A Nyolcasok

Rieder Gábor

1909 szilveszterén kitört a festészeti forradalom Magyarországon. Összeállt nyolc Párizst megjárt fiatal festő, a vezérnek született Kernstok Károly, a mindenben tehetséges Berény Róbert, a hivatalnok fiú Márffy Ödön, a süket bohém Tihanyi Lajos, a tragikus véget ért Czigány Dezső, a faragatlan fauve-nak titulált Czóbel Béla, a reneszánszért lelkesedő Pór Bertalan és a névsorból rendre kifelejtett Orbán Dezső. Három nagy kiállítást rendeztek, útjára indítva a magyar avantgárd festészetet. A legendás Nyolcak történetét – a pécsi Európa Kulturális Fővárosa programsorozat lezárásaként – nagyszabású kiállítás dolgozza fel, a lehetőségekhez képest rekonstrukciós szándékkal. (1)

 

A keresők és az utókor

A Nyolcak jól csengő piaci márkanév: a csoport tagjainak 1910 körül készült festményeiért simán repkedtek a tíz-, húsz-, sőt a harmincmilliós árak is az árverezőtermekben a 2000-es években. Nehéz elhinni, hogy nem mindig lelkesedtek értük ennyire. A hazai avantgárd előfutárainak kikiáltott csoportosulás kortársai hamar kudarcnak minősítették a történteket. Nem véletlenül használták a semleges ízű Nyolcak elnevezés helyett a keresők kifejezést, amiben – pláne későbbről visszatekintve – benne rejlett a kudarc beismerése is. A baloldali művészetkritikus Hevesy István írta 1921-ben: „A társadalmi léleknek kell előbb megkomponálódnia, hogy a művészetben kompozíció létrejöhessen. A »keresők« nem látták eredménytelenségük okait, és azért semmi áron sem akartak vesszőparipájukról, a forma és kompozíció elvéről leszállani. (…) A visszafordult keresők reménytelen próbálkozásai után új kísérletezők jöttek.”

A modern törekvések másik neves propagátora, Kállai Ernő sem vett tudomást a csoportról, furcsa módon egyedül Genthon István, a polgári Gresham-kör nagy barátja emlékezett meg róluk a két világháború között, de ő is több ellenszenvvel, mint megértéssel.

 
1945 után sem sokat változott a helyzet, Pogány Ö. Gábor előbb méltatta a csoportot, majd a szocreál doktrína hatására megtagadta őket mint kozmopolita és renitens társaságot. A pécsi kiállítás egyik kurátora, Passuth Krisztina meséli, hogy mikor az ötvenes évek végén szakdolgozatát a Nyolcakból írta, még a festményeket is alig nézhette meg a Nemzeti Galéria raktáraiban. Rázárták az ajtót és két órát kapott, hogy a félsötétben jegyzeteket készítsen. Az illetékesek még 1965-ben is rettegtek a lehetséges politikai atrocitásoktól, amikor a művek – a társaság első retrospektív kiállításán, a székesfehérvári István Király Múzeumban megrendezett Nyolcak és az aktivisták című tárlaton – felkerültek a falakra. A botrány elmaradt (még Kassák jelenlétét is lenyelte Aczél), a Nyolcak pedig úgy került be a művészettörténeti kánonba, mint az első magyar avantgárd képzőművészeti csoportosulás. Megjelent róluk Passuth Krisztina összefoglaló műve és egymás után csordogáltak a kismonográfiák is. Művészettörténeti pozíciójuk csak akkor módosult, mikor a nagy 1996-os Nagybánya-kiállításon előkerültek a neósok, majd a 2006-os Magyar Vadak-tárlaton (erős átfedéssel) a hazai fauve festők. A modernista élcsapat fellépése így előretolódott pár esztendővel. A magyar Vadakat is felhajtó kutatócsoport joggal érezhette: eljött az ideje, hogy a Nyolcak-kérdést újból napirendre tűzzék. Ebből született meg a hatalmas tudományos háttér- és szervezőmunkát felvonultató pécsi Nyolcak-kiállítás.
 
Ki, mit, miért?
 
A kiállítás katalógusában szomorúan vallja be Barki Gergely, hogy a csoport megalapítása körül még mindig túl sok az ellentmondás. Nyolcaknak nevezzük őket, bár egyik kiállításukon se szerepeltek pont ennyien! Vezetőjüknek Kernstok Károlyt tartja a szakirodalom, de több újságíró is bábáskodott a csoport születésénél, sőt Orbán Dezső is törte a fejét valami hasonlón (bár az a közismert történet nem bizonyítható, hogy a Nyolcak Orbán műtermében alakult volna meg hivatalosan, 1911-ben). Az sem kérdés: az első lökést a nagybányai palotaforradalmat kirobbantó Czóbel Béla adta, aki viszont személyesen sosem volt jelen a Nyolcak tárlatain, Franciaországból küldözgette haza képeit. De az tény, hogy Kernstok közös párizsi és nyergesújfalui tartózkodásuk után szakított korábbi konzervatívabb stílusával, és lépett a párizsias modernség czóbeli útjára. 

