Reflex: P. Szűcs Julianna: A fáktól nem látszó erdő – München magyarul – magyar művészek Münchenben 1850–1914 című cikkére (Artmagazin 36. 2009/6, 20–26. oldal)

Nem a talán meglepő vallomás a fontos, hogy évek óta nem okozott nagyobb örömöt számomra kiállítás, mint a sokak által lelkesen kritizált München, magyarul, inkább az lehet érdekes, hogy miért maradt mindeddig említés nélkül a tárlat néhány olyan momentuma, mely a rendezői teljesítmény itthon kivételesnek számító, csak elvétve felcsillanó kvalitásairól árulkodott. Hosszú ideje közhely az MNG bágyasztó vizuális állapota, a halvány, sőt elhibázott marketingnek tökéletesen megágyazó installációs igénytelenség, a kurátoroknak mattot adó, lehetetlen terek, a vörös „márványtól” a konnektorokon át az álmennyezetig ívelő látvány-tragédia, s az alapvető kollegiális lojalitást is erodáló vezetői attitűd. De mindezek szinte már unalmasnak, sőt kényelmetlennek tűnő felemlítése nem szabad, hogy elfedje a ritka, ám annál értékesebb erényeket: azokat a pillanatokat, amikor valami nagyon szépet látunk e falak között. Mert az említett kiállítás végre alapos okot ad a dicséretre is. Nem a tárlatnak helyet adó enteriőrről, a tálalás minőségéről beszélek. Ez a München esetében is olyan volt, mint amit már korábban megszoktunk: a pénztelenség látszatát sugárzó ötlettelen üresség, ahol a hidegen kongó termekben a kényszerből előkapott, decens kárpittal ellátott biedermeier támlásszékek adtak kínos randevút az információs szövegeket bemutató, nyeklő-nyakló plexipulpitusnak, s mindehhez szerényen asszisztáltak a sarkokban szuszogó klímadobozok. Az alap tehát olyan volt, mint szinte mindig. Ahogy mondani szokták: innen szép nyerni. És mégis, ha nem is a tárlat egészében, de egyes momentumaiban sikerült a lehetetlen. Mert igaz, hogy néhol bántó volt a következetlenség és nehezen érthető a művek kiválasztása: megmagyarázhatatlan, hogy a „tájképek” termébe miként került Dósa Géza egyébként igen bájos Kettős arcképe, és a műfajok indokolatlan keveredése a tárlat más pontjain is zavaróan hatott. De: amit például a Változatok egy szobabelsőre nevű etapban a néző elé tálaltak, az bőven kárpótolt a döcögős indulásért. Már az az alapötlet is elismerést érdemel, hogy ennek a látszólag banális témának, az enteriőrbe belopakodó, szűrődő, hasító fénynek, a müncheni festészet talán legelbűvölőbb trouvaille-ának hangsúlyos emléket állítottak, s a megvalósítás minősége fényesen igazolta a rendezői idea életrevalóságát. Ilyen érzékeny válogatást, ilyen finoman kiérlelt elrendezést csak elvétve láttam hazai tárlatokon. A felütést egy szó szerint tökéletes kép adta: Hollósy kocsmajelenete, a 19. századi magyar festészet egyik legérzékibb, legtöbb látványörömöt rejtő alkotása, melynek nemzetközi rangját tökéletesen bizonyítaná, ha élőben is összevethetnénk azzal az egyébként elsőrangú és szintén elbűvölő Dagnan-Bouveret-képpel, mely Oroszországból kölcsönözve éppen most vendégszerepel a Szépművészeti Múzeum kamaratárlatán. Persze az MNG kiállításán is módunk volt e képzeletbeli versenyt élvezni, hiszen a francia festő egyik blikkfangos alkotása, az Esküvő a fényképész műtermében a látogató nagy örömére szintén helyet kapott e kitüntetett teremben. A tökéletesre csiszolt képkollekcióban a gyengébb – de egy-egy varázsosan megfestett részlettel lefegyverző – művek is megnemesedtek, s az unalmasan szárazak, mint Bihari Sándor lassan iskolai tablóvá silányodó Vasárnap délutánja diszkréten háttérbe húzódhattak a remekművek jótékony árnyékában. Utóbbiak, a tagadhatatlanul hatásvadász, de megunhatatlan kékjeivel most is lenyűgöző Árvák és az egyik legszebb magyar otthon-kép, Réti Öregasszonyokja méltó módon zárták le e rövid, egy teremre szabott vizuális kalandot. Ezt a rendezői színvonalat látva persze érthetetlennek tűnik néhány furcsa választás. Nem a „túl sok kép” szokásos, kicsit már unalmas kliséjét akarom elővenni, különösen nem itt, ahol a zöm felvonultatása, a képrengeteg bódító töménysége éppen a választott téma miatt szinte kötelező. Ezt a rendezői koncepciót kifejezetten élveztem: végre minden látogató kedvére edzhette szemét az értéktelen tucatárutól a remekműig vezető kvalitásmező teljes és sűrűn tagolt skáláján. De ezzel együtt is volt néhány felesleges, semmi újat nem mutató alkotás, melyek közül csak azért emelem ki Liezenmayer végtelenül unalmas fekvő aktját, mert olyan állapotban került a nézők elé, melyet nem sok múzeum engedne meg magának. Ezt a művet már csak silány kondíciója miatt is ki kellett volna hagyni a válogatásból, vagy a tárlat előtt megérdemelt volna egy szolid tisztítást. Persze néha elbizonytalanodunk, mi is a jobb megoldás. A Szépművészeti Múzeum szokás szerint pazarul installált, a teljes kritikusi fronton agyondicsért reneszánsz kiállítása éppen a buzgó restaurálás veszélyeire int. Az ott bemutatott, némileg talán az ideálisnál nagyobb kanállal mert és kevesebb invencióval tálalt anyagban sajnos rengeteg agyongyötört, lazúros legfelső rétegeitől kíméletlenül megfosztott vagy egyszerűen csak – a radikálisabb tisztítástól való félelemből, esetleg puszta slamposságból – koszosan agyonlakkozott képet találhattunk, köztük sajnos nem egy saját tulajdonú darabot is. A budapesti múzeum persze csak hűen követi azt a nemzetközi trendet, melynek következményei a külföldről kölcsönzött képeken is jól láthatók. A fényes, élesen felragyogó, minden részletet, így az apró retusálási hibákat is bántóan kiemelő felületkezelés trendje ma már – ha jól látom – arra a nehezen megmagyarázható megoldásra sarkallja az illetékes szakembereket, hogy a hamvasan matt temperafestményeket is magasfényű lakkal öntsék nyakon. De ez még a kisebb gond. Csak remélni merem, hogy a Los Angelesben restaurált, párját ritkítóan csodás Boltraffiónkról valóban csupán az évszázados kosz tűnt el, mert a finom, szinte leonardói sfumato az én emlékeimben – főleg a gyermek kezén – egykor sokkal nemesebb összhatást eredményezve simult a formákra. Persze lehet, hogy mindez csak nosztalgikus ragaszkodás az emlékekhez, de én azért abban bízom, hogy még sokáig maradnak érintetlenül az olyan itthoni remekművek, mint Carlo Crivelli megunhatatlan, néhol repedezett, de cserébe szűziesen hamvas felületű Trónoló Máriája.

