Egy kiállítás rekonstruálása, avagy a Bandzsa Isten

Sándor Gábor

Kedves Olvasó! Mindig is érdekelt minket, hogyan birkózik meg egy-egy kortárs mű vagy jelenség értelmezésével a közönség – ha leszámítjuk a szűken vett szakmát, a művészeket vagy a hivatásos értelmezőket. Az eddig közölt laikus szövegek alapján egyelőre még nem tudunk semmilyen következtetést levonni, ha csak azt nem, hogy ezek néha érdekesebbek, üdítőbbek a szakszövegeknél, ami persze pont szokatlan szempontjaikból, lelkes rácsodál- kozásukból, vállalt szubjektivitásukból fakad. Hagyományos képkiállítás esetében is meglepő dolgok születhetnek (lásd előző számunkban Jósvai Péter cikkét Révész László László festményeiről), de mi a helyzet mondjuk egy csoportos koncept-kiállításnál? Ennek illusztrációjául álljon itt Sándor Gábor belgyógyász megnyitószövege, amely a 2008-as év egyik legérdekesebb eseményén hangzott el, Ekaterina Obermair, St.Auby Tamás, Kiss Éva Emese, Caterina Lewis, Loránt Anikó és Nagy Kriszta kiállításának megnyitóján az N & n galériában.

Bandzsa Isten (Szavazás embléma) (komp-print: St.Auby Tamás, Mesterházy Zsolt)

Tisztelt Egybegyűlt Közönség! Abban bízom, hogy ez a kiállítás nem lesz unalmas. Mindenesetre a meghívó nem az. Kezdődik egy szöveggel a 19. századi ír éhínség-tébolydákról, alatta egy piramis képe, Isten bandzsa szemével. A meghívó aztán négy, a TNPU-kommandó által meghívott művésznő nevével folytatódik úgy, hogy mindegyikük neve mellett fel van tüntetve egy vérmérséklet-típus. Ugyan miért? Tán a miheztartás végett, ha valamelyikükkel éppen szóba elegyedne valaki? És egyáltalán, igaz-e ez, vagy megtévesztés lenne? Hátha, amelyikük neve mellett azt olvassuk, hogy flegmatikus, valójában meg nagyon is vérmes természetű személy. Nem tudjuk.

Az is szerepel a meghívón, hogy a kiállítást csak 18 éven felüliek látogathatják. Emlékeznek a Huckleberry Finnre? Két kalandor – az egyik Királynak, a másik Hercegnek nevezi magát – színházi előadást tart egy arkansasi kisvárosban. Az első darab, egy Shakespeare-egyveleg, súlyos bukás. Nem adják fel, a második darab plakátján már az szerepel, hogy nőknek és gyermekeknek tilos a bemenet. Erre az előadóterem dugig megtelik. Az egyik kalandor, a Herceg, prológust tart a darab előtt – a Király Tevepárduca, ez a színmű címe –, és égre-földre feldicséri a szereplőket és az előadást. Nos, itt és most ez az én szerepem.

Az is lehet persze, hogy a kiállítás azért szól 18 éven felülieknek, mert szavazni lehet itt a TNPU piramisában – és szavazni csak 18 éven túl szokás. De a kiállítás rendezői arra is gondolhattak, hogy Nagy Kriszta művésznő mond vagy kiállít valami olyasmit, ami nem a fiatal tizenévesek fülének vagy szemének való. Bár lehet, hogy pont ők azok, akik meg se rezzennének a művésznő képeitől és szavaitól, hiszen a felnőttebbeknél jóval járatosabbak a szexuális képek és szavak világában, és a művésznő szűzies makacssággal és rosszcsont ártatlansággal megkomponált alkotásai igencsak kevésnek bizonyulnának számukra.

Szóval, mikor nyilvánvaló, hogy Nagy Kriszta művésznő semmiképpen nem veheti fel a versenyt a Tutti Frutti magazinnal, miért történik, hogy képei és előadásai felé mégis nagyobb figyelem fordul. Talán azért, mert nem az újságosstandok és erotika partyk világai az ő helyszínei, hanem a kiállító-és előadótermek. A művészet helyszínein, ahol mások a megszokott tolerancia határai, sokkal kevesebb explicit erotika is sokkal többnek tűnik. Nem kell egy vendégnek az operabálon klottnadrágban és tornatrikóban megjelenni ahhoz, hogy figyelmet keltsen, elég, ha csak vietnami papucsban megy oda.

De nemcsak az ilyen értelemben vett határok áthelyezése miatt is van súlya Nagy Kriszta művészetének. Megkérdeztem egy művészettörténésznőt, aki az ő munkáival is foglakozik, hogy szépnek tartja-e képeit. Azt válaszolta, hogy ezzel a kategóriával művészettörténész nem foglalkozik, mert nem lehetséges. És valóban, nehéz megmondani, mi az, hogy szép, pedig mindenki tudja. A szépség mindig felkavaró, és Nagy Kriszta képeinek intenzitását ez is okozza. Mivel én nem vagyok művészettörténész, nyugodtan mondhatom, hogy szépnek látom képei és szövegei érzékeny esztétikáját.

