A Busó bevásárlószatyorral csónakázik, Apu kézen áll, A jószívű rendőr kölcsönadja a pisztolyát a síró kisfiúnak és az ezekhez hasonlóan meghökkentő és viccesen abszurd címek Hecker Péter védjegyévé váltak az idők során. Abszurditás, humor, váratlan helyzetek, szövegek.

Heckerre jellemző a humoros, ironikus hangvétel, stílusára az erős színek, popos formák, a síkszerű, gyakran kontúros alakok. A stilizálás. A Deák Erika Galéria művésze 2019 ősze óta az ELTE szombathelyi kampuszán a Vizuális Művészeti Tanszék oktatója; a közönség az egyetem Zéró Galériájában 2021 őszén tizenhárom olyan munkáját láthatta, amelyek a művészetre, pontosabban a festészetre reflektálnak – de az oktatási helyzetre is. Tapasztalatom szerint a laikus nézők jobban kedvelik a régebbi korok művészeit, és az elődök a kortárs művészeket sem hagyják hidegen. Hecker Festő­sírok című sorozata is velük foglalkozik: ebben a számára fontos festők sírjainak stilizált megjelenítését láthatjuk, azokét, akik referenciát jelentenek számára. A névsor: Paul Gauguin, Rippl-Rónai József, Mednyánszky László, George Grosz, Denis Hopper. A sorozat darabjain az elődök stílusa is megidéződik, például Gauguin formavilága vagy Rippl-Rónai esetében a pöttyözések, melyek úgynevezett kukoricás képeit jellemzik.

A művek másik nagy csoportja a Terápia sorozat: ennek darabjai kifejezetten a kortárs művészetről tesznek állításokat. Esetükben fontos a kép és szöveg együttes megjelenése és egymáshoz való viszonya. Ez a jelenség ugyan a művészettörténet korábbi időszakaiban is gyakran előfordult, mégis inkább a kortárs művészet szignifikáns jellemzője. A látszólag egyszerű, sőt tautologikusnak tűnő állítások mögött számos művészettörténeti reflexió sejlik fel. René Magritte pipát ábrázoló és a „Ceci n’est pas une pipe” (Ez nem pipa) feliratot viselő, A képek árulása című festménye már a kép önálló autoritását tudatosítja, azaz a kép nem egyenlő azzal, amit ábrázol. A szavak és képek vagy épp a szavak és dolgok – ahogy Foucault Magritte képét elemző könyvének címe is mondja – eléggé változatos viszonyban állnak egymással. Akár értelmezhetik is egymást, de lehetnek a különféle médiumok tudatosításának is az eszközei – mint például Magritte esetében. Egyáltalán, mennyire alkalmasak, sőt alkalmasak-e a szavak arra, hogy a látványról beszéljenek? De nemcsak a szavak és a képek viszonya ilyen bizonytalan vagy ambivalens, hanem mindkettőnek a valósághoz való viszonya is. Ahogy például Joseph Kosuth híres Egy és három szék című munkájában is szemlélteti: egy valódi szék lényegét se annak definíciója, se fotografikus képe nem tudja visszaadni, mind a három egészen más marad.

Visszatérve Hecker Péter Terápia című sorozatához: ennek darabjain művészetre vonatkozó, tautologikusnak tűnő állításokkal találkozhatunk. A tautológia olyan állítás, amely a saját értelménél fogva igaz: igazságtartalma közvetlenül következik a benne szereplő fogalmak definíciójából. Gondolhatnánk ezeket ilyen állításoknak, de ott van előttük az „I love” (szó helyett szívrajzzal, ahogy a reklámokból jól ismerjük) kezdet, így személyessé válik a kijelentés, amivel senki nem tud, de nem is akar vitatkozni. Valójában az is kérdés, hogy a kijelentések menynyiben kötődnek magához a képhez. Jelen esetben például egy ruhacsipeszen olvasható az „I ♥ contemporary art” (Szeretem a kortárs művészetet) felirat, a festmény valóban egy kortárs mű, ráadásul a tájékozottabbaknak beugorhat Oldenburg hatalmas, popartos, málló acél ruhacsipesz szobra Philadelphiában 1976-ból. 

