mindez ütközött azokkal az érdekekkel, melyeket Capa biográfusa képviselt?

Meglepő az is, hogy Whelan számtalanszor és könnyelműen hivatkozott a 2007- es kiállítás katalógusában arra a Brotonsra is, akinek neve, a spanyol Capa-film szerzői szerint, a polgárháború történetét kutató intézmények kutató- vagy látogatólistáin ismeretlen...

Mindennek tudatában, és ez már a New York-i katalógus olvasásának pillanatában
is így volt, úgy gondoljuk, hogy Richard Whelan „orvlövész feltételezése” egyfajta mentőöv (a milicistának meg kell halnia Whelan színházában). Ugyanez az általa fabrikált és Gallaghernek tulajdonított, Capa személyével kapcsolatos tévedés is.

A J. P. által említett „Knightley bizonyíték” nem „dőlhetett” meg. Phillip Knightley mindössze megkérdőjelezi a milicista valódi halált megörökítő voltát. Későbbi, ezzel kapcsolatos érve, és nem „bizonyítékai”, ennek a feltételezésnek való ellentmondás hiányára alapozódnak. (Ma már tudjuk, Knightley kérdései és feltételezései helyesnek bizonyultak.)

Mórocz Csaba