Fairy Tales I. – Fantomfájás – Budapest Art Fair

Topor Tünde

Fantomfájás. Idén a kortárs galériák többségének távolmaradása miatt nem volt sátor, ezért érezhettek valami hasonlót azok a résztvevők és rendszeresen visszatérő látogatók, akik megszokták, hogy a pár éve Antik Enteriőrből Budapest Artfairré fejlődött vásáron van egy jó kis átjáró a kortárs galériák standjait befogadó ideiglenes építménybe. Csakhogy ezt a részt levágták, pontosabban ki sem nőtt idén, mert az összes kiállító elfért – ismét – a Műcsarnok falai között. Pedig milyen nagy vívmánynak tűnt 2005-ben, hogy sok év kihagyással a szép emlékezetű Budapest Art Expo után megint lett egy olyan fórum, ahol legalább évente egyszer szinte teljes képet alkothatott az érdeklődő közönség arról, hol tart a magyar kortárs műtárgypiac a professzionálissá válás útján.

Pacsika Rudolf bevásárolókocsi-karikája a sátor helyén Zárt rendszer, nem kell bele a százas
A valahavolt vásárlások szép emlékműve, vagy fogyasztás-megtagadás karácsony előtt.

Láthattuk, ki milyen profilt igyekszik kialakítani vagy éppen megőrizni, ki kivel foglalkozik és hogyan, ki kit tud eladni és kb. mennyiért. Nyilván nem kell magyarázni, hogy a mindent egyszerre egy helyen megmutató expó megkönnyítette a tájékozódást és demonstráció is volt: egyre nagyobb sátrat kellett építtetnie a vásárt rendező cégnek minden évben, mert egyre nőtt a kortárs művészeti „potenciál”.

Szerencsére nem az történt, hogy a válság miatt elhalt volna a magyar kortárs művészeti színtér és ez okozta a tömeges távolmaradást. Nehéz nem észrevenni a majdnem teljes egyezést a Visitors Programban részt vevő, NKA-segítséggel külföldi vásárokon sikerrel szerepelt galériák és a budapestitől távolmaradók névsora közt. Lehetséges, hogy az a szerencsétlen forgatókönyv valósult meg, ami olyan szomorúan jellegzetes lenne? Hogy elvitte a külföldi szereplés a pénzt, az időt, és a hazai közönségre már nem maradt energia? (Illetve csak annyi, hogy a vásár közönségét is megcélozva a kiállító és ki nem állító kortárs galériák egy szombati estén hosszított nyitva tartással üzemeltek, ami lehet jó kezdeményezés, de minthogy kevés az utcai bejárattal rendelkező közöttük, a sötét belső udvarokban és lépcsőházakban bolyongás utáni becsöngetés, majd – vegyünk egy kezdő érdeklődőt – feszengés egy idegen lakásban, nem váltja ki semmiképpen azt az élményt, ahogy végigsétál az ember a sátorban, meg-megáll az őt érdeklő standokon, ha akar, beszédbe elegyedik a galériák munkatársaival, ha nem akar, továbbáll, és 2500 forintért elég hatékonyan informálódik. Hogy mit is vásároljon…

Ez visszatérő panasz, és a válság évében nyilván fokozottan közrejátszott a távolmaradó galériák döntésében, hogy a vásár sok esetben nem jelentett automatikusan új vevőket. Aki nem ad el, az nem szívesen fizet azért, hogy mások kedvükre tájékozódhassanak. És egy vásár mégiscsak arról szól elsősorban, hogy legyen eladás, annyi, hogy legalább a stand díja kitermelődjön.

De az érdekes az, hogy a távolmaradók között nem csak olyanok voltak, akik semmit sem adtak el az előző években. Olyanok sem jöttek, akik tavaly még elég jó eredményekről számoltak be, és olyan új, nemrég indult galériák sem, akik esetében pedig eladás ide, eladás oda, a név bevezetése a fő szempont.
Lehet, hogy az történt, kezdetben volt egy-két elégedetlen, aki elhatározta, idén nem jön. Őket megirigyelték a többiek (akik közben felmérték, hogy úgyis mennek más vásárokra külföldre, minek fizetnének itt is a bizonytalanra, úgy, hogy a szegény kis Budapest Artfairen való részvétel nem jelent túl sokat egy galéria cv-jében), úgyhogy csatlakoztak, és hirtelen mozgalom lett belőle, bojkott, amivel kifejezésre juttatódott, hogy a bérlők nem elégedettek a szervezők munkájával, mert: nem jön elég vásárló, ami nyilván azért van, mert nem elég nagy és a célcsoportot jól megszólító a hírverés, például sosincs semmi az Artfairről a kereskedelmi tévékben, túl drága a terület, és általában rossz a büfé.