A progresszív és kevésbé progresszív új művészeti társulások ekkoriban, a forrongó 1900-as évtizedben egymást követték. Ady és a Nyugat színre lépésétől nem függetlenül megalakult a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre (MIÉNK), majd a rövid életű Művészház, de ekkoriban állt fel az Iványi Grünwald Béla által vezetett Kecskeméti Művésztelep is. A Nyolcak ebben a forradalmi nyüzsgésben született meg, több bába szorgos közreműködésével. 1909 tavaszán Bölöni György például szervezett egy vidéki utazókiállítást a modern fiatal piktoroknak. Valahol ez – az anyagilag kudarcot hozó – vállalkozás is szerepet játszott a csoport összekovácsolódásában.

A korszak sürgő-forgó művészmenedzsere, a Művészházat alapító Rózsa Miklós is lecsapott a Kernstok-csoportra, de az első kiállítás végül nem nála, hanem a progresszívok másik kedvelt fórumán, a Könyves Kálmán Szalonban valósult meg. Az Ady kötetét visszhangozó Uj Képek című tárlat az esztendő utolsó napján, 1909. december 31-én nyitotta meg a kapuit. Intézményesült csoportról csak nagy jóindulattal beszélhetünk, Márffy épp Firenzében volt, Berény és Czóbel pedig még Párizsban. Kernstok, Czigány és Orbán sietve, szinte titokban szedte össze a festményeket, a friss francia impulzusokat magukba szippantó barátaiktól. (Pór Bertalantól például félkész állapotban vitték magukkal a Családot.) Hivatalos egyesületről tehát nem beszélhetünk, nem írtak alá alapító okiratot, bár a művészek egyértelműen nyolcfős csoportként gondoltak magukra. A nevek terén teljes a káosz a korabeli forrásokban, egyaránt használták a Kernstok-csoport, az Uj Képek csoport és a Nyolcak vagy 8-asokelnevezést, nem beszélve a később használatos keresőkről, aminek filológiai tisztázása még várat magára. (Barki szerint nem biztos, hogy a keresők 1911 előtt tényleg közszájon forgott volna, ahogy azt a szakirodalom eddig magabiztosan állította.)

Az utak elválnak

A szellemi vezér ekkor még Kernstok Károly volt, a nagy műveltségű, politika iránt is fogékony, jó társadalmi kapcsolatokkal és kicsiny nyergesújfalui birtokkal rendelkező szabadkőműves festő. Pár évvel idősebb volt a többieknél, kipróbált már több 1900 körül divatos stílusirányzatot, volt már neve, rangja, befolyása. Fellépése is vezetőszerepre predesztinálta: „Külső megjelenésében – írta Bálint Lajos visszaemlékezésében – és egész magatartásában vonzó. Ha valahol megjelent, szinte önkéntelenül a társaság központjává vált. Szőke szakállával, csillogó kék szemével és ellenállhatatlan mosolyával néha valamely legendás prófétára emlékeztetett.” Két szolidabb tájképpel és két, fiatal fiúkat ábrázoló aktkompozícióval jelentkezett az első kiállításon. A törékeny, mégis izmos, elnagyolt, mégis plasztikus figurák az itáliai reneszánsz hatásáról tanúskodtak. A meglehetősen kicsi „kamaratárlaton” nem ő, hanem Czigány és Márffy vitte a prímet. Czigány fauve-os, élénkzöld árnyékokkal modellált portrékat állított ki, Márffy diszkrétebb, lírai tájakat.

A pécsi tárlat katalógusában összegyűjtött – már beazonosított – egykor kiállított képek reprodukciói közül kirínak Czóbel virágos cserepei rikító, zöld-sárga-kék színkontrasztjaikkal. A Párizsban időző Berénytől csak egy akár neósnak is beillő kertrészlet szerepelt, Pórtól az enyhén stilizált, Gauguint idéző, de azért meglehetősen konvencionális családi csoportportré. Orbán Dezső masszív, cézanne-os ihletésű gyümölcscsendéletekkel simult bele a mezőnybe, Tihanyi pedig folytatta a Nagybányán elkezdett irányvonalat, bár a falulátképeken még feljebb csavarta a kontrasztosítót. De éppen ő, a Balaton kávézó tulajdonosának süket, csökönyös fia rukkolt elő a tárlat legnagyobb botrányt kiváltó képével, a Birkózókkal. A ligetben tusakodó elnagyolt, vad előembereken szívesen élcelődött a korabeli kritika.

