Brit gyűjtemény a Szépművészeti Múzeumban

Vécsey Axel

„A kontinens múzeumainak általában gyenge pontja az angol mesterek festményeinek gyűjteménye – a legtöbb esetben ezek teljesen hiányoznak. Sok gyűjtemény irigyli a budapesti Szépművészeti Múzeumot tizenhárom képet felvonultató angol terméért” – e büszke szavakkal vezette be a múzeum egy új brit szerzeményét bemutató cikkét 1908-ban Térey Gábor, a múzeum akkori szakmai vezetője. 

Valóban, a Szépművészeti régi brit képei viszonylag kicsi, ám kivételesen reprezentatív gyűjteményt alkotnak. A kiadványok évtizedeken át büszkélkedtek azzal, hogy a kontinentális Európában egyedül itt tanulmányozható teljességében a 17–18. századi brit festészet, csak itt van képviseltetve a jelentős irányzatok és a fontos mesterek többsége. Noha ez a különleges pozíció ma már biztosan nem igaz (az 1970-es, ’80-as évek módszeres gyűjtőmunkája eredményeként jelenleg talán a müncheni Neue Pinakotheket illeti az elsőség ebben a tekintetben), a gyűjtemény még ma is a legátfogóbbak közé számít.

A nagy európai gyűjtemények e hiányossága elsősorban annak tudható be, hogy a korábbi századok főúri műgyűjtői meglehetősen érdektelenek maradtak a brit festészet iránt. Egy-két angol mester (főképpen a Királyi Művészeti Akadémia nagy tekintélyű alapító elnöke, Sir Joshua Reynolds) még bekerülhetett a kollekciókba, ám a szigetországi piktúra egészét kissé provinciálisnak tekintették. Ezzel a véleménnyel nem voltak egyedül, hiszen maguk a brit festők is hasonlóképp gondolták, akik Hogarthtól kezdve a megrendelői réteget kárhoztatták a sanyarú állapotért, mondván, hogy a külföldi mesterek preferálásával elsorvasztják a hazai festészetet.

Tény, hogy a belföldi mesterek hosszú századokon át túlnyomórészt csak portrémegrendeléseket kaptak (ez a műfaj természetéből adódóan megköveteli a személyes jelenlétet), míg a más, nagyobb presztízsű műfajokat döntően importból beszerzett művek képviselték a főúri otthonokban. Ugyanakkor az is igaz, hogy ez a kényszerhelyzet végül is nagyszabású eredményeket kényszerített ki a brit festőkből. Egyrészt a portréfestészet terén páratlan magaslatokat értek el, másrészt olyan új műfajokat, képtípusokat és értékesítési módszereket fejlesztettek ki, amelyek átformálták a művész és a közönség viszonyrendszerét, a művészet funkcióját és a közönség összetételét is.

Ezek a változások már a 19. századi művészet csíráját hordozzák magukban, így nem véletlen, hogy a Szépművészeti brit képei mindig is a Régi Képtár utolsó, a modern gyűjteménnyel határos termében kaptak elhelyezést.

A budapesti képtár brit festészet iránti kivételes elkötelezettsége jelentős részben a múzeum két korai vezetőjének személyes vonzalmából ered. A jogelőd Országos Képtár igazgatója, Pulszky Károly (1853–1899) Londonban született és töltötte gyermekéveit, ahová szülei az 1848-as forradalom bukása után emigrálni kényszerültek (apja, Pulszky Ferenc, a Nemzeti Múzeum későbbi igazgatója, Kossuth közeli munkatársa volt). Mindkét Pulszky csodálta az angol múzeumokat, Károly az Iparművészeti Múzeum vezetőjeként a londoni Victoria & Albertet tartotta mintaképnek. Érthető, hogy két fontos vásárlással (Lely és Kneller festményeivel) ő kezdte meg az angol festmények módszeres gyűjtését.

A mai, átfogó igényű gyűjtemény kialakítása azonban döntő részben a már említett Térey Gábornak (1864–1927) köszönhető, aki 1896 és 1925 között töltötte be a Szépművészeti Múzeum szakmai vezetőjének tisztjét. Térey apja is londoni emigrációba kényszerült 1848 után, és itt ismerkedett meg feleségével, a skót származású Mary Nortonnal. Noha fiuk már a hazatérés után, Magyarországon született, ifjúkorában sok időt töltött anyja családjánál Cornwallban, és maga is innen választotta első hitvesét.

Térey alapvető feladatának a gyűjteményben található hiányok ízlésbeli elfogultságtól mentes megszüntetését tekintette, de az angol festészet kiemelt szívügyei közé tartozott; a 18. és 19. századi nagymesterek – Gainsborough, Constable, Zoffany, Raeburn, Hudson, Hoppner, Lawrence stb. – neki köszönhetően nyertek képviseletet a képtárban. Térey anyagi lehetőségei jóval korlátozottabbak voltak, mint korábban Pulszkyé, szerzeményei inkább csak jellemző példái lehettek a jelentős mesterek művészetének, mintsem kiemelkedő főművek; ezeket azonban biztos ízléssel és kvalitásérzékkel választotta ki.