Persze mindenki panaszkodhat arra, hogy a Budapest Artfair valójában egy kis családi vállalkozás – mondja erre a Várfok Galéria tulajdonosa, Szalóky Károly, aki nem csatlakozott a távolmaradókhoz –, de ha az esemény szervezését átvenné valami nagy külföldi cég, vagy a Hungexpo, borítékolható, hogy rögtön duplájára nőnének a bérleti díjak, a piac viszont attól még maradna a régi. (És valószínűleg az installáció sem lenne ilyen jól megépítve, jönnének ide is a nagy vásárokról jól ismert, hevenyészett, papírvékony falak.) Szerinte fontos a folyamatosság, a közös szereplés, különösen egy olyan ingékony, bizonytalan piacon, mint amilyen még a magyar. Nyilván így gondolkodott a most húszéves Knoll Galéria tulajdonosa, Hans Knoll is (bár az ő cv-jének tényleg semmi szüksége sem lehet egy újabb kis vásárra), mert nemcsak hogy részt vett és jól adott el idén az Artfairen, de más osztrák galériák meghívásával is közreműködött az Artfair életben tartásában. (A vendég galériások viszont jellegzetesen a német–osztrák ízlésnek megfelelő kínálatukkal kicsit ufószerűek maradtak a magyar közönség szemében. De nemcsak a vásárlókedvet hiányolhatták, hanem a szakmabeliek érdeklődését is.)

Tehát ott tartunk, hogy hirtelen bojkott lett az elégedetlenségből (amit persze volt, aki kijátszott úgy, hogy egy baráti kiállítónál azért szerepeltette saját művészét. Látható, messze vagyunk még attól, hogy ha meghalljuk egy művész nevét, azonnal egy és csak egy galéria neve kapcsolódhasson össze vele.)

Ami nem világos, hogy vajon a Budapest Artfairt, mint egyre inkább a kortárs irányába elmozduló rendezvényt csak az mozdította évről évre előre, hogy a magyar galériák nem jutottak el a külföldi vásárokra? Ha ezután eljutnak, már nincs is szükség az együttes fellépésre Magyarországon?

Ott, ahol az Antik Enteriőrről áttérni a Budapest Artfair névre a látogatók 30 százalékának elvesztését jelentette, noha a marketing, a sajtómunka jóval szervezettebb volt az utóbbi években, annyival vonzóbb még mindig az átlagközönség számára a régiség, mint az ismeretlen új. Sajnálatos módon a vásárt rendező cégnek sem igazán érdeke harcolni a minél több kortárs kiállítóért – a sátor bérlése, kifűtése, őrzése, a standok kialakítása olyan költséggel járt, amit a – mégoly magasnak tartott – bérleti díjak nem fedeztek teljes egészében. Eddig minden évben pótolni kellett a sátor fenntartásának költségeit az épületben kiállítók bérleti díjából.

Az érdekegyeztetés tehát elmaradt, az utak elváltak. Rövid távon jól járt az a galériás, aki nem dobott ki jelentős összeget az ablakon, csak remélve, hogy válság idején is jön vevő, jól járt a szervező, akinek nem kellett a kortárs standok miatt kevesebb nyereséget hazavinni, mindenképpen jól jártak azok a galériák – elsősorban a már jól bevezetett klasszikus modern művekkel kereskedők –, akik idén is jól adtak el, hosszú távon meg nem jár így jól senki, csak a történet illeszkedik tipikusan a Raiffeisen Bank szuper reklámjának világához: a hasitasi nem kér kódot. Hogy ettől az egész rendszer bukik, balkanizálódik, az eddigi eredmények elszállnak a semmibe, arra meg ugyan kinek kellene gondolnia? Biztosan nem környező világunk problémáira oly fogékony műveket forgalmazóknak. Ilyesmikkel foglalkozzon inkább a… Jézuska.

Artmagazin 2009/6. 6-9. o.