De vissza a Nemzeti Galériába! Az enteriőrbe hatoló fény hangulatteremtő erejét megéneklő terem mellett még egy pont jelezte, hogy a rendezőkre ihletően hatott az általuk kiválasztott művek kvalitása. A tárlat másik csúcspontja a Ferenczy képeire komponált teremben érkezett el. Ez az állomás nem sikerült olyan hibátlanul harmonikusra, mint a korábban elemzett, de legfontosabb nézete ismét a tökéletesség illúzióját keltette. A belépő szeme előtt feltűnő átjárót balról az Orfeusz, jobbról pedig a Madárdal keretezte, s a nyíláson átfutó tekintet a szomszéd terem szemben lévő falán Uhde monumentális méretű művébe, a Hegyibeszédbe ütközött. Persze a hely szelleméből levezethető járulékos elemek itt is igyekeztek szennyezni az élmény tisztaságát: a tér áramlása, a tovaszaladó tekintet két plexiállványon és három széken is megtört, melyek sikeresen rombolták e jól megkomponált látvány irigylésre méltó kompaktságát. De ez már – mint oly sok minden ott a hegyen – nem a rendezőket minősíti.

Köztudott, hogy a kritika kritikáját megírni hiábavaló butaság, s így eszembe sincs P. Szűcs Julianna szokás szerint bravúros stiláris érzékkel megkomponált esszéjét e kéretlen gondolatokkal kontrázni. Nem vezetett ilyen cél, inkább egy érzés ösztökélt, mely – tagadhatatlan – az Artmagazin múltkori számát olvasva fogalmazódott meg bennem. Csupán egy megbánt mulasztás pótlásáról van szó: az elégedett látogató így akar – utólag és a szokottnál hosszabban – elismerő bejegyzést írni egy emlékezetes kiállítás vendégkönyvének utolsó utáni lapjára.