A sorozat I ♥ abstract painting (Szeretem az absztrakt festészetet) című képén van egy kis ellentmondás, mert a kép nem absztrakt – egy hatalmas tiplit ábrázol. Egy szóval sem állítja tehát, hogy a tiplit ábrázoló kép volna absztrakt, pusztán egy kijelentést látunk, amelynek láthatóan nincs köze az ábrázolt jelenethez. A Zéró Galériában a sorozat utolsó darabja, ami a ki­állítást zárta – a meghívón és a plakáton is ez szerepelt – az I ♥ this painting (Szeretem ezt a festményt). Ez is teljesen szubjektív állítás, és nyilvánvaló kapcsolatban áll a festménnyel, amelyen olvasható, bár kérdés, hogy ki a „beszé­lő”. A kortárs művészetre vonatkozó kijelentéseken túl a kortárs művészetet, pontosabban annak szereplőit és intézményeit érintik a Helyszínelés a múzeumban és A festészet jövője című képek. A múzeum általában nem az a hely, ahol komoly bűncselekmények történnek, legfeljebb a műtárgyrablások lehetnek ilyenek. A mű annak a nem nevesített sorozatnak a része, melynek a Művészettől zaklatott látogatók verekednek a múzeumban, a Halló!... Nem zavarsz. Picasso-kiállításon vagyok vagy a Focisták a múzeumban is a darabjai. Tehát mindegyik esetben valami felet­tébb oda nem illő, azon a helyen szokatlan esemény történik. A Helyszínelés a múzeumban is részben a helyzet abszurditása, részben a sikeres kompozíció miatt emblematikus kép. Matisse és Sigmar Polke festménye előtt történt valamiféle bűntény, de a „művek a műben” sértetlenek maradtak, noha a szerteszét szóródott tárgyakból, illetve abból, hogy a képen egyébként nem szereplő áldozat kesztyűi, cipői, táskája, telefonja egymástól messze repültek, arra következtethetünk, hogy a behatás nagy erejű volt. De a kérdés, vajon milyen (fiktív) bűncselekmény történhetett, nyitva marad, a néző csak találgathat. (A kép a képben motívum egyébként a sorozat külön érdekessége, számos művészettörténeti előzménnyel.) 

Hecker Péter nagyon is karakteres stílusa ebben a sorozatában is kereszteződik a megidézett alkotókéval: hol egy Matisse-t, hol egy Polkét, hol néhány Picassót dob fel a vászonra. A festészet jövője című képén A festészet jövője című konferencia egyik mellékes történését látjuk, egy backstage sztorit: művészettörténészeket, de nem előadásuk közben, ahogy várnánk, ha­nem amint épp futurisztikusan tálalt ebédjüket fogyasztják. Öltözetük végtelenül konvencionális, már-már egyenruhaszerű. Bár művészettel foglalkoznak, még sincs személyiségük, csak a kitűzőjük alapján azonosíthatók. Minthogy az alkotó egy tanárokat is képző egyetem oktatója, különösen aktuális az oktatás jelenét érintő kritikája A síró közalkalmazott című képen. Ez is vicces, mint minden Hecker-­kép, bár valójában semmi vicces sincs benne. Legfeljebb ilyen direkten szembesülve a helyzettel, kínunkban nevetünk. Az abszurd helyzetek feloldása talán egy még abszurdabb lehet: mondjuk, a levitálás? Ahogy ez a Levitáló ló című képen történik is; a mű egészen magasra került a falon, minthogy a levitáció olyan folyamat, melynek során egy személy vagy tárgy a gravitációt legyőzve lebeg a levegőben, semmilyen más testtel vagy tárggyal nem kerülve kapcsolatba. A szó gyökere könnyedséget jelent. Levitációt többféle módon létre lehet hozni: főleg mágneses, akusztikus, elektrosztatikus, aerodinamikus levitáció ismert, illetve most már festészeti is. 

Hecker Péter a művészet és a világ dolgait nem rózsaszín szemüvegen át nézi: inkább az abszurd helyzeteket, az anomáliákat veszi észre. Ugyanakkor nem harcos aktivista módon ad ennek hangot, hanem valamiféle svejki attitűddel, ironikusan, humorral. Levitálva.