Gender check - Now or never

Vékony Délia

A bécsi MUMOK csekkolja a posztszocialista országok nemi szerepeinek jelenét és múltját. Minek foglalkoznak az osztrák kollégák a genderrel a 21. század Európájában? Hogy ne csak a holland katona graffitije maradjon meg emlékként a régió asszonyairól, a büdös, bajszos, fog nélküli lányokról. Szénagereblyézés, szocreál feminizmus, neoavantgárd alfa-hím és férjfogás az EU-s paradicsomban.


Vladislav Mamyshev-Monroe: Monroe, 1996|Courtesy XL Gallery, Moscow | Vladislav Mamyshev-Monroe

Végre egy hiánypótló kiállítás a kortárs művészettörténetben, amelyre szerintem sokan évek óta vártunk. A kiállításnak a bécsi MUMOK ad helyet és a Gender Check – Now or never –, azaz Most vagy soha címet viseli. A témakör a gender. Figyelem, nemcsak feminizmus, hanem nemi kérdések és identitás vizsgálata a szocialista/posztszocialista országokban, pontosabban huszonnégy ország kétszáz művészének négyszáz munkáján keresztül az 50-es évektől napjainkig! Óriási anyag, kronológiai és tematikus egyszerre, melyet a kurátori stáb Bojana Pejić vezetésével állított össze hónapokig tartó, fáradságos kutatómunkával.

Felmerül a kérdés, hogy minek foglalkozunk a genderrel a 21. század Európájában. Van amúgy is elég bajunk – globális felmelegedés, gazdasági válság stb. –, a nők már emancipálódtak, a férfiaknak meg amúgy sem volt soha semmi genderrel kapcsolatos problémájuk. Azonban ha belegondolunk, minden döntéshelyzetet befolyásol a gender-kérdés, és ha nem rakjuk tisztába az ezzel kapcsolatos múltunkat, jelenünket, akkor megragadunk a mostani zavaros helyzetben, amelyre szocialista történelmünk vet árnyékot.

Ha megnézzük, milyen mozgalmak voltak Európa-szerte az 50-es és a 80-as évek között, rájövünk, hogy a feminizmus kulcsfontosságú szerepet játszott a nyugati társadalmi struktúrák alakításában. Nálunk miért nem? Miért nem volt nekünk, magyaroknak vagy más közép- és kelet-európai szomszédunknak olyan feminizmusunk, mint amilyen a franciáknak, az angoloknak (még az osztrákoknak is), az amerikaiakról nem is beszélve – valószínűleg nekik túl sok is jutott belőle. De nekünk nem, és ez baj. Miért is? Szerintem nagyon sok magyar, illetve kelet-európai férfi ezt egyáltalán nem tartja problémának. Pedig nyugodtan tarthatnák, hiszen ha lett volna egészséges feminizmusunk, valószínűleg nem nézne ki Magyarország 50 fölötti nőlakosságának nagy része úgy, mint egy teljesen aszexuális, igavonó, lefáradt férfi.

A szocializmus, illetve az ebbe illeszkedő marxista feminizmus ugye azzal takarózik, hogy a nőknek nem kell harcolniuk társadalmi és politikai egyenjogúságukért, hiszen a szocialista/kommunista rendszer amúgy is egyenlőként kezeli a nőket a férfiakkal – proletárként. Elméletileg ezzel nincs gond, a nők valóban proletárok is lettek, és pontosan annyit és úgy dolgozhattak, mint a férfiak, az azonban kimaradt a számításokból, hogy ki fog otthon mosni, főzni, takarítani, gyereket nevelni. Emancipáció volt a munkához és tanuláshoz való jog területén, de emellett megmaradt a tradicionális, soviniszta patriarchális társadalmi struktúra, amelyben – valljuk be őszintén – a nők húzzák a rövidebbet.

A Gender check az 50-es évek szocializmusának művészetétől indít. Az első emelet egy része a szocreál „gyöngyszemek” szemezgetése, egyszerű narratíva. Fangor Figures (Alakok) (1950) munkáján a szocreál építészeti háttér előtt a munkás átöleli a drabális munkásasszonyt, mindkettőnél stílszerűen lapát, és csúfondárosan nézik a csini pipit, aki Coca-Cola és Wall Street feliratos ruhájában, szépen manikűrözve – mint valami kiállítási darab – áll a képen.

