Parancsra született művészet

Földes András

Gyanakvással közelítettem a monumentális Sztálin-festmény felé. A vezér hangsúlyos nyitóképe azt is jelezhette ugyanis, hogy a debreceni MODEM szocreál kiállítását agyonnyomja a kommunistázós aktuálpolitika. Amire volt esély, hiszen a téma nem a kurátor, hanem a városvezetéssel jó kapcsolatokat ápoló igazgató, Gulyás Gábor fejéből pattant ki. A Festészet a Rákosi-korban című anyagot a múzeum ráadásul hamarosan a Hétköznapi kommunizmus és a Szoc-art című kiállításokkal erősíti meg, modemes kommunizmuskritikai irányvonalat vázolva fel. Ami egyébként üdvözlendő dolog lenne egy olyan országban, ahol az ilyesmi nem kapcsolódik össze rövid távú politikai manőverekkel.

 

Bán Béla: Kónyi elvtárs, a Ganz Villamossági sztahanovistája, 1950
"Bán Béla tragédiája a kommunizmus önfelfaló természetének komor bizonyítéka. Kommunista meggyőződésű avantgárd művészként a két világháború között a Szocialista Képzőművészek Csoportjának volt a tagja, ’45 után pedig az Európai Iskola ismert szürrealista mestereként dolgozott. Minden baloldali modernista művésznél élesebben váltott 1949-ben, amikor a Párt közzétette a szocialista realizmus követelményeit. Villámgyorsan alkalmazkodott a szocreál zsánerszerű elvárásaihoz és elfelejtette a bioromantikát. A Kónyi elvtársért Munkácsy-díjat kapott, tanár lett a főiskolán, a későbbiekben még magát Rákosit is megfestette Sztálinvárosban. A Nagy Imre-féle „új szakaszt” követően meghasonlott, 1956-ban emigrált, Izraelben halt meg. Színgazdag zsánerképei a magyar szocreál kulcsfontosságú alkotásai, bár pályatársai sokat bírálták a poszterszerű témaválasztásért, a precíz realista stílusért és rugalmas alkalmazkodóképességéért." (R.G.)

A rózsaszín falat megkerülve mégsem a Terror Házából ismert, hatásorientált terembe jutottam. Egy teljesen kiállításszerű kiállítás fogadott, ahol nem az installáció, hanem a festmények domináltak. De azok nagyon. A kiállítás néhány emblematikus szovjet festmény másolatával indított. A Geraszimov-féle Sztálin és Vorosilov a Kremlben című munka, amelyen a két hőst az utókor számára kideríthetetlen okból feltűnően csúszós jégfelületre helyezte a festő, és a Hazánk hajnala (Surpin) című festmények másolatai nem a kiállítás szegényességének bizonyítékai. Éppen ellenkezőleg, Rieder Gábor koncepciójának hitelességét támasztják alá. A magyar szocreál ugyanis nem művészi és ideológiai megfontolások révén kristályosodott ki, majd terjedt el az országban, hanem parancsra.

Révai József népművelési miniszter egy 1949-es Nemzeti Szalonban rendezett szovjet festészeti kiállítás megnyitóján adta ki az utasítást, hogy mostantól a falakon is látható, szocreál irányvonal a követendő. Mivel az új művészeti kurzus lényege az ideológiai elkötelezettség volt, nem pedig a szabad művészi látásmód fitogtatása, az első körben a legtöbb pontot nyilván az gyűjtötte, aki a legjellemzőbb műveket reprodukálta a magyar dolgozók tömegei számára. Az itt megjelenő ikonográfiai elemek gyűrűztek aztán tovább, hogy megdöbbentően rövid időn belül, már háromnegyed évvel később egy száz műalkotásból álló szocreál festészeti kiállításban kulmináljanak.

Alexander Geraszimov (másolat): Sztálin és Vorosilov a Kremlben
„Geraszimov a sztálinista szocreál egyik legmagasabb rangú udvari festője volt. A nagy hatalmú pártvezér, Vorosilov már a húszas évektől támogatta enyhe impresszionista jegyeket mutató, de alapjába véve realista és párthű művészetét. (Együtt választották ki Budapesten Kisfaludi Stroblt a Szabadság-szobor elkészítésére 1945-ben.) Geraszimov minden létező díjat elnyert, ő volt a moszkvai Szövetség feje, a ’47-ben alapított sztálinista Akadémia elnöke. Bár a negyvenes évek végén sokan vádolták impresszionista („formalista”) festői ecsetkezelése miatt, Sztálin-díjas képeit az egész szovjet érdekszférában tömegesen másolták. Festői kvalitását jelzi, hogy Bernáth rendszerint az ő nevével takarózott, mikor a naturalista hazai pártkatonák túlságosan „festői”, „befejezetlen” stílusa miatt támadták.” (R. G.)