Kernstok meghatározta a mozgalom céljait A kutató művészet című előadásában. Beszéde nagy karriert futott be a pesti értelmiségi közegben: a Galilei Kör után a Nyugat hasábjain is megjelent. „Közönségünk progresszív rétege (…) – írta Kernstok – megérezte, ha nem is végét, eredményét, de igenis kezdetét egy hosszú, nagy útnak, amelyen tradíciókból kiindulva megyünk előre, hogy keressük és megtaláljuk azokat az új nagy értékeket, amelyek lényegileg nagyon is rokonok lesznek minden idők jó művészetével.” A hatás nem maradt el. A fiatal Lukács – ugyanezen az eseményen – kimondta az esztétikai verdiktet: az utak elváltak, a modern művészek elszakadtak a megkövesedett impresszionistáktól. „Itt nem egy új művészet érvényesüléséről van szó – érvelt Lukács –, hanem a régi művészetnek, a művészetnek az újra feltámadásáról, és feltámadása előidézte élethalálharcáról az új, a modern művészet ellen.

Kernstok Károly megmondotta, hogy itt miről van szó. Arról, hogy azok a képek, melyeket ő és barátai festenek (és azok a költői alkotások, amelyeket egypár költő, és filozofémák, amelyeket egypár gondolkodó létrehoz), a dolgok lényegét akarják kifejezni. Dolgok lényege! Ezekkel a polémiát kerülően egyszerű szavakkal meg van jelölve a nagy vita anyaga, meg van jelölve a pont, ahol az utak elválnak.” A polgári radikálisok magára találása kiváltotta a politikai ellentábor haragját. Gróf Tisza István – korábbi miniszterelnök – támadásba lendült a modern festők ellen, feldübörgött a kultúrharc zaja, de a szellemet már nem lehetett visszagyömöszölni a palackba.
 
Fenn a csúcson

A csoport igazi nagy dobása az 1911-es második kiállítás volt. Itt már tényleg a sajtóban közkézen forgó, bejáratott brandként működő Nyolcak névvel állítottak ki. A gazdag anyagot felvonultató tárlat április 16-án nyílt meg a reprezentatív helyszínnek számító Nemzeti Szalonban. Az újságírók által kinevezett „törzsfőnök”, Kernstok szerepelt a legkevesebb művel. Igaz, az árkádiai tájban gyülekező, meztelen, narancssárga lovasfigurákat ábrázoló óriási képe, a szép új világ múltba révedő metaforája volt a legdrágább mű a mezőnyben. (Párdarabja, a Magányos lovas szabadkőműves körökben kötött ki: a Palatinus páholyba tartozó bankigazgató, Lukács József szalonjában.) A tárlat sztárja vitathatatlanul Berény Róbert volt a maga 49 képet felvonultató külön kiállításszekciójával. A sokoldalúan tehetséges, zenébe és pszichoanalízisbe is belekontárkodó, de felettébb lusta Berény felsorakoztatta Párizsban csiszolgatott tudása teljes tárházát. Voltak közte polgárpukkasztó, lógó orrú, karikaturisztikus önarcképek (antiszemita gúnyolódás tárgyai is lettek), Mattise-t idéző, durván torzított, sárga női aktmodellek, Cézanne ecsetjére kívánkozó, ropogós, fehér terítős csendéletek, fauve-os tájak és a mindent ütő Reggeli a szabadban-parafrázisok. A pesti publikum előtt akkor még alig ismert, szemtelenül fiatal festő egy csapásra híres lett, ráadásul eladott vagy egy tucat képet.

A csoportból még Pór Bertalan váltott drasztikusan: megfestette – az olasz reneszánsz csoportos férfiaktjainak mintájára – a maga monumentális politikai ideálvilágát, a Hegyibeszédet. (Pórt többek között Luca Signorelli nagy falképei inspirálták.) A kék háttér előtt álló, nyúlánk, mégis robusztus, terrakotta színű – anatómiai könyvek izomköteg-illusztrációjának tűnő – héroszok egy új világ messiásai. Leplezetlenül beszélnek az új egyenlőségről, a polgári radikálisok nagy örömére.

Czigány inkább visszafogta magát, klasszikusan masszív csendéletekkel állt elő, akárcsak Orbán, aki azért pár durva női aktot sem szégyellt beválogatni. Egy szögletes meztelen nőalakot Márffy is vegyített a külvárosi látképek közé, Tihanyi pedig a neós–fauve-os falusi táj vonulatát folytatta, csak egy hegyes orrú kisfiúban villantva fel a későbbi jellegzetes, kubisztikus portréstílusát. A csoport erre a tárlatra is felkért pár vendégművészt (többek között Vedres Márkot és Lesznai Annát); a bemutató a progresszív pesti értelmiség találkozóhelye lett, egymásnak adták a kilincset az előadók és fellépők, Ady Endrétől Polányi Károlyig, Kosztolányi Dezsőtől Bartók Béláig. A tárlat hisztérikus sikere euforikus hangulatba hozta a társaságot, egymást érték az éjszakába nyúló mulatozások, gyakran Ady – nem épp absztinens – társaságában.