A Régi Képtár új katalógusának kiadása, majd a termek néhány évvel ezelőtti újrarendezése időszerűvé tette a brit gyűjtemény újraértékelését is. A kiállításra került tizenhat festmény fele olyan jelentős alkotás, amiről nem lehetett vita; a kontextust megteremteni hivatott további művek válogatásánál kettős törekvés vezérelt. Egyrészt igyekeztünk minél nagyobb műfaji változatosságot biztosítani (vagyis elkerülni a portrék egysíkú uralmát), másrészt pedig az angol művészet karakterét érzékeltetni a jellemző képtípusok szerepeltetésével.

Így végül „feláldoztunk”, vagyis raktárba helyeztünk néhány jobb kvalitású alkotást (Lawrence robusztus női képmását vagy Thornhill szép, de Angliára nem jellemző vallásos freskóvázlatát), ugyanakkor helyet adtunk néhány kisebb erejű, de a korszak jellegzetes témáit, műfajait képviselő festménynek (mint a J. M. monogrammos ismeretlen mester gyermekportréjának vagy Wheatley morális töltetű rusztikus életképének).

Az angliai portréfestészet aranykora, a sajátos, autonóm fejlődés – paradox módon – idegen születésű alkotók itteni működésével vette kezdetét. Az iskolateremtő mester a flamand Anthony van Dyck (1599–1641) volt, akinek a barokk monumentalitást a természetes, könnyed eleganciával ötvöző pazar képmásai nemzedékekre meghatározták az angliai portré fejlődési irányát.

Van Dyck londoni periódusát sajnos a gyűjtemény nem tudja bemutatni (szülőhazájában festett művei közül több is látható a flamand termekben), de a következő generáció vezető mestere, a szintén Németalföldről érkezett Peter Lely (1618–1680) egy méretében is impozáns, a termet fejedelmi határozottsággal uraló képmással van jelen. A kép modellje Frances Theresa Stuart (1648–1702), II. Károly király udvarának egyik ünnepelt szépsége, az arc azonban legalább annyira tükrözi a kor – távol ülő szemű, horizontális hangsúlyú – általános szépségideálját, mint a modell egyedi vonásait. Frances tizennégy évesen került a női nem iránti rajongásáról elhíresült II. Károly színes és erotikától fűtött udvarába; az uralkodó húga ajánlólevelében ezt írta róla: „ő a legszemrevalóbb leány a földkerekségen, és mind között a legalkalmasabb, hogy díszére váljon egy udvarnak”.

A király hamarosan rajta is felejtette a szemét, ám a lány – talán egyetlenként az udvar szépei között – nem állt kötélnek, inkább megszökött szerelmével, Richmond és Lennox hercegével, akivel azután titkos frigyre is lépett. A romantikus történet csak tovább emelte Frances népszerűségét, és visszatérhetett az udvarba is. A budapesti portré már férje korai halála után készült róla, a Lely portréin általános lenge öltözékben: ez csak fokozza a testtartás által is sugallt természetes fesztelenség érzetét, amit az arisztokratikus jellem legfőbb külső jelének tartottak.

A Lely-portré kacér könnyedségével erős kontrasztot alkot a gyűjtemény legjelentősebb darabja, egy idős asszony szikár józanságú képmása, amely William Hogarth műveként került a múzeumba. Habár a szigorú tartásában is életteli és rokonszenves nő portréján megnyilvánuló kivételes jellemzőerő szellemében és minőségében is rokon a 18. század közepének festőóriásával, a nemzetközi szakirodalom már évtizedekkel ezelőtt rámutatott, hogy a finom, sima festői stílus gyökeresen eltér Hogarthétól.

A hibás mestermegnevezéshez való évtizedes ragaszkodás eredményeként a szakmai közvélemény teljesen ignorálta a festményt és annak valódi értékeit, így a kiállítás újrarendezésekor nem volt tovább kikerülhető a szerzőség kérdésének revíziója. A brit gyűjtemény közelmúltban elhunyt kiváló gondozója, Benkő Éva hátrahagyott irataiból kiderült, hogy több más mester mellett Thomas Hudson (1701–1779) szerzősége is felmerült benne. Benkő végül nem jutott eredményre a kérdésben, ám a további kutatások eredményeként mára már nagy valószínűséggel kijelenthetjük, hogy a kép Hudson alkotása, aki az 1740-es évek londoni társasági portréfestészetének legkiválóbb alakja volt, és később csupán tanítványa, a század angol festőfejedelme, Joshua Reynolds (1723–1792) múlta felül.