A másik művésznő, Kiss Éva Emese tán videó alkotásokat mutat itt be. Én nemrég láttam egyik rövid videó művét. Egy fiatal lány különböző helyszíneken áll, valamit kedves és egyszerű igyekezettel magyaráz, kicsit zavarban van, hétköznapi módon hebeg, úgy tűnik, valamilyen egyszerű dolgot próbál a maga módján szerényen elmagyarázni. Aztán mindig kiderül, hogy a lányt hangosan és agresszíven éljenző, tapsoló tömeg hallgatja. Az a tömeg, amit nemcsak a videóban megjelenő történelmi vágóképekről, hanem saját életünkben is megtapasztalva, nagyon is jól ismerünk. Az, ahogyan a tömeg nem egy vezér hipnotizáló ostobaságainak tapsol vadul, hanem egy fiatal lány természetes és egyszerű szavainak, nagyon megkapó. Megkapó vágyakozás, szép utópia ez a rövid-film. Hátha itt is láthatjuk.

Amit Loránt Anikótól láttam eddig, az csak néhány pillanatig mozdulóvá tett állókép. Csak néhány kis megrebbenő kép, de ezek olyan egyszerűek, annyira koncentráltak és pontosak, ahogyan csak egy elmerülten figyelő gyermek láthatja a világ aprócska darabját. Egy gyerek tud úgy nézni, hogy tényleg csak a látványt magát észleli, ami egy pillacsapása után kissé mindig megváltozik. Felnőtt korban már szinte soha nem csupán a látványt magát észleljük, hanem a látványt a látott dolog neve vagy jelentése erősen módosítja. Ezeket a nagyon finom és pontos képeket nézve, mintha egy gyerek szemével nézhetnénk újra a világot.

Hasonló képeket eddig csak Vető Jánostól láttam, de a fényművész úr néhány évtized munkája után jutott idáig, úgy látszik Loránt Anikó meg itt kezdi. Caterina Lewis festőnő meg láthatóan nem akar mesekönyveket illusztrálni, pedig nagyon is tudna. Festhetne gyönyörű babákat, manókat, rendíthetetlen ólomkatonákat, biztos vagyok benne, hogy nagyon sikeres lenne ebben, de nem teszi. Olyan babát fest, akinek valaki letörte a karját. „Nem én voltam, hanem ő” – emlékszünk, mondtuk. De tényleg, ki ne szerette volna letörni egyszer egy baba karját, de nem volt szabad. Vagy fest két porcelán figurinát, és ha már kettő van belőlük, miért ne lehetne leejteni az egyiket, a másik úgyis megmarad és ugyanolyan, mint az egyik. Mint két tojás, hasonlítanak és különböznek.

Mégis, ha eltörünk egy tojáshéjat, már soha nem tudjuk visszaragasztani pont olyanná, mint volt. Ez elég borzasztó, de nagyon így van mindennel. Lehet, hogy jól is van így. Mindenesetre a művésznő eltöri a babát és fest egy ugyanolyat. Képeivel bevon minket valami olyasmibe, amit nem szabad tenni, és még azt is sugallja, hogy hátha ezt meg lehet úszni. Tán innen szép képeinek felkavaró feszültsége.

Most pedig hadd szóljak néhány szót St.Auby Tamás kiállítóról is. Emlékszem St.Auby Tamásra abból az időből, mikor még egyetemista voltam – gyakran ott állt fehér ruhában a Felszabadulás téren, és elmerülten beszélgetett egy fekete ruhás fiatalemberrel, Hajas Tiborral. Mindenki tudta a faluban, hogy ezek fontos emberek. Tudtuk, hogy St.Auby az, aki egyszer egy kápolnában ült, fejére húzott vödörrel, nyakában egy tábla lógott ezzel a felirattal: – KIZÁRÁSGYAKORLAT – BÜNTETÉSMEGELŐZŐAUTOTERÁPIA .

Na ezért aztán igazán büntetés járt akkoriban. Később elment az országból, de mielőtt elment volna, csinált egy filmet, a Kentaurt, amit zárt vetítésen néhányan láthattak csak. Sok filmet láttam, kevésre emlékszem jól, de a Kentaurra nagyon is. Egyszerre volt éles, abszurd, vicces és szomorú. Aztán visszajött, és a Képzőművészeti Egyetemen kezdett tanítani. A 90-es évek elején, fehér lepellel borította be a Szabadságszobrot, és így a város, az ország fölött pár napig kiállította a Szabadság Lelkének szobrát. Van, aki erre nem emlékszik? Érdekes, groteszk és vicces volt az egész, mert akkoriban tényleg a szabadság szelleme lebegett a város felett. Hogy a szabadság szelleme egy rendíthetetlen, mozdíthatatlan nemzeti giccsszobor helyére állhatott, milyen sajátos, ritka, áldott pillanata volt ez a városnak és az országnak.
Hogy ezt akkor meg lehetet csinálni. És ő csinálta meg. Képzeljük el azt, hogy ezt ma akarná valaki megtenni. Ugye, lehetetlennek tűnik. Mert mi minden bújt ki a szabadság szellemének leple alól. Például gárdisták fekete ruhában. Ma akár úgy tűnhet, hogy nem is a szabadság szelleme lebegett ott, hanem egy Ku-Klux-Klan harcos. Mintha jóslás történt volna.

