Kísérletek láthatatlan művekkel – Kamen Sztojanov

Földes András

A világ és azon belül a mikroelektronika úgy alakult, hogy a műalkotásoka egyre kevesebbszer vehetjük szemügyre testközelből. Inkább interneten, mailen küldött csatolmányként, tévében látunk művészi produkciókat, vagy csak elbeszélésből értesülünk az egészről. De van-e lehetőség a megismerésre ilyen távolságból? Például ha magát a műalkotást már nem is láthatjuk? Ilyen kérdések feszíthették Kamen Sztojanovot, amikor videomunkát készített egy chatprogramon lezajló műtárgyvásárlásról, egy másikat pedig arról az akcióról, amelyben ingyenes műalkotást hirdetett a plázázó tömegeknek.

Follárd Barbara: Cím nélkül, 2000

A két film egy-egy könnyű kézzel felskiccelt kísérletet dokumentál, és mint ilyenek, értelmezések egész sorát kínálják. Ez egyébként egy adótörvény esetében hátrányt jelentene, a művészetben viszont egyértelmű pozitívumnak tekinthető.

A Melyiket vegyem? című videó a műkereskedelem művészetfogalmát járja körül. A kísérletben két galerista, a Kisterem galériás Valkó Margit és a Godot Galériát vezető Kozák Gábor kaptak fél-fél órát, hogy messengeren képet adjanak el a Spengler Katalin–Somlói Zsolt műgyűjtőpárosnak. A laboratóriumi követelményeknek megfelelően a bolgár származású, de amúgy Bécsben élő művész meghatározta, milyen árkategóriában kínálhatnak fel műalkotást. A szabályok szerint a gyűjtők nem tudhatták, kik a galeristák és azt sem, hogy kik készítették a szóban forgó műveket. Azaz Spengler és Somlói mindenfajta támpont nélkül kezdte el a beszélgetéseket.

A remekül megkomponált kísérletben az idő rövidsége miatt minden szereplőnek hatékonyan kellett kommunikálnia. A kétsoros udvariaskodás után a gyűjtők rögtön rátértek a számukra lényeges kérdésekre. Mit kell tudni a művészről? Milyen technikával készült az alkotás? Mekkora? Hol volt kiállítva? A laikus számára legfontosabb, hogy mi is látható az adott képen pedig csak ezek után következett.

Mindez persze értelmezhető pejoratívan, arról lamentálva, hogy a műkereskedelem éppen biznisze tárgyával nem törődik, és az egész nem is a művészetről szól, miközben a világból tűnik el az érték, meg a bébifókák. Pedig a látottak nem jelentenek mást, mint hogy a műkereskedelemnek egyszerűen csak megvan a saját logikája, például, hogy az egyes műveknél lényegesebb, milyen helyet foglal el a művészeti kánonban az adott művész életműve.

A kísérletből kevésbé meglepő módon kiderült még, hogy az a galerista a sikeresebb, amelyik jobban kommunikál, képes párbeszédre a vásárlóival, miközben mellékesen rájuk zúdít egy csomó, a mű pozicionálását segítő információt.

A dadaista felütés, miszerint a Godot művésze korábban az északi hómezőkön volt kutyaszános, ugyanakkor nem tűnt jó stratégiának. Ha a tisztelt olvasó Agatha Christie-regényeken nevelkedett, és mindenáron maga akarja végigkövetni, mi lesz a történet vége, ugorja át ezt a bekezdést. Aki viszont a rejtvényújságoknál is képtelen ellenállni a megoldások című fejezet csábításának, most megtudhatja: a gyűjtők végül Valkó Margit képét választották, mégpedig egy Follárd Barbara-munkát. A három fotópárból álló sorozat középső darabja fotópapírra helyezett gumimedvéket és bonbonokat ábrázol rendezett és kaotikus formában.

Boris Duhm: The Controll Cross

A kritikus meglátása szerint a leleplezésnél Spengler és Somlói kicsit csalódottak voltak, miközben egyértelműnek tűnt lelkesedésük a Godot Galéria Boris Duhm-fotója láttán. Az, hogy a sikeres eladói stratégia nem feltétlenül segíti a gyűjtő legjobb választását, a videó további értelmezését teszi lehetővé az értelmezésre hajlamosak számára.

A Stúdió Galéria kiállításának másik videóján maga a művész látható, amint szórólapokat osztogat a Westendből kiáramló vásárlóknak. A szöveg azzal kecsegtet, hogy aki a szórólapot felmutatva megjelenik a megnyitón, műalkotást kap ajándékba.

A láthatatlan munka ezúttal azonban láthatatlan is maradt a megszólított közönség számára. Míg a műgyűjtők a végén megnézték és 180 ezer forintért meg is vásárolták a képet, a westendezők semmilyen kapcsolatba nem kerültek a művel. Ugyanis senki nem jött el az ingyen műalkotásért. Pedig a felajánlott alkotás, ami egyébként zen buddhista gesztussal magát a szórólaposztást mutatta, nem csak eszmei értékkel bírt. Sztojanov nemzetközi szinten is elismert művész, ő volt például az egyetlen alkotó, aki három művel is jelen lehetett a legutóbbi Manifestán. A kiállítás kurátora, a filmekben szerkesztőként is közreműködő Stepanovic Tijana kétezer euróra saccolta az ötdarabos videomunka értékét, amiből számításaink szerint aztán értékes szórakoztatóelektronikai cikkeket vásárolhatott volna magának a nyertes a szórólapozás helyszínén.

Érdeklődés hiányában így sajnos nem készülhetett el az az amúgy szórakoztatónak ígérkező film sem, amelyben a főszereplő a nyereményt megpróbálja a Médiamarktban ötcsatornás házimozi rendszerre cserélni egy „Tibor vagyok, segíthetek?” feliratú eladónál.

Ez utóbbi fejezet nélkül a kiállított videomunka viszont nem lehetett olyan erős, mint a messengeres műtárgyvásárlást feldolgozó párja. Hiszen Sztojanov csak azt a közismert tényt vázolta fel, hogy minden információ a saját közegében működik jól. Ezért nem szokás például menő borotvát délelőtti rajzfilmek közt reklámozni. Nyilván más lett volna a végeredmény, ha a művész az Art Fairen osztogatta volna a szórólapjait.

A műalkotás és a befogadó közti űrt, a művészet tárgyiasulásának kérdését mindenesetre jól zárja le a kiállítás harmadik darabja, egy neon felirat: Felejtsd el, nem engedhetjük meg magunknak. A lemondó kijelentést egy gyűjtő súgta oda lelkesült nejének valami művészeti vásáron, nem tudván, hogy szavai a hallgatózó művészben az alkotás tárgyiasulásáról, elidegenedéséről indítanak el gondolatokat. A fénylő felirat a kettősséget megjelenésében is tükrözi, a reklámos forma és a szplínes kijelentés kontrasztja a megjegyzést a groteszk tartományba tolja át.

Mivel azonban Sztojanov-munkáról van szó, az egészben természetesen van még egy csavar. A művész a Stúdió Galériának ajándékozta a munkát azzal a kikötéssel, hogy annyiért adhatják el, amennyivel a galéria tartozik az egyik kiállítóterméért az önkormányzatnak. Így tehát a letargikus megjegyzés végül is akár egy művészeti fórum továbbélését is biztosíthatja.

Artmagazin 2008/6. 40-41. o.