A tárlat a maga idejében sztárkiállítási státuszban lehetett, mert százezrek nézték meg, és mindenki jól szórakozott. Ahogy a mai látogató is, igaz, gyaníthatóan más okból. Az adott történelmi kontextusból kiemelve a szocreál ugyanis vicces műfaj. Főleg ilyen töménységben humoros a giccs, a heroizmus, a primer népnevelés és a mesterkélt pózok masszája. Ahol az öntudatos munkásszereplők mellesleg úgy néznek ki, ahogy manapság a piramisjátékok megszívatottjai, a szektás hívők vagy kibeszélő show-k izzadó kispolgárai.

Megdöbbentő ugyanakkor, hogy a művészeti tervgazdálkodás képes volt uniformizálni a festők stílusát is. A debreceni kiállításon egymás mellett lógnak semmiből érkezett kurzusművészek és korábban, más műfajban nagyot alkotók munkái, de a különbségek csak akkor fedezhetők fel, ha közelebb lépve megvizsgáljuk az ecsetkezelést, vagy még inkább a cédulákat.
Bán Béla Kónyi elvtárs a Ganz Villamossági sztahanovistája című képén a főszereplő olyan bárgyú optimizmussal olvas fel az üzemi lapból a köré gyűlő, mokány testfelépítésű családtagjainak, mintha az alkotó csak névrokona lenne a korábban ígéretes szürrealistaként számon tartott festőnek.

A kép mindazonáltal megismertet minket a szocreál festészet előremutató, és még annál is szórakoztatóbb újításával, a leíró címmel, amely a kultúrára szomjas munkásoknak és munkásnőknek pontosan elmagyarázta, hogy mi van a képen. Ennek alapján Benedek Jenő Mit láttam a Szovjetunióban című alkotásán egy parasztfiú látható, amint elmeséli az ámuló falusiaknak, hogy mit látott a Szovjetunióban. Homályban hagyva a tényt, hogy a művész azelőtt borongós alföldi tájképekkel szerzett viszonylagos ismertséget. Glatz Oszkár Koreai és magyar pajtások a földgömb előtt című képén pedig, nem fogják elhinni, de koreai és magyar pajtásokat figyelhetünk meg egy földgömb társaságában. A remek nagybányás festő szocreál vásznai egyébként olyanok, mintha megfestésük előtt sikeres agyvelő-átültetést hajtottak volna végre rajta szovjet élorvosok.

Ék Sándor: Rákosi elvtárs 1919-ben a salgótarjáni fronton (vázlat), 1951
"Ék fiatal proletárgyerekként a Tanácsköztársaság alatt ismerkedett meg a MA avantgárd körével. Emigrált Bécsbe, majd Uitz Bélával együtt a Szovjetunióba látogatott, ahol többek között Malevicsnél és El Liszickijnél tanult. De nem vonzotta az avantgárd, inkább a realista orosz festőkkel készített vázlatokat Leninről. Utána a német illegális kommunista párt karikaturistájaként és grafikusaként tevékenykedett, 1944-ben pedig már a Vörös Hadsereg tisztjeként érkezett haza. Mindvégig következetesen képviselte a szovjet szocreált: írt brosúrákat és harcos elméleti cikkeket, tanított a főiskolán és több nagyméretű, száraz, realista festményt készített az ötvenes években. A fiatal Rákosit megjelenítő vásznán (amelynek 1952-ben készült el a nagyméretű variánsa) a Rákosi-legendárium salgótarjáni „hőstettét” ábrázolja. Doktriner szovjet-imádata ellenére Ék megértő tanár és kultúrfelelős volt, a moszkoviták gyilkos hatalomvágya nélkül." (R.G.)