Magát Reynoldsot egy rendkívül friss, közvetlen hatású portré képviseli, amely – kivételként – az Esterházy-gyűjteménnyel került a múzeumba. Az ábrázolt Sir Edward Hughes admirális, a kelet-indiai tengeri csaták egyik hőse, aki – amint az Reynolds számadáskönyvéből kiderül – 1786-ban rendelt egy egész alakos, reprezentatív képmást (ez ma a londoni Tengerészeti Múzeumban látható), illetve egy kisebb, mellkép formátumú portrét a festőtől.

Egy évvel később egy újabb mellképet is rendelt, mégpedig az osztrák követ számára, talán barátságuk emlékére. A feltételezések szerint ez a képmás került azután az Esterházy-család birtokába, talán magától Reviczky Károly gróftól, az akkori osztrák követtől, akinek posztját később Esterházy Pál töltötte be. A nagyvonalú és dinamikus kompozíció, a heroizmustól nem mentes, mégis emberközeli ábrázolásmód jól tükrözik Reynolds azon törekvését, hogy a portré műfaját a narratív festészet rangjára emelje.

Ecsetjárásának minden könnyedsége ellenére Reynolds grandiózus stílusa messze áll a korszak másik festőóriásának, Thomas Gainsborough-nak (1727–1788) bravúros, természetes oldottságától. Reynolds elítélő éllel „naturalistának” bélyegezte riválisát, ami különösnek tűnik az utóbbi vázlatos, elnagyolt stílusának ismeretében; az Akadémia elnöke azonban arra értette ezt, hogy Gainsborough nem ambicionálta az itt és most esetlegességétől elvonatkoztató, monumentális narratív festészetet. A bristoli kereskedő, Charles Hotchkiss budapesti képmása meglehetősen rutinszerűen megoldott kép, de az apró részletekben itt is feltárul Gainsborough varázslatos, lírai finomságú, szellőszerű könnyedsége.

Különösen érdekes darabja a gyűjteménynek Johan Zoffany (1733–1810) színházi portréja, amely David Garricket és Susannah Maria Cibbert ábrázolja Thomas Otway A megóvott Velence című darabjának főszerepeiben. Garrick a 18. század végi London színházi életének kiemelkedő alakja volt, akinek népszerűsége példátlan magaslatokat ostromolt: ő volt az, akire a „sztár” szót először alkalmazták annak mai értelmében. Kortársai a színjátszás forradalmasítóját tisztelték benne, aki a színpadi kifejezés valószerűségére törekedett.

Népszerűségéhez igen jó önmenedzselő képessége is nagyban hozzájárult, és hamar rájött, hogy ebben a képmások ereje igen jó hasznára válhat. Megbízta tehát Anglia egyik leginnovatívabb festőjét, Zoffanyt, hogy örökítse őt meg legfontosabb szerepeiben, és a képek után készített metszeteket azután nagy példányszámban terjesztette. Ezekkel a művekkel Zoffany egy igen nagy hatású új műfajt indított útjára, ami jelentősen hozzájárult a brit történeti festészet kialakulásához.

Kivételesen megkapó Henry Raeburn (1756–1823), az első nemzetközi elismerést kivívott skót festő Mrs. Kenneth Murchisont ábrázoló képmása. A múzeumi legenda szerint volt olyan teremőr, aki múlhatatlan szerelemre gyúlt a festett nő iránt, amin annak ellenére sem csodálkozhatunk, hogy nem egy különösebb szépségről van szó. Raeburn utolérhetetlen hangulatteremtő erővel bírt, és az 1790-es években festett, meleg színek árnyalataiban feloldódó művei – mint a budapesti kép is – kiváltképp ihletettek. A puha, érzelmes, érett nőiesség atmoszférája egyenletesen járja át a kép minden centiméterét, körülöleli és beteríti a tájat éppúgy, mint a nézőt.

Végül, John Constable (1776–1837) apró remekműve, Az 1814-es párizsi béke ünneplése East Bergholtban már a 19. századba vezeti át a nézőt. Constable a 19. század elejének legnagyobb angol tájfestője, aki leginkább poétikus hangulatú, az egyszerű vidéki élet pillanatait ropogós frissességgel megragadó nagyméretű kompozícióiról ismert.

A budapesti vázlaton a festőt láthatólag lenyűgözte a szülőfalujában tartott népünnepély színpompás, vibráló kavalkádja, és igyekezett azt minél spontánabb és élettelibb módon megragadni. Ennek érdekében rendkívül gyors, széles mozdulatokkal hordta fel a vászonra a festéket, nem riadva vissza akár a kép méretéhez képest merésznek tűnő festőkés alkalmazásától sem.

A képtár újrarendezése jó alkalom volt rá, hogy újraértékeljük a gyűjteményeinket és felmérjük a fehér foltokat. A brit festészet budapesti gyűjteményére méltán vagyunk büszkék, és őszintén reméljük, hogy a jövőben módunk lesz folytatni elődeink munkáját, és még tovább fejleszteni azt. 

Full 001780
Full 001781
Full 001782
Full 001783
Full 001784
Full 001785