St.Auby Tamás sok mindennel foglalkozott, hogy mennyi mindennel, azt onnan tudom, hogy elolvastam az artportálon közzétett összefoglalót a munkáiról. Az összefoglalót ő maga írta, nem bízta másra, így olyan, mint egy önéletrajz. Felsorolja számos alkotását, akcióit, a szervezeteket, melyeket alapított, vagy azokat, melyekben részt vett. Én az egésznek a felét sem értem.

Csupa furcsaság. De nemrégiben el kellett olvasnom egy biokémikus akadémikus önéletrajzát – és orvos létemre azt is alig értettem. Úgy tűnik nekem, hogy St.Auby tag lett saját Akadémiájában. Más Akadémiába nyilván be se lépne. És most itt ez a kiállítás. St.Auby egy piramist épített, tele mindenféle jelképpel, és szavazni lehet benne arról, hogy kint vagy bent lehessen-e dohányt vagy cannabist fogyasztani. Tán sokan azt gondolhatják, hogy mi ez az idegesítő káosz megint. Igen, de itt egy művésznek, aki a saját sorsáról és a világ állapotáról beszél, nincs könnyű dolga, mert hogyan formálhatja meg azt a zavaró katyvaszt, amilyen a világunk maga.

Hiszen például az Alkotmánybíróság előtt van a kérdés, hogy szavazzunk-e arról, hogy a törvényhozás visszavonja-e a több-biztosítós egészségpénztárakról szóló törvényt. De ilyen törvény már nincs is. Mindenki tudja, hogy ennek a szavazásnak semmi, de semmi értelme nem lenne, hogy közel 3 milliárd forintba kerülne – és mégis könnyen lehet, hogy szavazni fogunk erről a kérdésről. Hogyan lehet ennél jobb performance-t csinálni? Hát, ha csak a hétköznapoknak ezt az egy abszurditását fontoljuk is meg, akkor ehhez képest a TNPU szavazása és piramisa nem tiszta rációnak tűnik?

„Mi az, hogy Fluxus?” – kérdeztem St.Auby Tamást. „Igen, ez egy kérdés” – mondta. „Én azt olvastam, hogy a fluxus-művészet az valami olyasmi, hogy a műalkotást az alkotó élete hitelesíti. Erről van szó?” – folytattam. „Talán” – válaszolta. „Szóval, minden művész, akinek az élete szorosan összefügg alkotásaival, fluxus művész?” „Egyáltalán nem” – mondta. „Hát akkor honnan lehet tudni, hogy ki fluxus művész?” „Nos – mondta –,volt az alapító, George Maciunas, aki megmondta, ki a fluxus művész.”„És a fluxus-művészek elfogadják ezt?” – kérdeztem. „Egyáltalán nem, abszolút nem” – válaszolta. Érdekes, gondoltam. A zen mesterek szoktak ilyen válaszokat adni.

És végül következzen néhány utolsó megjegyzés: „Miért nem szerepel Ekaterina Obermair neve mellett zárójelben vérmérséklet-típusa?” – kérdeztem ezt is. „Mert már mind a négy típust kiosztottam. Neki más a szerepe. Ő a Quintessencia. Tehát a TNPU -szavazáson ő a Szavazóbiztos, az Eurázsiai Megfigyelő” – felelte. És hozzátette: „Őt egyszer Bécsben nyilvánosan elfenekeltem a Standarddal, később Budapesten egy Népszabadsággal.”„És miért?” – kérdeztem. „Mert kérte.” Nos, nem lehet azt gondolni, hogy valamiféle nagyon szokatlan dologról lenne itt szó. Hiszen az „elfenekelés” szóra 32 900 találatot jelzett a Google, az angol „spanking”-re már 29 millió 800 ezret. Ezen találatok jó része erotikus tartalmú oldalra mutat.

Nehéz lenne nem gondolni arra, hogy mikor St.Auby Tamás elfenekelte Ekaterina Obermair művésznőt, erotikus vonatkozások is felvethetők. És miért ne, hiszen St.Auby Tamás vonzó férfi, nyilván nagyon is sokan örülnének, ha elfenekelné őket. Akár egy Magyar Hírlappal is. Persze számos más implikáció is felvethető. Például az is, hogy amikor egy zen mestertől tanítványa megkérdi, mi a zen vagy hogyan kell megvilágosulni, a szigorú mester gyakran ráhúz botjával tanítványára, hogy a fiatal tanuló közelebb kerülhessen a megvilágosuláshoz. Lehet, hogy ilyesmiről van szó? Úgy tudom, most nem lesz fenekelés, de hátha ez a kiállítás is közelebb visz minket a világossághoz. De ha nem is, akkor se lesz unalmas. A kiállítást megnyitom.

Artmagazin 2008/6. 48-51. o.