Egy rövid történet vége
 
A progresszív körökben aratott teljes diadal ellenére a sikerszéria nem folytatódott tovább. Volt pár közös külföldi fellépés, de az utolsó nagy Nyolcak-tárlatra már csak a törzstagok fele jött el. A keménymag még egy lépést tett az avantgárd radikalizmus irányába, a másik négy festő viszont visszakozott: karriert épített, beilleszkedett és monumentális megbízásokon dolgozott. Kernstok a népies szecesszióhoz visszanyúló dekoratív üvegablakokat tervezett épp a Schiffer-villába, a családi tragédiákon átkecmergő Czigány csendéletei egyre inkább klasszicizálódtak, ráadásul elkövette az „ősbűnt”: visszatért a biztos megbízásokkal kecsegtető Műcsarnok tárlataira. Márffy nagy lélegzetvételű, murális megbízásaira hivatkozva mentette ki magát, a külföldi karrierjét egyengető Czóbel pedig nem küldött több képet Párizsból.

A Nemzeti Szalonban 1912 novemberében és decemberében megrendezett harmadik Nyolcak-kiállítást a sajtó szinte egyöntetűen elutasította. Nem véletlen, hiszen a fauvizmus mellett egy új irányzat, a kubizmus is beszivárgott a falak közé. Különösen Tihanyi képein, aki ekkor talált rá – a kristályos élek mentén tördelt portrékkal – igazi nagy stílusára. Berény is kitett magáért, végigzongorázott több regisztert is, a kubofuturista karosszéken ülő nőtől az expresszív-szimbolista keresztre feszítésekig. Orbán masszív csendéletekkel és harsány tájképekkel érkezett, Pór pedig elhozta néhány önarcképét és a Népszínházba készített monumentális falképének vázlatát. Hiába társult a négyeshez csillogó fekete szobraival Fémes Beck Vilmos, az utak megint elváltak.

A Művészház 1914-ben vendégszereplési lehetőséget kapott a bécsi Künstlerhausban. A népes magyar modern mezőnyből kizsűrizték Berényt és Tihanyit. (Hogy mennyire nem tudtak mit kezdeni művészetükkel, itt egy epizód: Tihanyi egyik önarcképéről 1916-ban fotót küldött Bécsbe; a reprodukció fennakadt a hadicenzúrán, mert a kusza vonalakban sáncok és erődítmények madártávlati felvételét vélték felfedezni a hivatalnokok.) A kizsűrizett festőkkel tartott két kollégájuk, Pór és Fémes Beck az alternatív helyszínt felkínáló ellenkiállításra, a Kunst Salon „Brüko”-ba. A többiek nem vállaltak velük szolidaritást, Kernstok, Orbán, Márffy és Czigány bizony maradt a Künstlerhausban. A háromfősre fogyatkozott „falanx” még őrizte volna a lángot (ők voltak azok, akik Tihanyi apjának kávézójából, a Balatonból régóta ismerték egymást) – de könyörtelenül szétszórta őket a háború.

A Tanácsköztársaságban kisebb-nagyobb szerepet vállaló művészek soha többé nem találtak egymásra. Kernstok tovább viaskodott az expresszív és a klasszikus hatásokkal, Tihanyi Párizsban festette nonfiguratív műveit, Czóbel szép sikereket elérve Nyugat-Európában csavargott, Pór megjárta a Szovjetuniót, majd dicstelen szerepet vállalt a hazai szocreálban, Czigány végzett családjával, majd magával is, Berény tisztes polgári művésszé hízott, Márffy Csinszkával az oldalán szalont vitt egy budai villában, a kivándorolt Orbán pedig matuzsálemi kort élt meg mint az ausztráliai modernizmus nagy alakja. Jó pár évtizednek kellett eltelnie, hogy ismét felfedezzék a Nyolcak szerepét a hazai avantgárd művészet történetében.
 
Janus Pannonius Múzeum Modern Magyar Képtár, Pécs
A kiállítás megtekinethető: 2010. december 10 – 2011. március 27.


Jegyzet

(1) A cikk a centenáriumi kiállítás katalógusa alapján készült. (A Nyolcak. Centenáriumi kiállítás. Szerk. Markója Csilla – Bardoly István. Baranya Megyei Múzeumok Igazgatósága – Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutatóintézete, 2010)
Full 001456
Full 001457
Full 001458
Full 001459
Full 001460
Full 001461
Full 001462
Full 001463
Full 001464
Full 001465