Renitens magatartást csak Szőnyi István és Bernáth Aurél munkáin véltünk felfedezni, akik valószínűleg kiemelkedő népszerűségük miatt engedhették meg, hogy felemás módon azonosuljanak a kurzussal. A Népstadion tervezett, de végül meg nem épült metróállomásába készült freskóvázlataikon (Ipari munkásság és a sport) szerepelnek ugyan a szocreál kötelező elemei: a sportoló munkások, a kulturáltan szórakozó nép és az épülő szocializmus, de mindezeket autonóm módon, könnyed vonásokkal jelenítették meg.

A szocreál festészetben elmerülő látogatónak egyébként olyan érzése lehet, mintha az ötvenes években a nyolc óra munka, nyolc óra szórakozás keretében telt volna az idő, nyolc óra pihenés nélkül. A képek egy része arról számol be az utókornak, hogy a munkások gyárat építenek, kezet ráznak Rákosi Mátyással és gépeken fém dolgokat esztergálnak. Vagy színházban művelődnek, disznósajtot fogyasztanak étkezőkocsikban és acélozzák az izmaikat.

Egyetlen kép sem született ugyanakkor a nyolc óra pihenésről, pedig szívesen megnéztem volna egy kompozíciót a munkásról, amelyik öntudatosan ráncolt homlokkal hever a takaró alatt. Hasonló hiányosságot mutatott a képek időbelisége is. A festmények legtöbbje természetesen azt ábrázolja, amikor a sztahanovista a jelenben hajtja a traktort vagy szintén az ötvenes évek jelenében kulturáltan sakkozik. Sok kép foglalkozik a múlttal is, aminek érdekessége, hogy a szocreál historizmusnak Magyarországon nem nagyon volt témája. Míg a szovjet festők foglalkozhattak a Nagy Októberi Szocialista Forradalommal (NOSZF), az Aurórával meg a Téli Palotával (TP), nálunk a rövid és sikertelen Tanácsköztársaság (Tk) eseményeiből kellett munkásmozgalmi hőstörténetet gyártani.

A nem létező történelem legfőbb festője Ék Sándor volt, aki olyan sehol nem jegyzett, lényegtelen eseményekből készített tablókat, mint a salgótarjáni front, ahol Rákosi elvtárs vonult a proletárok élén valahová messzire. A távolság onnan sejthető, hogy Rákosi Mátyás nyakában látcső lógott. A szocreál, ha trükkös módon is, de megoldotta a múlt ábrázolását. A jövővel viszont egyáltalán nem foglalkozott, ami érdekes, hiszen a jövőnek nagy szerepe volt az ideológiai szólamokban. Sajnálatos, hogy így alakult, mert érdekes lett volna a Sztálin elvtárs és Rákosi elvtárs megtekintik a Holdat című kép, ahogy az Ifjú űrmunkás felolvassa az üzemi lapot a Lényeknek című freskóvázlat is.

Előfordulhat persze, hogy a szocreál kitermelte volna a jövőt, és a proletariátus éjszakáit is bemutató művészeket, ha történetesen nem ilyen gyors lefutású. 1956 után ugyanis enyhült a művészekre nehezedő kényszer, és a kreatív energiák egyéb műfajokban is kisülhettek. A kiállítás kurátora, Rieder Gábor szerint idővel születhettek volna jó művek, ahogy az történt a Szovjetunióban is. Igaz, az ottani festők évtizedekig csiszolgathatták a stílust, amíg művészileg is értékelhető produktumok születtek. Mindebből a debreceni kiállítás látogatója annyit szűrhet le, hogy nem benne van a hiba, ha a kiállításon egyetlen jó művet talál: Csernus Tibor Három lektor című munkáját, amely azonban nem szocreál, hanem éppen annak ellenében született mű.

 

 

Glatz Oszkár: Koreai és magyar pajtások a földgömb előtt, 1952
"Az idős nagybányás mester életművének nem tett jót, hogy megérte a Rákosi-kort. Glatz érzékelve az új kor új elvárásait, rugalmasan alkalmazkodott. Bájos naturalizmusa tökéletesen megfelelt a szocreálnak, csak a sokác menyecskéket kellett lecserélnie úttörő leányokra. Glatzból elismert öreg tekintély lett, ’53-ban az elsők között rendeztek neki egyéni kiállítást. Ebből a festményéből a KISZ és a BM is rendelt egy-egy példányt. A kép a békeharc szimbóluma: a gonosz imperialisták koreai háborújának, illetve a propagandacélból befogadott árváknak állít emléket." (R.G.)


Artmagazin 2008/4. 39-42. o.