Hála istennek nem kell sokáig nézegetni ezeket a nemcsak ideológiailag, hanem festészetileg is megkérdőjelezhető remekműveket, mert a kiállítás halad a korral. A hatvanas években találjuk magunkat, ahol már elindul a művészeti aktivizmus, performance-ok és installációk dokumentációit láthatjuk, melyek a tradicionális női szerepeket, illetve a nők és a nemiség helyzetét vizsgálják. Zorka Saglova Stroh-Heu (1969) performance-a egy galéria egyik termében történik, a művész és csapata szénát gereblyéz. A mű olvasata egyszerű, de talán a politikai aktivista művészetet nem is kell túlbonyolítani.

Sok esztétikailag jó és fontos alkotás is szerepel ezekből az időkből, például Maurer Dóra Mit lehet csinálni egy utcakővel? (1971) fotósorozata. A művész becsomagolja, átöleli, kötelet köt az utcakőre, kiderül, hogy sokkal több mindenre alkalmas az utcakő, mint a szocializmus hősi útjainak építésére, illetve – jelen olvasata szerint – a rendőrök megdobálására. A társadalmi szimbólumok újraértelmezése, illetve a jelző mögé más jelentést rendelni mindig izgalmas dolog. Megfigyelhetjük, hogy hasonló gondolatmenetű installációk, performance-ok születtek más országokban is, a politikai hangvitel egyértelműen megjelenik Ivekovic Triangle (Háromszög) (1979) fotósorozatában. Az erkélyen ülő művésznőt megfigyelik a szemközti ház tetejéről, lent egy rendőrnek adják le az infót, közben az elnök (Tito) bevonul Zágrábba. A művész az erkélyen ül, whiskyt iszogat, dohányzik, Amerika feliratos pólót visel, olvas, maszturbál és semmi affinitást nem mutat arra, hogy hazafias legyen. Persze a rendőr becsönget és leparancsolja az erkélyről.

A kiállítás egyik fontos, és nagyon intelligens pontja, hogy nemcsak a femininitás, hanem a maszkulinitás is ugyanúgy górcső alá kerül. A macsó alfa-hím szerepe mögött rejlő mítosz átértékelődik például Hajas Tibor Önarcképével (1972). A művész óriási szivarral a szájában, vadító beállásban, rocksztárnak öltözve, letolt gatyával, meztelen altesttel játék mackók között pózolva egy távirányításos dömperrel játszik. Természetesen a homoszexualitás feltérképezése sem marad el, Andris Grinbergs A modell és mások (1988) fotósorozata férfimodelleket ábrázol, ahogy a kanapén, tradicionális, feminin pózban fekszenek, mellettük kiábrándult, vérző fejű partnereik.

Sok minden történt Kelet-Európában az elmúlt ötven évben. Már-már elfelejtjük a szocializmust, azt, hogy egyáltalán volt SZU. A probléma csak az, hogy a berögzült rutinok, viselkedési formák, traumák a tudatos emlékezés elmúlásával is tovább élnek. Tovább él például a szerb háború emléke is, és napjainkat meghatározza a történelem.

Sejal Kameric, bosnyák művész a háborút és annak emlékeit, illetve következményeit dolgozza fel. A művészeti világban már elhíresült a Bosnian Girl (Bosnyák lány) (2003) fotója, mely fiatal nőt ábrázol (a művész maga), a képen pedig egy graffitifelirat, amit a holland katonák hagytak hátra Boszniában: „No teeth…? A moustache…? Smell like shit…? Bosnian girl!”

Persze a sors igazságtalan. Az a holland katona, aki ilyen és hasonló feliratokkal dekorálta a falakat, hazatér az országába és büszke holland állampolgárként éli a világszinten luxusnak számító életét, a nők pedig másra sem vágynak, minthogy az ilyen EU-s tagállamokban telepedhessenek le.

Tanja Ostojić Looking for a Husband with EU passport (EU- útlevéllel rendelkező férjet keresve) (2000–2005) című műve a művésznő internetes projektje. Ostojic feltett egy hirdetést és magáról egy meztelen, kopasz fotót az internetre – melyen inkább megkínzott fogolynak tűnik, mintsem házasodni kívánó fiatal nőnek – azzal a címszóval, hogy EU-állampolgárságú férjet keres. Több jelentkező is visszaírt, voltak kedves, gyengéd levelek és érkeztek disznó szexuális felhívások is, egy texasi ötvenes delikvens átküldte a saját fotóját beolajozott, szőrtelenített, felajzott testéről – természetesen elengedhetetlenül cowboykalapban. Nem hiszem, hogy az úr valaha is belegondolt, hogy pucér fenekét a MUMOK-ban fogják mutogatni, de ezzel számolhatunk egy olyan korban, ahol a privát és a köz már nem szétválasztható.

Artmagazin 2009/ 6. 64-67.o.